LizaGazdija

Lehet, hogy valamikor majd megírom részletesen, most viszont csak annyit, hogy a mi gyerekünk egy igazi kis Terminátor. Ahány helyen járt, amennyit vonatozott, és ahány emberrel találkozott péntek óta, az nem piskóta, és meg se kottyant neki, nevet, mosolyog, kokettál, játszik. Nagyon kemény a kiscsaj. Mi meg nagyon büszkék vagyunk rá.

de akkor is muszáj ismét elmondanom, hogy nagyon erős ellenérzéseim vannak a MÁV-val szemben - és akkor még szépen fogalmaztam. Tökre felháborít, hogy nemzetközi menetjegyet csak magyarországi automatából enged felvenni, miközben a belföldit simán be lehet mutatni telefonon, ahogy az osztrák MÁV oldalán vásárolt nemzetközit is. Nem értem, miért kell EC-t közlekedtetni 1000 éves, fülkés kocsikkal. A fülke kicsi, nem fér el benne kényelmesen hat ember, és ha valaki, aki nem legkívül ül, feláll, csak úgy tud kimenni, hogy minden útjába kerülőt eltapos. Miért nem választhatom ki én, hol akarok ülni? Miért a rendszer sorsol? Az is durva, hogy a kocsi két végén van egy-egy vécé, és a legritkább esetben működik mindkettő. Ma pl. az egyik le van zárva, a másiknak viszont nem lehet bezárni az ajtaját, és kezet se nagyon akarj mosni. Hányás, tényleg. Biztos vagyok benne, hogy ezt lehetne normálisan is, nem tudom, miért nem akarják. (De így is inkább a vonat, sajnos, biztonságosabbnak érz...

Olyan kellemes a tudat, hogy holnap nem kell dolgozni menni, és nem azért, mert október 23. lesz, mivel az itt teljesen mindegy, hanem azért, mert szabadságon leszek, aztán még kedden és szerdán is, aztán csütörtökön itt lesz nemzeti ünnep, aztán még pénteken is szabadságon leszek, aztán hétvége lesz, és csak utána kell megint dolgozni menni. A hét egy részében kirándulunk, megnézzük Semmeringet, mert nincs messze, viszont gyönyörű. Lesz könnyű túra, vonatozás a csodaszép hidakon, megyünk kastélyba is, plusz örülünk, hogy a szállodában van egy kis medence, aztán majd meglátjuk, használni lesz-e idő. Ma meg elkezdtem a karácsonyi készülődést, egész konkrétan elkészült az első karácsonyi ajándék. A rákészülés tegnap este óta tart, mert mindig félek az új technikáktól, mert alapvetően tök bénának tartom magam. Talán ezért is vagyok olyan büszke magamra, mert marha jól sikerült szerintem ez a kis mütyür. Persze a tökéletestől messze van, de így legalább látszik rajta, hogy én csináltam...

Kellemes meglepetés ért Pestről visszafelé jövet, ez se gyakori kedvenc vasúttársaságunknál. Abba a kocsiba sorsolt nekem jegyet a netes rendszer, amelyikbe mindig, ha ebben az időpontban utazom, rá is volt írva a jegyre, hogy fülkés kocsi. Nem örültem, ki nem állhatom a fülkés kocsit, kb. magam alá hajlított lábbal kell vigyázzban ülni, és akkor is majdnem összeér a térdem a velem szemközt ülőével, szétesik az egész, tiszta Balkán. Két hete olyan fülkében üldögéltünk hatan, ahol egyáltalán nem volt világítás, így fél 8-tól már nem lehetett olvasni, csak malmozni a maradék két órában érkezésig, valamint fújta a légkondi a hideg levegőt, és nem lehetett kikapcsolni sem, mert nem működött a szabályozója. Osztrákokkal utaztam együtt, rendkívül jól szórakoztak a vonat állapotán, később az osztrák kalauzzal is elnevetgéltek rajta, hogy milyen igénytelen már ez, de hát mit lehet várni, magyarok. Iszonyú megalázónak éreztem. Mondjuk úgy általában azt nem értem, miért kell EuroCity vonatok...

