LizaGazdija

Ez most már egyfajta tradíció nálam. Novemberben elmegyek csizmát venni, jól feldühítem magam azon, hogy a csizmák vagy félhavi fizetésembe kerülnek, vagy rondák, vagy magassarkúak, vagy fehérek, aztán úgy döntök, inkább hordom még egy télen át a kb. öt éve vásárolt csizmámat, mert bár nem lehet leszedni róla a sófoltokat, valamint kicsit be is ázik, még mindig vállalhatóbb, mint bármely más opció. Az velem a baj, hogy komolyan elönti az agyamat a lila köd, mikor akár csak fél óra nézelődés és próbálgatás után azt látom, hogy nincs egy valamire való csizma az egész boltban (rosszabb esetben az egész bevásárlóközpontban). Nem véletlenül utálok ruhát és cipőt venni. Tortúra. Idén is megvolt az első kör. Tomival ellátogattunk tegnap az új KöKi Terminálba. Először is be kellett látnom, hogy ha nem kocsival mentünk volna, lehet, hogy rá sem jövök, hol járok, annyira megváltozott a KöKi. A bevásárlóközpont nem tűnik nagy durranásnak, de tény, hogy most sokkal normálisabban néz ki a környék,

Tavaly karácsonyra ajándékoztam K. Andi barátnőmnek, és annyira kíváncsi voltam rá, hogy január elején meg is vettem magamnak Higgins Clarkék krimijével együtt. A történet dióhéjban: adott egy ötven körüli házaspár, akik huszonhárom éve először maradnak kettesben karácsonyra, mert a lányuk Peruba megy önkéntesnek egy évre, és apuka ezen felbuzdulva úgy dönt, egyáltalán nem is karácsonyoznak, hanem inkább elmennek egy luxushajóútra az asszonnyal. A nem karácsonyozást véresen komolyan gondolják: se karácsonyfa, se karácsonyi dekoráció, se karácsonyi parti, se céges buli, se karácsonyi ételek, se karácsonyi jótékonykodás, se semmi. Ahogy a kedvcsináló fogalmaz a könyv borítóján: ez nem megy olyan könnyen. Az első száz oldalt annyira nem élveztem, leginkább csak azon bosszankodtam, miért érzi úgy az utca minden lakója, hogy joga van beledumálni a más életébe és döntésébe. Aztán jött a csavar, és onnantól a végéig egy oldalt sem lehetett rezzenéstelen arccal kibírni - dőltem a röhögéstől, m