LizaGazdija

Januárban tökre bántam, hogy kihagytam Morricone budapesti koncertjét, ezért nézegetni kezdtem, hol lép még fel idén. Megláttam, hogy Rómában, a szülővárosában is koncertezik májusban, majd meggyőztem magam, hogy tök jó lenne a koncertjét egy római városnézéssel összekötni, végül is még nem voltam Rómában, de mindig is szerettem volna látni. Blankát is megkérdeztem, van-e kedve jönni, és mondta, hogy naná, igaz, ő a koncertet kihagyná. Úgyhogy megvettük a repjegyet, foglaltunk szállást, én beszereztem a koncertjegyet is. Éppen mostanában kezdtem izgatottá válni, mert már csak két hét, és megyünk. Erre írja apu ma reggel, hogy lemondták Morricone római koncertjeit. A többit nem, már négy nappal később is fellép másik városban, de a három római alkalmat igen. Nagyon csalódott vagyok. Nem mintha Morricone nélkül már nem is érdekelne Róma, mert Róma gyönyörű, és nagyon izgalmas, hogy megnézhetem, sőt így több időnk lesz a városra, hogy nem kell koncertre készülődni meg menni, de mégis... N

  Vianne kalandjainak végére értem, legalábbis azt hiszem, bár Joanne Harrisnél sosem lehet tudni. A történet elejét nem nagyon értettem, mert ugyan rettentő régen olvastam már a Csokoládét, de számomra nem világos, abban a levélben hogyan állhat az, ami benne áll. Nem rémlik, hogy a levél írója jövőlátó lett volna. Ezen a problémán azért gyorsan túlléptem, és pillanatok alatt beszippantott a regény. Nagyon izgalmas és veszélyes témához nyúlt most az írónő, és szeretnék is majd utánaolvasni, milyen fogadtatásra talált a könyv Franciaországban, ahol játszódik. Vianne ugyanis egy egészen más Lansquenet-be érkezik vissza, mint amit nyolc évvel korábban elhagyott. Most már egymás mellett él egy keresztény és egy muzulmán közösség, amiből akadnak problémák, mert az emberek mindenütt emberek, és a más, az idegen sajnos sokszor ellenszenves, félelmetes, utálatos. Kár, hogy nem jut mindenhová egy Vianne, akitől sokat lehet tanulni toleranciáról és elfogadásról. Nos, legalább Lansquenet-nek