Búgócsiga
Beindult a pörgés, nem kispálya ez a hét. Meg a következő 2-3.
Délelőtt voltam koreai gyereknél angolozni, aztán voltam Blankával meg Tomival kirándulni. Ez utóbbi program lehetett volna tökéletesen szuper is, csak néhány akadály gördült elém: a kutya konkrétan teljes terjedelmében összehányta a hátsó ülést odafelé, így fél fenékkel és felhúzott lábakkal kuporogtam jó húsz percet, ami már adott egy alaphangulatot. Közvetlenül a kiszállás után Tomi meglepett egy tök igazságtalan beszólással, ami tovább rontott a helyzeten. A pontot az i-re az tette fel, amikor Marcika gondolt egyet Nagykovácsiban, átrohant az út túloldalára, majd a "Maradj!" felszólításra fütyülve visszarohant, éppen akkor, amikor mindkét irányból odaért egy-egy kocsi. Nem tudom, min múlt, hogy nem vasalták ki, de hogy nem rajta, az éppen elég. Innentől kezdve beindult a vita, hogy akkor ez a kutya most okos vagy idióta és még engedetlen is, és akkor ezzel tetőzött a hangulat. Mindettől függetlenül volt több jó dolog is a kirándulásunkban: 1. ott volt Blanka, és tudtunk beszélgetni, 2. összesen 6 km-t mentünk, 3. szép az erdő (csak kegyetlen sáros).
Ezzel a kutyával kéne már kezdeni valamit. Arra gondoltam, biztos azért hányja össze a kocsit, ahányszor csak beleül, mert összekötötte az autóba kerülést a hányással. Ezt a kötést kellene felbontani. Erre javasoltam, hogy ahányszor öklendezni kezd (innen még kb. 10 másodperc a rosszullét), sípoljunk bele a fülébe, mert akkor a hányást összekötné a kellemetlen hanghatással, és hátha leszokna róla. Tomi szerint nem vagyok kedves. Pedig nagyon érik már, hogy ha a kutya kocsival utazik, akkor én a nagyszerű BKV szolgáltatásait válasszam, miután ez az áldott jó lélek már a zacskót sem hajlandó használni. (Értsd: hiába tartom oda elé, elhúzza a fejét.)
De hol volt még ekkor a java! Hazaértünk, Tomi elment aludni, én meg leültem a nagyszerű német professzor könyvével, ami filozófiai tárgyú, hiába irodalmár az írója. A könyv 122 oldalas, a 30. oldaltól kezdtem ma, és a 86. oldalnál veszítettem el végleg a türelmemet. Nagyon-nagyon-nagyon nem kedvelem a filozófiát, mert nagyon-nagyon-nagyon hamar elveszítem ezeknek az eszmefuttatásoknak a fonalát, és soha többet nem találom meg, és még úgy is érzem közben, hogy az időmet rabolják, miközben foglalkozhatnék valami kézzel fogható dologgal is, mondjuk jelen esetben olvashatnék Tom Sawyert, gyárthatnék angol feladatlapokat, olvashatnék egy vizsgámra, vagy írhatnám egy másik tanegységre a cikkemet. Valószínűleg egyszerűen nem vagyok annyira okos, hogy felfogjam az ilyen elvont szövegeléseket. Jelen esetben akkor estem ki, amikor a szerző közölte, hogy a jelenlét és jelentés szavakat ő nem alapértelmükben használja, hanem inkább máshogy, majd bejelentette, hogy az irodalmi műveknek nem a formájával és nem az értelmezésével szeretne foglalkozni, hanem azzal, ami az értelmezésen túl van. Ekkor kicsit elveszítettem a türelmemet, mondtam néhány kevésbé szépet, és úgy éreztem, végem, meg vagyok lőve, nem fogok tudni tíz oldalt írni erről szerdáig. Aztán amikor végigszenvedtem a könyvet, találtam néhány összefoglalást róla, ajánlókat, amik segítségével végre megértettem félig-meddig, mi a jó égről is van szó. Így már elképzelhető, hogy meglesz az a tíz oldal, ami fejezetenként kettő. De amíg nem tudtam ezt elképzelni, rendes gyomorgörcs meg pánik állt belém.