Nem volt már vonatjegy, a buszjegy elképesztően drága lett volna, drágább, mint normál esetben oda-vissza, úgyhogy telekocsival jöttem. Tiszta kellemetlen, Győr után már lassult a forgalom, a határon 2 km-es sor volt, a kis határon 1,5 (arra jöttünk végül). Aztán az A4-en megint majdnem Bécsig dugó, kisebb szünetekkel. De a lényeg, hogy a végén csak hazaértünk, csak szegény sofőr volt elkeseredve, mert 2 óra alatt itt szeretett volna lenni, mert reggel korán kel. Hazafelé meg az volt a napi kaland, hogy a 9 órás busszal indultam, éjfél előtt húsz perccel értünk a Népligetbe, és már nem volt metró. Péntek este. Ezen teljesen ledöbbentem, hozzászokott az agyam ahhoz, hogy negyed 1-ig megy a metró, mert itt így van. (Most azért lecsekkoltam, és tényleg.) A Népliget tőlem fél óra séta, és nem szeretem azt a környéket sötétben, egyedül, ráadásul ennyire későn, amikor a madár se jár arra. Mármint kocsi van elég, de több gyalogossal jobban érezném magam. Elsétáltam a Heim Pálig, előtte áll ...

Szombat délelőtt 11-kor szálltunk fel Pestről, Amszterdamban kevés várakozás után felszálltunk a pekingi gépre, és otthoni idő szerint éjfélre oda is értünk Pekingbe, ahol ekkor vasárnap reggel 6 óra volt. Szóval elmaradt az éjszaka, ami nagyon furcsa élmény volt, főleg úgy, hogy nem tudtunk aludni a gépen, mert egyrészt nagyon zúgott, másrészt én a magam részéről mindig felriadtam félálomból, amikor lehúzták a vécét. 8-ra jutottunk ki a reptérről, Blanka szülei már vártak minket, és javasolták, hogy először menjünk el a piacra, ahová minden hétvégén kijárnak. Zseniális hely, minden van, de ezt szó szerint értsétek. Szerintem nem is lehetne olyat kitalálni, ami nincs nekik, és nyilván egy csomó olyan dolog is volt, amit vagy sosem láttam még, vagy csak képen, pl. sárkánygyümölcs.   A piacozás után hazamentünk, lepakoltunk, lezuhanyoztunk, fogat mostunk, ilyenek, de Ági és Zoli azt javasolták, ne feküdjünk le aludni, mert akkor nem fogunk átállni ottani időre, hanem menjünk ...

A tegnapi hazaút után, ami 17 órán át tartott (10 óra repülés, 5 óra malmozás a tranzitban, 2 óra repülés), mára tökre elfogyott a türelmem az utazással szemben. Bécsbe csak két és fél óra a vonatozás, de én fél óra után már úgy, de úúúúgy szenvedtem, mint még soha. Azt hittem, sosem érünk ide, főleg, amikor vagy tíz percet álltunk Hegyeshalomban. Eleve nem értem, miért kell EC-t üzemeltetni, pláne fülkéset, amikor olyan gagyi, mint állat. A csomag nem fér el rendesen, de legalább a fejem fölé kell emelni a 15 kilós bőröndöt, ha tenni akarom valahová, a lábamat meg kilencven foknál is jobban be kell hajlítani, különben nem fér el a velem szemben ülő, hiába hajlítja be kilencven foknál is jobban a lábát, ennél fogva úgy egy óra után már rettenetesen fáj a térdem. De ez a mai út... Sebaj, jövő szombatig kipihenem ezt, és vígan tudok majd közlekedni Bécs-Budapest-Bécs vonalon. Pestre ugyan busszal, de visszafelé akkor is EC-vel, meh.

Megvagyok, nem tűntem el, csak az volt, hogy Blankával egy hétig Pekingben voltunk a szüleinél. Hatalmas mázlista vagyok, csak a repjegyet kellett fizetnem, ami sokkal olcsóbb, mint hittem volna, plusz a költőpénzt, amiből szintén nem kellett sok, mert Peking igen-igen olcsó - a legdrágább belépő mintegy 1800-2000 forintnyi jüan. Megvolt életem első 9, majd első 10 órás repülőútja, 17 órás utazása, valamint komolyabb, 6 órás időeltolódása, de a jetlaget megúsztam odafelé és visszafelé is. Még nem tudom, lesz-e részletes beszámoló, mert ennyi élmény és benyomás lenne vagy 8-10 monstre bejegyzés, de azért lehet, hogy lesz, kéne. Addig is annyit, hogy nagyon-nagyon jó volt, és nagyon örülök, hogy elmentünk.

