Lawrence Durrell: Justine
Nem tudom, tettem-e már le könyvet azzal az elhatározással, hogy én ezt most félbehagyom, de, ha volt is ilyen, biztosan nem sűrűn*. Inkább az jellemző rám, hogy végigszenvedem, bármennyire rossz is. Ennek most a harmadáig jutottam, a második rész legelejéig. És nem bírtam tovább. Úgy érzem, nekem ehhez rövid az életem. Olyan kevés olvasást sikerül begyömöszölnöm egy napba, akkor már olvassak inkább olyat, ami örömet okoz. A történetmesélés módja érdekes, összevissza ugrálunk az időben, sokszor mindenféle jelzés nélkül. Például elég izgalmas volt, amikor már negyven oldal óta ismertük az egyik főszereplőt, aztán jött egy bekezdés, amiben hirtelen megtudtuk, hogyan ismerte meg őt az elbeszélő évekkel korábban. De nem jelezte semmi az ugrást, azt lehetett hinni, hogy az előző bekezdés után járunk időben. Vontatott az egész, nagyon ritkán történik bármi is, inkább filozofálgatásokból meg leírásokból áll a regény, ezeket meg ebben a mennyiségben és töménységben unom. Amikor végre jött v