Harmadik hete
van az, hogy már nem én javaslok esti mesét, illetve nyugodtan javasolhatok, de a kis hölgy jó eséllyel lesöpri azzal, hogy: - Neee azt! A Csipkerózsikát! A térbeli mesekönyvre gondol, ami csodaszép, ráadásul nemcsak térben vannak az illusztrációk, hanem majdnem minden oldalon akad valami mozgatható elem is. Van egy kép, amin többféle madár szerepel, itt mindig elmondja, melyik milyen madár, és milyen hangot ad (ha tudjuk, én pl. hattyúhangot nem tudok). A kedvenc képe az, amelyiken a száz évig tartó álomba merült konyha látható a szakácsokkal, kuktákkal, konyhalányokkal, állatokkal, ablakban katonákkal. Szóval tényleg csodás az a könyv, csak három hétig minden este felolvasni kicsit már unalmas. (Nem kicsit.) A három hét alatt háromszor sikerült átvinnem egy-egy javaslatot, egyik esetben a szintén térbeli Hamupipőkére beszéltem rá, másodszor a Ha én felnőtt volnékra, harmadszor meg arra a Barátnőm, Bori kötetre, amit a könyvtárból hoztak ki (és csak órákkal az elolvasása után jöttem