LizaGazdija

Megoldottam! Annyi volt, hogy feltehetőleg túlságosan sietni akartam, hogy csellel elérjem a villamost, ezért nem vettem észre a másik lépcsőt. Mert tényleg kettő van a metró végénél, csak az egyik takarásban. Hát, most észrevettem, nagy nehezen felfutottam rajta (többet ilyet nem csinálok, amíg ennyire fáj a farokcsontom, volt vagy három emelet, és valamivel nagyobbak a lépcsőfokok, mint itthon, ahol gyalog járok a hetedikre, mert miért ne), és a villamosmegállóban találtam magam. Viszont az volt a váratlan fordulat, hogy bár ki volt írva, hogy négy perc múlva érkezik a villamos, ami amúgy garázsmenet, ezért az utolsó megállónyi távot már gyalogolnom kell, mégsem jött semmi se. Csak a következő villamos, amire 11 percet kellett várni. De az legalább nem volt garázsmenet, és szépen hazahozott. A lényeg mindenesetre az, hogy megoldódott a rejtély, és mostantól lesz esélyem rá, hogy ne kelljen tíz perceket álldogálni késő este egy viszonylag kihalt környéken. Juhú!

a macskájától búcsúzott el nemrég, aki viszonylag idősen halt meg. A lány azt mondta, már rég megbeszélte a macskával, hogyan fog történni az ő halála, és a macska megértette, és úgy is történt. (Nem akarom kitárgyalni a részleteket, de a körülményekből elég nehéz arra gondolni, hogy véletlenül alakult úgy a dolog, ahogy.) Erről nekem az jutott eszembe, hogy Liza még tök fiatal volt, amikor először gondoltam arra, hogy iszonyú lenne, ha úgy halna meg, hogy én valahol máshol vagyok, és ahogy öregedett, egyre többször jutott eszembe, hogy én ott akarok lenni, amikor történik. Ez biztos iszonyú hülyén hangzik, de nagyrészt ezért nem jelentkeztem sem Erasmusra, sem más ösztöndíjra, mert tuti biztos voltam benne, hogy ha elmegyek fél-egy évre, ő közben meghal. (Amikor elkezdtem az egyetemet, ő már legalább 11 éves volt - pontos kort nem lehetett tudni, mert talált kutya volt.) És a vége az lett, hogy előre megbeszélt időpontban elaltatták. Aznap, mielőtt elindultunk  az állatorvoshoz, m

Éreztem én, hogy valami nem stimmel, nem egészen úgy van az az emlék, ahogy felszínre bukott. Aztán sikerült megfelelően mélyre túrni az emlékek közé, és rájöttem a turpisságra.   Az It's a Small Worldöt, ami 1:08-tól hallható, nem a dobozkám játszotta, hanem a névrokonom baba. Nem találom azt a képet, amin Rékával és Orsival állunk a Margitszigeten (?), és mindegyikünknek a kezében a nevünket viselő baba*, de az meglett, ami ugyanakkor, ugyanott készült, és amin én fogom az enyémet, íme:  Szóval nekik egyenes, szőke hajú babájuk volt, nekem meg  göndör, barna hajú, egyforma volt a ruhájuk (apró virágos), és a fenekükön fel lehetett húzni őket, mire elénekelték ezt a dalt, illetve hát elzongorázták, és a dallamra ingatták a fejüket. Abban nem tévedtem, hogy ezzel a babával is számtalanszor eljátszattam a dalt, sokszor elalvás előtt.   És ezt játszotta a zenedobozkám, és ezt is rongyosra hallgattam. Mintha ezt alsóban énekkaron is énekeltük volna. Úgy kezdődött,