Amikor már ezen is túl voltam, akkor megtaláltam az e-mail fiókomban a másik tanegység olvasmánylistáját, és azon nyomban keresni is kezdtem, melyik könyvet hol fogom megtalálni. Nagyon jó, mert közülük többet a PPK könyvtára tart csak, ami meg azért jó, mert nem fognak engedni beiratkozni, ha jól sejtem, mert nem vagyok az egyetem hallgatója, csak mégis. (Ugyanarra az agybajra számítok, amit az angolos meg a németes könyvtárral is le kellett bokszolnom múlt félévben.) Amikor már elég komoly idegállapotba kerültem (és akkor még nem számoltam ki, hány oldalt is fogok elolvasni-kijegyzetelni, hajjaj), akkor újabb gyomorgörcs lepett meg arra a gondolatra, hogy ráadásul a cikkhez még a korpuszgyártás végére sem értem el, pedig valamikor valamit írni is kéne. Ekkor hirtelen bevillant a tételmondatom, nyitottam egy Wordöt, és írtam három oldalt. Most kevésbé pánikolok, bár lenne miért, mert szerdáig még úgy három hasznosítható napom van, valamint holnap délben meg kell tartanom a nyelviskolában ugyanazt az előadást, amit decemberben is kellett, és nem találom a decemberi jegyzeteimet, viszont a héten még nem sikerült felébrednem az óracsörgésre, de holnap nagyon muszáj lesz.
És akkor még nem kezdődött el a második félév, nem járok heti kb. 20 angolórára. Mi lesz velem két hét múlva? Belegondolni se jó. Azért majd megpróbálom valamikor összeszedni magam, mielőtt leszoknak a barátaim a velem való beszélgetésről, amiért konstans módon sík ideg vagyok.
Délelőtt voltam koreai gyereknél angolozni, aztán voltam Blankával meg Tomival kirándulni. Ez utóbbi program lehetett volna tökéletesen szuper is, csak néhány akadály gördült elém: a kutya konkrétan teljes terjedelmében összehányta a hátsó ülést odafelé, így fél fenékkel és felhúzott lábakkal kuporogtam jó húsz percet, ami már adott egy alaphangulatot. Közvetlenül a kiszállás után Tomi meglepett egy tök igazságtalan beszólással, ami tovább rontott a helyzeten. A pontot az i-re az tette fel, amikor Marcika gondolt egyet Nagykovácsiban, átrohant az út túloldalára, majd a "Maradj!" felszólításra fütyülve visszarohant, éppen akkor, amikor mindkét irányból odaért egy-egy kocsi. Nem tudom, min múlt, hogy nem vasalták ki, de hogy nem rajta, az éppen elég. Innentől kezdve beindult a vita, hogy akkor ez a kutya most okos vagy idióta és még engedetlen is, és akkor ezzel tetőzött a hangulat. Mindettől függetlenül volt több jó dolog is a kirándulásunkban: 1. ott volt Blanka, és tudtunk beszélgetni, 2. összesen 6 km-t mentünk, 3. szép az erdő (csak kegyetlen sáros).
Ezzel a kutyával kéne már kezdeni valamit. Arra gondoltam, biztos azért hányja össze a kocsit, ahányszor csak beleül, mert összekötötte az autóba kerülést a hányással. Ezt a kötést kellene felbontani. Erre javasoltam, hogy ahányszor öklendezni kezd (innen még kb. 10 másodperc a rosszullét), sípoljunk bele a fülébe, mert akkor a hányást összekötné a kellemetlen hanghatással, és hátha leszokna róla. Tomi szerint nem vagyok kedves. Pedig nagyon érik már, hogy ha a kutya kocsival utazik, akkor én a nagyszerű BKV szolgáltatásait válasszam, miután ez az áldott jó lélek már a zacskót sem hajlandó használni. (Értsd: hiába tartom oda elé, elhúzza a fejét.)
