LizaGazdija

Biztos bunkó vagyok, de rosszul viselem a facebookos nyáladzást. Azt, amikor párok körbenyalják egymást a hírfolyamban. Rendben, kiírják, hogy kapcsolatban vannak, netán eljegyezték egymást, vagy akár házasok, tesznek fel közös képeket - nem napi egyet, hanem mondjuk heti egyet. Ez rendben van, nincs vele gond. De amikor az egyik kiír a falára valami nyálat, vagy néhány szívecskét, vagy megoszt valami giccses életbölcsességet, nyilván szerelem témájában, és jelöli a posztban a párját, attól én kicsit ideges leszek. Nem kell az arcomba tolni, és a többi néhány száz ismerős arcába sem kell tolni. Láttuk, felfogtuk, örülünk. A turbékolást meg intézzék élőben, ha lehet. Vagy privátban, ha ragaszkodnak a Facebookhoz. Ezzel a történettel szemben nem vagyok toleráns, általában négy-öt ilyen nyálat vagyok hajlandó megvárni, aztán beállítom, hogy többet nem vagyok kíváncsi az illető posztjaira. A rekordot mégis ma sikerült elérni, amikor egy nap alatt jött két ilyen. Piff, már rejtve is van a k

Tudom, hogy türelmesnek kell lennem, és szokott is menni minden gond nélkül, csak amikor sehogy sem akar az történni, amit én szeretnék, kis dolgokban sem, és ez esetleg verbalizálódik is, akkor el tudok szomorodni. Mint például ma is. Én is elképzeltem valahogy a szombatot. Nem így. És ezen most nehezen teszem túl magam. Az se vidám, amikor visszahallom, mik történnek a hátam mögött. Igazából egészen dühítő. Még mindig a gerincemben érzem az idegességet, pedig órákkal ezelőtt akadtam ki. Ilyenkor aztán különösen jó lenne odabújni. De nem lehet. És ez rossz. Basszus...