Gondolatok a metrón
A metrón megint egy kisgyerekkel utazó anyuka mellé keveredtem. Hasonló élmény volt, mint a múltkori. A kislány bohóckodott, anyukájával együtt nevettek, majd anyukája egyszer csak ráhúzott egyet a hátára, és rákiabált, hogy fejezze be. Ez engem kicsit sokkolt. Aztán a kislány kis csönd után bohóckodott tovább, anyukája megint vele nevetett, csikizte, stb., majd hirtelen rávert a fejére, nem kicsit, és rákiabált, hogy ne idétlenkedjen már. Kb. 10 percet utaztunk együtt, ez idő alatt legalább tízszer ütötte meg a gyereket. Hol a lábán, hol a hátán, hol a fején, hol a kezén... Nem hinném, hogy ez jót tesz a gyereknek, aki egyébként annyira kicsi ember volt, hogy még Bencénél is legalább egy évvel fiatalabb. Nem baj, ha anyuka szerint a bohóckodás nem a metróra való, csak akkor ezt előre el kell árulni a gyereknek. Az se baj, ha szerinte a bohóckodás a metróra való, akkor lehet együtt nevetni a végállomásig. De ha szerinte nem a metróra való, akkor nem jó megoldás, hogy először együtt nev