Félmaraton és egyéb mulatságok
Úgy nézett ki, egyedül megyek. A barátnőim egy része külföldön van, másik része vidéken, a többiek (akiket kérdeztem, nyilván) szimplán nem értek rá, vagy nem volt kedvük vasárnap felkelni. T. azt mondta, nem jön ki, mert az akkor más, mint ami (ezt most nem fejtem ki, és nem is lényeges), de otthonról szurkolni fog nekem, Danit nem értem el semmilyen módon, anyu portfóliót ír ezerrel. Bőséges süti és csoki betermelése után reggel 8-kor útra keltem, és már majdnem leértem a metróba, amikor apu hívott, hogy ő elindult otthonról, és kijön velem. Nagyon megörültem neki, mert azért azt már akkor is éreztem, hogy lelkileg nem mindegy, vár-e valaki a célban. Rajtra várok Nagyon-nagyon izgultam, sírni tudtam volna, annyira. Apu megfogta a kabátomat, meg megvárta velem a rajtot, látta is, ahogy elindulok. Hatalmas érzés volt ott állni a startnál, tudni, hogy több ezer ember van körülöttem, mindenki ugyanazért jött, ráadásul a "konferanszié" nagyon ügyesen biztatott minket. Telj