Mivel későn derült ki, hogy egyedül megyek haza pénteken, már nem volt vonatjegy, buszjegy is csak csillagászati áron, szóval maradt a telekocsi. Hazafelé az eddigi legjobb utamon vettem részt, egyáltalán nem féltem az út semelyik pontján - részben talán azért sem, mert egy 3 soros kisbusz leghátsó sorában, a sofőr oldalán ültem, így nem láttam, mi történik a volánnál és előttünk. Visszafelé ellenben az egyik legrosszabb élményemet sikerült begyűjteni. Ketten jöttünk egy nagyon kedves nővel, akivel azt is meg tudtuk állapítani, hogy a világ nagyon kicsi (a fia ugyanabba a gimibe jár, ahová én is jártam, és 90%-ban ugyanazok a tanárai is), de számomra vérfagyasztó volt, hogy többször elővette a telefonját, felhívott embereket, hívásokat fogadott, sőt SMS-t olvasott és írt is. Az autópályán, 130-nál. Konkrétan szorított a mellkasom, annyira féltem. Nálam a félelem azzal is jár, hogy mélyen kussolok, talán részben azért, mert attól is tartok, hogy ha megszólalok, még jobban elvonom a figy...

Éjfélkor kerültem ágyba, 4-kor keltem, és nem volt elég a készülődésre a rászánt 45 perc. Persze mostanra már megtanulhattam volna, hogy tinikorom óta igen sokat lassultam, és messze már az az idő, amikor az ébredés utáni 7. percben már a buszmegálló felé tartottam, és ebben a rövid időben a teljes öltözés, mosakodás tokkal-vonóval benne volt. Ma reggel konkrétan nem bírtam felpörögni, hiába láttam, hogy baj lesz. Muszáj volt megreggelizni, mert anélkül nem tudok elindulni sehová, de úgy éreztem magam, mint egy lassított felvétel. Végül is 5:01-kor hagytam el a lakást. 5:30-kor indult a vonat. Tekintve, hogy a pályaudvar kb. 20 perc a háztól, és a metróról leszállva még egy csomót kell gyalogolni a peronig, eléggé aggódtam. Futólépésben tettem meg az első villamosmegállónyi távot, aztán láttam, hogy a két villamos, ami nekem jó lenne, nagyon sokára jön, viszont az O jelű egy percen belül megérkezik. Még sosem utaztam rajta, de most odarohantam, megnéztem, közelebb jutok-e vele a pályau...

megérkeztem a hegyekbe. 6 óra vonatozás sok mindenre elég, például elolvastam a következő megbízásom tárgyát képező könyv pontosan felét. Meg fényképeztem is sokat, és próbálok is majd feltenni néhány fotót, csak elég gyenge itt a net, nem tudom, mennyire lesz sikeres a próbálkozás, de hát majd meglátjuk. Annyit mondhatok az ügyről, hogy egy randioldalon megismert pasihoz érkeztem egy hosszabb randira. Mivel őt ide köti a munkája még egy hónapig, heti egy szabadnapja van, és Bécs kocsival is 5-6 óra, nem tudott ő jönni, úgyhogy ez lett a megoldás. (A konkrét sztori az volt, hogy egyszer egy beszélgetés közben, tökre tárgyhoz nem kapcsolódóan közbevetette, hogy: "Valamikor amúgy meglátogathatnál." Erre elkezdtem nézegetni, hogy lehet idejutni, ő elkezdte nézegetni, mit lehet csinálni a környéken, és így körvonalazódott a terv, majd hirtelen vettem egy vonatjegyet is.) Sokat skype-oltunk meg telefonáltunk, úgyhogy bíztam benne, hogy nem lesz teljes csőd a dolog, és tényleg ne...

Ez úgy szokott történni, hogy sokáig csak listát írok meg hümmögök, de lépéseket nem teszek, mert akkora munka, úgysem fog beférni, satöbbi, aztán hirtelen kedvem támad hozzá, de így az utolsó pillanatban, és húsz perc alatt készre csomagolom a bőröndöt. Most is ez volt. A fene se ért engem.