De hol volt még ekkor a java! Hazaértünk, Tomi elment aludni, én meg leültem a nagyszerű német professzor könyvével, ami filozófiai tárgyú, hiába irodalmár az írója. A könyv 122 oldalas, a 30. oldaltól kezdtem ma, és a 86. oldalnál veszítettem el végleg a türelmemet. Nagyon-nagyon-nagyon nem kedvelem a filozófiát, mert nagyon-nagyon-nagyon hamar elveszítem ezeknek az eszmefuttatásoknak a fonalát, és soha többet nem találom meg, és még úgy is érzem közben, hogy az időmet rabolják, miközben foglalkozhatnék valami kézzel fogható dologgal is, mondjuk jelen esetben olvashatnék Tom Sawyert, gyárthatnék angol feladatlapokat, olvashatnék egy vizsgámra, vagy írhatnám egy másik tanegységre a cikkemet. Valószínűleg egyszerűen nem vagyok annyira okos, hogy felfogjam az ilyen elvont szövegeléseket. Jelen esetben akkor estem ki, amikor a szerző közölte, hogy a jelenlét és jelentés szavakat ő nem alapértelmükben használja, hanem inkább máshogy, majd bejelentette, hogy az irodalmi műveknek nem a formájával és nem az értelmezésével szeretne foglalkozni, hanem azzal, ami az értelmezésen túl van. Ekkor kicsit elveszítettem a türelmemet, mondtam néhány kevésbé szépet, és úgy éreztem, végem, meg vagyok lőve, nem fogok tudni tíz oldalt írni erről szerdáig. Aztán amikor végigszenvedtem a könyvet, találtam néhány összefoglalást róla, ajánlókat, amik segítségével végre megértettem félig-meddig, mi a jó égről is van szó. Így már elképzelhető, hogy meglesz az a tíz oldal, ami fejezetenként kettő. De amíg nem tudtam ezt elképzelni, rendes gyomorgörcs meg pánik állt belém.
Amikor már ezen is túl voltam, akkor megtaláltam az e-mail fiókomban a másik tanegység olvasmánylistáját, és azon nyomban keresni is kezdtem, melyik könyvet hol fogom megtalálni. Nagyon jó, mert közülük többet a PPK könyvtára tart csak, ami meg azért jó, mert nem fognak engedni beiratkozni, ha jól sejtem, mert nem vagyok az egyetem hallgatója, csak mégis. (Ugyanarra az agybajra számítok, amit az angolos meg a németes könyvtárral is le kellett bokszolnom múlt félévben.) Amikor már elég komoly idegállapotba kerültem (és akkor még nem számoltam ki, hány oldalt is fogok elolvasni-kijegyzetelni, hajjaj), akkor újabb gyomorgörcs lepett meg arra a gondolatra, hogy ráadásul a cikkhez még a korpuszgyártás végére sem értem el, pedig valamikor valamit írni is kéne. Ekkor hirtelen bevillant a tételmondatom, nyitottam egy Wordöt, és írtam három oldalt. Most kevésbé pánikolok, bár lenne miért, mert szerdáig még úgy három hasznosítható napom van, valamint holnap délben meg kell tartanom a nyelviskolában ugyanazt az előadást, amit decemberben is kellett, és nem találom a decemberi jegyzeteimet, viszont a héten még nem sikerült felébrednem az óracsörgésre, de holnap nagyon muszáj lesz.
És akkor még nem kezdődött el a második félév, nem járok heti kb. 20 angolórára. Mi lesz velem két hét múlva? Belegondolni se jó. Azért majd megpróbálom valamikor összeszedni magam, mielőtt leszoknak a barátaim a velem való beszélgetésről, amiért konstans módon sík ideg vagyok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése