LizaGazdija

A kötődésnek bizonyára jót tesz, hogy minden nap nagyon sokat énekelek a gyereknek, ő meg óriási mosolyokkal jutalmazza az igyekezetemet. Van néhány dal, az az elméletem, hogy a kedvencei, amiket mosolyogva végigszövegel, sokszor hasonló hangmagasságban, mint ahogy a dal szól - ilyenkor teljesen az az érzésem, hogy velem énekel. Könyvet is minden nap nézegetünk, olyat is, amit ő is lapozhat, nyűhet, és olyat is, amit még nem adok a kezébe. Tamkó-Sirató Károly Tengerecki Pálját többször végighallgatta elejétől a végéig (kb. 40 oldalnyi vers, a Tengereckivel indul, azt mindig éneklem), de mindent szívesen meghallgat és megnézeget. Remélem, ez így is marad :)

Írt valaki egy posztot a Molyon, hogy retteg a kocsiban, ha idegen vezet, most mégis muszáj lesz telekocsival utaznia, és írjanak a közösség tagjai ezirányú tapasztalatokat. Már majdnem hozzá is szóltam, aztán inkább nem, mert minek súlyosbítanám a rettegését. A magam részéről remélem, sosem alakul úgy többet, hogy telekocsival kelljen utaznom, nagyon komolyan megfogadtam, hogy nem fordul elő többet, mert az eddigi számtalan alkalomból egyszer sikerült normális sofőrt kifogni. Számomra a normális az, aki úgy vezet, mint pl. apu vagy Tomi: vezetés közben a vezetéssel foglalkozik, és semmi mással. Vaamiért ők vannak kevesebben. Van rémességi top 3-as listám, azon belül nehéz lenne sorrendet felállítanom. - A pasi, aki Münchenből hazafelé 130-nál fogta a mobilját, és nekiállt képeket keresni rajta arról, milyen szuperül is állt neki a tradicionális bőrgatya az Oktoberfesten. Több ponton sem értettem: 1. Kit érdekel ez?, 2. Miért nem ér rá a legközelebbi pihenőig a csodás fotó, amikor rá