Ha nem is idén, de jövőre elmegyek Mikuláskor egy lappföldi utazásra, és fogok utazni kutyaszánon, fogok találkozni a Mikulással, és még egy csomó izgi dolgot ki fogok próbálni. Jövőre elmegyek Kínába. A következő öt évben valamikor legyőzöm a transzatlanti repüléstől való durva félelmemet, és elmegyek az USA-ba, azon belül is New Yorkba. Egy Laura Ingalls Wilder-túrára és egy-két Salemben töltött napra is erősen vágyom, de New York az, amit mindenképpen látnom kell. Mivel ügyesen tudok spórolni, remélem, egy-egy célra jó fizetésből egy-két év alatt félre tudok tenni elegendő pénzt.

Anyuéktól többek között azt kaptam a névnapomra, hogy tegnapelőtt, szombaton elmehettem Bécsbe az AlfaTours szervezésében. Anyu jött velem, apu mostanában nem nagyon ér rá, mert elég nagy náluk a hajtás. Ha jól számolom, most voltam negyedszer Bécsben, de ilyen programon még egyszer sem vettem részt: megnéztük a TimeTravel múzeumot, aztán két órán át idegenvezetővel várost néztünk, majd volt négy óra szabadidőnk, amit mi arra használtunk fel, hogy kimentünk a Praterbe, mert ott még sosem jártunk. 4:40-kor keltünk, négy óra alvás után, 6-kor már indult a busz a Délitől. Fél 10-re értünk Bécsbe, ahol rögtön a TimeTravel múzeumhoz sétáltunk. Két videót találtam róla a youtube-on, ami tényleg jó: 50 perc az egész, de nagyon nagy élmény, és egész biztos, hogy fogok még menni ide, ha járok még Bécsben. Nyitásnak megálltunk egy fal előtt, amin öt festmény lógott: Sissi, Mária Terézia, Mozart, Freud és egy számomra ismeretlen szerzetes képe. Amikor az egész csoport összegyűlt, a sz...

Ez volt a mai program. Fél 5-ös kelés után 6 előtt átvittük a kutyát Tomi anyukájához, majd elmentünk a Szent Imre térre, ahonnan a busz indult fél 7-kor. Illetve indult volna, mert volt egy kis fennforgás meg egy kis késés, úgyhogy csak 6:50-kor vágtunk neki az útnak - nem osztott, nem szorzott, így is korábban értünk mindenhova, mint amit 6:30-as indulással kalkuláltak. Számomra vicces módon elsőként a Bécs egyik külvárosában található Huma bevásárlóközpontban álltunk meg először, ahol figyelmünkbe ajánlották az Interspar és a Metro meglátogatását. Minderre két órát kaptunk. Bementünk hát az Intersparba, ahol csokifronton nagyon eltérő a kínálat az itthoni boltokhoz képest, úgyhogy csokiból fel is tankoltunk. Liza például kapott "valami" gyanánt egy hatalmas Mikulást, ami annak ellenére 89 cent, hogy minőségi csoki. Úgy két hét alatt tervezem odaadni neki, de az első kis letört darabkát már ma este megkapta jutalomnak, mert jó kutya volt egész nap. A Humából egyébként azt a...

Ez egy anyu varrta táska: Ez ugyanaz, csak kinyitva, és akkor látszik, hogy van rajta egy madár: Ő meg egy délelőtti pihenőjét a létra alatt töltő Liza: A szobában található manó (by Gabi): Ugyanott tündér (by Gabi): Még egy tündér (by Gabi): Ez pedig egy 1989-es naptár fából, az egyik kedvenc díszem (by Gabi): (Minden hónaphoz külön kis kép tartozik, ezek mindegyike falapocskára van festve, majd a lapocska külön felragasztva a naptárra. Középen pedig vízszintesen a sorok elején a hónap jelölése, mögötte a napok számai.) Boszorkány a Mesterségek Ünnepéről: Ez a hűtőnk: Ez meg rajta a legújabb mágnes, szintén a Mesterségek Ünnepéről: Ez pedig az ajtót díszíti, belőle lett a nyári ajtódísz, szintén a Mesterségek Ünnepéről: Aztán voltunk Lipóton. Lipóton vettünk nekem Sole típusú Túró Rudit (valami borzalmas). Ez sem történt volna meg, ha nincs rajta Buzz Lightyear és Woody: Nádas, stég, kacsa a háztól 20 méterre: Meg mi is ott voltunk: Ez egy öböl elköthető csónakkal (csak evező nem volt...