Érdemes volt
összekapni magam annyira, hogy lemenjek az edzésre. (Kedden kénytelen voltam kihagyni, mivel nem bírtam abbahagyni a sírást.) Az egyik lány megölelgetett, és azt mondta, lesz még sokkal jobb is, egy másik pedig azt mondta, ne szomorkodjak, mert olyan rossz látni, hogy szomorú vagyok, sokkal jobb, ha mosolygok, és még egy harmadik is kedves volt velem. Szóval ezért megérte. Meg azért is, mert szeretem. Meg még az is pozitív élmény volt, bár az edzéshez nem kapcsolódik, hogy a budafoki csoportom férfi tagja jól megnézett, majd azt mondta, megint fogytam. Ezt most már kb. három hete minden órán elmondja, pedig én nem látok magamon olyan drasztikus változást. Igaz, azt hétfőn megfigyeltem, hogy azt a nadrágot, amit egy-két éve úgy vettem, hogy pont jó volt rám, és nem mindig tudtam kényelmesen begombolni magamon, most már húzogatni kell, mert bő.