Hétfői poén
Írtam, hogy kicsit szoktam izgulni, ha szabadságon vagyok, nehogy kiderüljön, hogy mégis tévedés történt, és be kellett volna mennem, pláne, ha Pesten vagyok, mert onnan esélytelen fél-egy óra alatt visszaröppenni ide. Hétfőn, amikor a frizura- és sminkpróba miatt otthon voltam, 8-kor keltem. 8 óra 3 perckor csörgött a telefonom. Gondolataim sorban: - Jé, ezt a számot nem ismerem. - Jé, ez egy bécsi szám, vonalas. - Jé, ezzel a számmal már beszéltem februárban a telefon szerint. - Ajjaj, ez a munkahelyem. Fel is vettem. Azt mondja a titkárnő, akinek amúgy kedden volt az utolsó napja nálunk, hogy megbetegedett az egyik délelőttös kolléganő, oda tudnék-e rohanni fél 9-re. Ezt amúgy angolul, ami azért lepett meg, mert ez a nő még soha nem szólt hozzám angolul az elmúlt nyolc hónapban. Ezen el is töprengtem, gondoltam is rá, hogy megkérdezem, miért angolul beszélgetünk, de aztán felismertem, hogy van ennél égetőbb kérdés is az egész helyzetben, úgyhogy mondtam neki, hogy szabadságo