Royall Tyler (szerk.): Japán regék és mondák
Kedden végre a végére értem. Hiába tetszett összességében, nagyon-nagyon hosszú volt.
Nagyon érdekes a japán mondakincs, nagyon izgalmas betekintést nyerni az életszemléletükbe, a babonáikba, de legfőképp a halál utáni életről vallott felfogásukba. Ez a könyv tényleg hozzájárul ahhoz, hogy az ember legalább felületesen megismerje Japánt, ha elfogadjuk, hogy egy népet legjobban a meséin keresztül lehet megismerni. (Én elfogadom.)
Volt viszont néhány problémám, ami miatt végül csak négy csillagot kapott a könyv a lehetséges ötből.
1. A 60 oldalas bevezető szerintem túlzás. Nagyon érdekes, hogy melyik monda keletkezésekor éppen milyen történelmi helyzetben éltek a japánok, nagyon jó tudni, hogy sokan közülük buddhisták, és hogy sokféle istenük van. Ezek mind nagyon hasznos infók, DE egy olvasásra én képtelen vagyok 60 oldalnyi adatot felfogni, és feleslegesnek is tartom ennek megkísérlését, mivel az információk döntő többsége magukból a mondákból is kiderül később.
2. A könyvet angolból fordították, ezt le sem tagadhatná. Nagyon sok benne a magyartalanság, a konstans rosszul fordított kifejezés (pl. “to find out” következetesen “kitalál”, miközben elsősorban azt jelenti, hogy “rájön”, “megtud”), a csúnya félrefordítás. Mind tudjátok, ettől én falra tudnék mászni, nagyon elszomorít, és sokat levon számomra a könyv értékéből.
3. Amit már az elején is említettem: nagyon hosszú. 220 mondát gyűjtött össze a kötet szerkesztője, amiket összesen 40 címszó alá rendezett. Én a 150. monda környékén éreztem úgy, hogy most már bőven elég lesz ennyi, és nem is érzem úgy, hogy az utolsó 70 monda sokat hozzátett volna az addigiakhoz. Szerintem nem lett volna rosszabb a könyv attól, ha nem 10 rókás meg 15 démonos történet szerepel benne, hanem mondjuk 3-3. Például.
Bár a könyv elején van néhány kifejezetten kegyetlen és/vagy gusztustalan történet, azért a többség nem ilyen. A kedvencem ettől függetlenül az elején szerepelt, az asszony és a tök meséje. Akit érdekel, itt elolvashatja.
Volt egy érdekes élményem is. Még So Yonnal olvastuk egyszer irodalomra a Rasómón című novellát, írtam is akkor, hogy nem értem, ezt miért kell 14 éveseknek megmutatni. Most ebből a kötetből kiderült, hogy ez eredetileg egy monda, fél oldal kb., és ezt gondolta tovább egy japán szerző.
Mint említettem, 4 csillagot kapott végül a könyv. Jó volt, de biztos, hogy még egyszer nem kezdek bele.
Nagyon érdekes a japán mondakincs, nagyon izgalmas betekintést nyerni az életszemléletükbe, a babonáikba, de legfőképp a halál utáni életről vallott felfogásukba. Ez a könyv tényleg hozzájárul ahhoz, hogy az ember legalább felületesen megismerje Japánt, ha elfogadjuk, hogy egy népet legjobban a meséin keresztül lehet megismerni. (Én elfogadom.)
Volt viszont néhány problémám, ami miatt végül csak négy csillagot kapott a könyv a lehetséges ötből.
1. A 60 oldalas bevezető szerintem túlzás. Nagyon érdekes, hogy melyik monda keletkezésekor éppen milyen történelmi helyzetben éltek a japánok, nagyon jó tudni, hogy sokan közülük buddhisták, és hogy sokféle istenük van. Ezek mind nagyon hasznos infók, DE egy olvasásra én képtelen vagyok 60 oldalnyi adatot felfogni, és feleslegesnek is tartom ennek megkísérlését, mivel az információk döntő többsége magukból a mondákból is kiderül később.
2. A könyvet angolból fordították, ezt le sem tagadhatná. Nagyon sok benne a magyartalanság, a konstans rosszul fordított kifejezés (pl. “to find out” következetesen “kitalál”, miközben elsősorban azt jelenti, hogy “rájön”, “megtud”), a csúnya félrefordítás. Mind tudjátok, ettől én falra tudnék mászni, nagyon elszomorít, és sokat levon számomra a könyv értékéből.
3. Amit már az elején is említettem: nagyon hosszú. 220 mondát gyűjtött össze a kötet szerkesztője, amiket összesen 40 címszó alá rendezett. Én a 150. monda környékén éreztem úgy, hogy most már bőven elég lesz ennyi, és nem is érzem úgy, hogy az utolsó 70 monda sokat hozzátett volna az addigiakhoz. Szerintem nem lett volna rosszabb a könyv attól, ha nem 10 rókás meg 15 démonos történet szerepel benne, hanem mondjuk 3-3. Például.
Bár a könyv elején van néhány kifejezetten kegyetlen és/vagy gusztustalan történet, azért a többség nem ilyen. A kedvencem ettől függetlenül az elején szerepelt, az asszony és a tök meséje. Akit érdekel, itt elolvashatja.
Volt egy érdekes élményem is. Még So Yonnal olvastuk egyszer irodalomra a Rasómón című novellát, írtam is akkor, hogy nem értem, ezt miért kell 14 éveseknek megmutatni. Most ebből a kötetből kiderült, hogy ez eredetileg egy monda, fél oldal kb., és ezt gondolta tovább egy japán szerző.
Mint említettem, 4 csillagot kapott végül a könyv. Jó volt, de biztos, hogy még egyszer nem kezdek bele.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése