LizaGazdija

Megint eltűntem, mint szürke szamár a ködben. Ennek az az oka, hogy jó nekem, ezért ritkán jutok internethez, pontosabban laptophoz, és a telefonomon korlátozottan hívhatók elő a mindenfélék, amiket használok. Péntektől hétfőig Nagymegyeren voltunk Tomival, áztunk a gyógyfürdőben, voltunk Győrben színházban, megnéztük a Tizenkét széket, és meglepődtünk, hogy olyan vége van, mint a Gyalog Galoppnak - régen olvastam már a könyvet, de szerintem tuti felháborodtam volna, ha nem lett volna befejezése, és erre emlékeznék. Hétfőn visszajöttünk Bécsbe, és olyan szerencsénk van, hogy Tomi nem mától dolgozik megint, hanem szombattól, úgyhogy nyertünk plusz három együtt tölthető napot. Tegnap pl. monopolyztunk a gépén, ma kicsit várost nézünk, talán futunk is, aztán meglátjuk a következő két napot. Én mondtam, hogy nincs több ilyen pasi, és ebben egyre biztosabb leszek. Mutatok majd képeket is, bár nem fotóztam túl sokat, de most nincs kéznél a gépem. Tegnap közben megvolt az első telefonálós...

Ezt, mondjuk, eddig is lehetett tudni, az elmúlt három évben számtalan ezt alátámasztó tapasztalatot szereztem. Van olyan beszélgetés, ami Skype-on zajlik, másfél órán át tart, és ebből én kb. öt-tíz percet, ha beszélek, aztán a végén úgy búcsúzik a másik fél, hogy ne haragudjak, de nem ér rá tovább. Azonnal meg szeretné oldani az életemet, szerez nekem munkát abban a kisvárosban, ahol ő él, minden, és ezt az egészet nem kedvesen, hanem lekezelően, ellentmondást nem tűrően. Ja, hogy én akarok-e a kisvárosban élni, hát, az huszadrangú kérdés. Van olyan levelezés, ami tök biztatóan indul, hú, de szimpatikus vagyok, hú, de kedvesen írok, ő is szimpatikus, ő is kedvesen ír, majd kér képet (az oldalon, ha nem előfizető, kikockázva lát, de üzenetben csatolhatom a feltöltött képeimet), küldök neki, aztán többet nem hallok róla. Jó, még lehet, hogy ír, végül is nem mindenki grafomán, hogy naponta válaszoljon a kapott leveleire, de hogy azért alapvetően nem egy jó ómen, ha a kép után pár na...

hogy a pasikkal nem könnyű. Minimálisan vigasztal, hogy nekik sem könnyű a nőkkel.

Alaphelyzet, hogy egyedül lenni annyira nem jó. Bonyolítja a dolgot, hogy egyedül lenni annyira nem is rossz, főleg a legutóbbi élmény után, ami azért elég sokkolóra sikerült. Kérdés: akarjak párt vagy ne akarjak? Jobb lenne, ha lenne valaki, vagy rosszabb? Kell ez nekem? Most kell nekem? Majd csak később? Vagy sosem? Nagyjából félóránként változik, éppen melyik kérdésre igen a válaszom, bár amikor a youtube-on a zene előtti kötelezően végignézendő (! [nyád]) reklámban egy ovulációs tesztet ajánlgatnak azzal a szöveggel, hogy essek teherbe olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, mindenképp megborul bennem valami egy kicsit. És akkor mit csinálok? Hát regisztrálok egy társkereső oldalra, amit egy máltai ismerősöm ajánlott, miután ő egy tök jófej pasit ismert ott meg. Igaz, a kapcsolatig nem jutottak el, de a pasival én is találkoztam, mert egy traccspartira elhozta őt a lány, és tiszta lelkes lettem, hogy akár ilyeneket is lehet találni, ha az ember kitartó. Na, hát szóval lett n...

Az érzés folyamatos, de csak egy példát hozok fel*. A közeli templomban mise vagy koncert van, gyönyörűen énekelnek, elhangzik többek között a Halleluja, amit én a Shrekből ismerek. Léleksimogató háttérzene a fordításhoz, azon gondolkodom, hogy amint végére érek a mára kijelölt adagnak, odamegyek a fényképezőgépemmel, hogy megörökítsem ezt a csodát. És akkor ő felpattan, és hisztizik és csapkod, hogy a kurva életért kell ráerőltetniük a hülye vallásukat, őt ne térítse meg senki, nem érdekli, és milyen parasztság ez, és mi van, ha errefelé élnek arabok vagy zsidók, esetleg valaki komponálna (ez utóbbi ő), és nem igaz, hogy ilyen kurva hangosra kell csinálni a templomaikat is, és ő majd bemegy egy ilyen misére sátánista pólóban, aztán meglátjuk, mennyire fogják értékelni. Majd becsukja a teraszajtót, hogy ne halljuk a zenét. Ilyenkor úgy érzem, tökre elkerültük egymást. Egy darabig egymás felé haladtunk, aztán találkozási pont elrepesztettünk egymás mellett százzal. Kellemetlen. ...

Vagy pasi, esetleg férfi, majd megkérdezem, melyikre szavaz. Egyre közeleg a találkozás napja, és én egyre jobban izgulok. Időnként egyenesen úgy érzem, félek. Mit fog szólni hozzám? Én mit fogok szólni hozzá? Nem fog kiderülni, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? Mi lesz akkor? És ha minden jó lesz? Akkor mennyire lesz nehéz a következő kb. 4 hónap, amíg nem fogunk egy országban élni? Igen, karácsony másnapjának hajnalán semmi jobb dolgom nincs, mint ezen tépelődni. Pedig lehet, hogy egy alvás segítene valamicskét.

Alapvetően az lenne a megoldás, hogy mostantól csak én számítok, és semmiben sem kedvezek a pasinak, kedvezzen ő nekem, de ez akkora köcsögség, hogy képtelen lennék rá. Az viszont talán járható, hogy mostantól az esetleges jelöltek az első rossz mozdulatnál repülnek. Levi például az első randi előtt, amikor felhívott, hogy egy órával később találkozzunk, mert váratlanul ünnepelnie kell a focis haverokkal, mert egyikük eljegyezte a barátnőjét. Ekkor kellett volna mondani, hogy ne siessen, sörözzön csak nyugodtan, a számomat meg törölje. Mert ha megbeszéljük, hogy ekkor randi, akkor oldja meg, hogy ott legyen, ha fontos vagyok. Ha nem tud ott lenni, nem is fontos neki, hogy ott legyen. T. például akkor repülhetett volna, amikor másodszor mondta olyan filmre, amit én szerettem volna megnézni, hogy azt ő nem nézi meg, mert biztos gagyi. Aki ennyire képtelen a másikért megtenni dolgokat, hogy az életéből nem tud másfél órát rászánni mondjuk egy Grand Budapest Hotelre, az nagyobb dolgokban i...

Annyira nincs kedvem ehhez, hogy szavakba sem tudom önteni. Nem mintha csalódtam volna valakiben, vagy valami rossz történt volna velem, egyszerűen csak végtelenül fáraszt az egész. Semmi kedvem vadidegenekkel jópofizni, mesélni magamról, végigolvasni, ők mit mesélnek magukról, randit szervezni, a randira elmenni. Nem, nem. Az lesz, hogy az egyik oldalon lemondom az előfizetésemet, és nem lépek be, a másikról törlöm magam, a harmadikra meg csak úgy nem megyek fel többet (ott nem kell fizetni, cserébe az a leggagyibb a három közül). Azt szeretném, ha a végzet valahogy máshogy találna utat hozzám. Én nyitva tartom a szemem, megígérem, kivéve, ha valaki valami mást kér. De nem fogok kutatni, mert fárasztó és unalmas, és akkor még ott van az is, hogy nem játszunk a másik bizalmával. A héten az az érdekes történt, hogy majdnem két hónap után ismét felhívott Levi. Nem árulta el, mit szeretne, csak nagyon kedvesen érdeklődött, mi újság, meg mondta, hogy találkozhatnánk, megihatnánk valamit....

Jaj, olyan szép vagy, gyönyörű vagy, igéző a szemed, alig várom, hogy lássalak, sétálni akarok veled a Margitszigeten, nyünyünyü, milyen okos is vagy, add meg a számod, hallani akarom a hangodat, és küldeni akarok napi 110-120 szerelmes SMS-t! Jó, de majd inkább az első találkozó után, ha nem gond. Többet se ír. Fiúk, nem kellene előadni a hősszerelmest vadidegen lányoknak, mert az már önmagában is ciki és gagyi, ráadásul ha aztán egy szó nélkül eltűntök, a hősszerelmes epizód nélkül nem fogtok totál idiótának tűnni, ellenben így... Siralom.

A következő a helyzet. Az egyik társkeresős srácnak két hónapja elmondtam kedvesen, nagyon óvatosan, nehogy megbántódjon, hogy nem szeretnék vele beszélgetni, mert nem szeretném megismerni, mert ez egy társkereső, és mi nem illünk össze, és akkor felesleges*. Erre ő a következő két hónapban rendszeresen ítr, hogy mi van velem meg van-e pasim. Erre én ma megírtam neki nem túl kedvesen, hogy értse már meg végre, hogy én nem szeretnék vele beszélgetni, mert nem illünk össze, és nem, nem fogunk találkozni haverilag, mert én a társkeresőn nem haverokat gyűjtök. Nyilván az a következő, hogy nem reagálok többet semmire, ahogy eddig sem tettem, csak mivel ma kb. kétóránként írt, feldühített. A következő az lesz, hogy ha megint ír, letiltom, aztán annyi. Vajon ezzel rossz karmát vonzok? Mármint azzal, hogy ma nem voltam kedves, és eléggé nyíltan megmondtam, hogy hagyjon engem békén. Igaz, nem minősítettem, nem mondtam neki, hogy azért, mert nem elég értelmes, szóval azért igyekeztem nem megsért...

Ezt értem. De az azért fura, ha senkit sem menthetek meg, nem? Hmm.

nagyon furcsán alakult. Még nem tudom, hogy ez nekem jó, rossz, esetleg egyik sem. Annyi biztos, hogy megpróbálom okosan csinálni innentől, ha már ebbe a helyzetbe navigáltam magamat, és igyekszem nem további rontani a dolgokat, illetve nem nehezíteni a saját életemet ennél jobban. Nem könnyű feladat.

nem is kell név. That escalated quickly.

1. Az oldalon eddig szerzett tapasztalatainkat meséljük egymásnak a Szimplában ücsörögve. Én előhozom azt a pasit, aki úgy nyitott, hogy látja az adatlapomon, szeretek táncolni, miközben tökre nincs ilyesmi odaírva. Az illetőnek még akkor megírtam, hogy egyébként sem szeretnék vele ismerkedni, de ezután a kezdés után pláne. Azóta is minden nap ír, én meg mindig visszaírok, mert ilyen furán vagyok bekötve. (T. már mosolyog.) Mielőtt elindultam erre a bizonyos másodikra, még benéztem az oldalra, hátha T. írt még valamit, és akkor is ott volt a pasi üzenete, amit meg sem nyitottam, annyira felmérgelt az a hat szó, ami megnyitás nélkül látszik a feladó neve mellett, ugyanis azt a kérdést vetette fel, mikor találkozunk és hova megyünk. Erre T. félénken, halkan, kicsit magasabb hangon, mint ahogy egyébként beszél: - Inkább már ne találkozz vele szerintem, jó? 2. Biliárdozás közben szóba kerül, hogy mellékállásban boszorkány is vagyok, hiszen a név kötelez. - Aha, látszik is a tekintetede...

Először elmentünk biliárdozni, amivel kapcsolatban előre szóltam, hogy mérhetetlenül ügyetlen vagyok, és tényleg jól emlékeztem. De szerencsére pár éve már megy a magamon nevetés, úgyhogy rendkívül jól szórakoztam. Azért vak tyúk is talál szemet alapon három menetből egyet én nyertem, háhá, de csak azért, mert T. (majd idővel kap nevet is) véletlenül belőtte a fekete golyót. De tök jó volt, nekem megjött hozzá a kedvem, szívesen biliárdoznék máskor is. Kaptam közben egy csomó bókot, az is jó volt :) Aztán sétáltunk, ültünk a Szimplában egy laza három órát, aztán hazasétáltunk, és mintegy 3/4 órát búcsúzkodtunk. Szóval ez egy jól sikerült randi volt, úgy érzem, és úgy néz ki, lesz belőle harmadik is :) Két alkalom alatt eddig már tizenpár órát töltöttünk együtt, mondta is T., hogy ez tök jó, meg olyan, mintha lett volna tíz rövid randink. Most az eddigiekkel ellentétben nemcsak szöveg, hanem érzem is magamon, hogy nem éltem bele magam, inkább csak örülök, hogy jó dolgok történnek megi...

"Szia Luca! Az adatlapodon olvastam, hogy szeretsz táncolni." Majd egy egész levél arról, hogy az illető mikor, hol, mit táncol(t). Szépséghiba csak egy: az én adatlapomon baromira nem szerepel, hogy szeretek táncolni. A tánc szó úgy egyáltalán nem fordul elő rajta. Küldjünk személyre szabottnak tűnő tucatlevelet lányoknak, biztos tetszeni fog nekik!

33 percen belül sikerült futni a szigetkört, még úgy is, hogy közben kétszer is kénytelen voltam megállni, mert 1. nagyon melegem volt, 2. nagyon fájt a lábam. Azért nem vagyok semmi, meg kell, hogy mondjam. A térdem tegnap már nagyon jól volt, ma már nincs annyira jól. Tudom, menjek orvoshoz, de 1. mikor?, 2. félek. Most még egy darabig jegelem meg kenegetem krémmel. Szóval az van, hogy a lábam egész jó időket tudna futni, ha a lábam hagyná, hogy csinálja. Hangozzék ez bármilyen hülyén is. Tiszta stressz vagyok. Tudom, hogy még csak egy hónapja társkeresőzöm, de akkor is félelmetesnek érzem, hogy ennyire nem találok senkit. Azt is tudom, hogy úgy kellene néznem ezt, hogy akivel eddig találkoztam, az mind nagyon jól érezte magát velem, és folytatni akarta a dolgot. Ez hat fiú. De az milyen, hogy én hatból egyet sem érzek annyira hozzám valónak, hogy bármit is akarjak tőlük? Mégiscsak bennem van a hiba? Arra is gondoltam, hogy talán mégis abban kéne bízni, hogy majd élőben megismerked...

Nem nagyon van kedvem mostanában semmihez, például írni sem. 1. Van egy fiú, aki a netes ismerkedés szakaszában nagyon tetszett, nagyon úgy tűnt, hogy akkor én meg is találtam azt, akit keresek, majd a személyes találkozón kiderült, hogy nem. És nem vele van a baj, ő pont olyan, mint amilyen neten is volt, egyszerűen bennem nem indult el semmi. Ez kva igazságtalan, valamint nyomasztó és ijesztő. 2. Van egy fiú, aki szimpatikus is lehetett volna, aztán megkérdezte, hogy akkor én minden angol szót tudok-e. Ez engem elszomorított. Talán a kérdés éretlensége lehet az ok, vagy nem tudom. 3. Van egy fiú, akiről írtam már múlt héten is, mint eddigi legérdekesebb randialanyról. A randi nagyon nem volt jó, de neki tetszettem, ezért egy hétig írogatott, hogy de mégis találkozzunk, meg ne féltékenykedjek*, meg ilyen hülyeségek. A történet eddigi csúcspontja, hogy ma fel is hívott, és szóban kezdett győzködni, meg ilyeneket mondott, hogy ő el tud tekinteni mindattól, amit az elmúlt héten írt...

- Amikor csak olyan képet tesz fel magáról, amin napszemüveg van rajta, de olyanból legalább hatot. Elvégre a szem a lélek tükre, szóval miért is akarná látni a szemét bárki is? - Amikor felpakol egy tucat képet, amelyek felén egy vagy több nővel pózol. Személyes kedvencem az a fiú, aki a Hootersben tett látogatása alkalmával a teljes garnitúra felszolgálóval lefotóztatta magát, majd ezt beállította profilképnek a társkeresőn. Vajon ezek az emberek mit akarnak üzenni a lányoknak, akik a nagy Ő megtalálásának reményében az oldalukra tévednek? Vagy csak fárasztó gondolkodni, ezért nem is törik magukat ilyesmivel? - Amikor egyetlen képet sem tölt fel, viszont a bemutatkozásában minden nő okulására kifejti, hogy az ismerkedés első lépése, hogy megtekinti a jelölt fényképét, és ha a jelölt nem jön be, akkor ő már kattint is tovább. Vajon nem érez egy egészen enyhe ellentmondást az úriember? - Amikor leírja, hogy az ő életében a legfontosabbak a haverok, akikkel akkor megy inni, amiko...

Az elmúlt hetekben voltam néhány társkeresős randin, és Briginek lesz igaza, aki azt mondja, ezekből kéne írni egy könyvet. Nagyon szórakoztató lenne. De most csak a legjobb történetet osztom meg veletek. Volt néhány levélváltás a társkeresőn, amiből kiderült, hogy azért fura fiú ő, mert amikor megkérdezte, mit írjon magáról, és én azt mondtam, bármi érdekel (ez telefonon volt, és nem értem rá ezen a kérdésen hosszasan töprengeni), azt bírta írni, hogy ő szereti a teát. Ezek után a találkozón csak magáról beszélt, és alig jutottam szóhoz, megtudtam, hogy az összedől ikes ige, miszerint összedőlik , ezen kívül meg sok volt a kínos csend. Egy ponton már nem bírtam mit kitalálni, aztán végül csak kisajtoltam magamból egy kérdést: - Háziállatod van? - Nem, nincs. Tudom, te írtad, hogy volt kutyád, csak megdöglött , de nekem nincs. Nekem növényeim vannak. Van, akinek pálmája van, nekem aloe verám. [Ezután fél percig tartó nevetés, bár a poént azóta sem értem.] Egyébként ő volt az is, ...