LizaGazdija

A körúti lakásban áll a gyerek-, tini- és fiatal felnőttkori cuccaim jelentős része. Ez eddig nem esett le nekem, azt hittem, csak a kb. 1200 könyvemet kell átválogatnom, és amit nem tartok meg, valami módon elpasszolnom. De nem. Az unokaöcsém, aki egy ideig ott lakott, az elején azt mondta, ne pakoljak el semmit, később viszont odaköltözött hozzá a (most már) felesége, aki érthető módon nem akarta a dolgaimat kerülgetni, ezért a könyveken kívül mindent bedobozoltak. Ezeket a dobozokat elkezdtük kihordani Bécsbe, itt válogatom át őket. Borzasztó és nyomasztó, komolyan. Ezer kis csetresz, aminek valószínűleg semmi értéke, viszont mindhez emlékek kötnek, ezért csak attól tudok megválni, ami tönkrement. Ebben segített, hogy csak úgy begórták őket egy dobozba, törékenyeket, nehezeket halomra, szóval azért eltört ez-az. (Mi tagadás, bosszant is.)De hogyan dobjak ki/ajándékozzak el olyan cuccokat, amiket rég halott családtagoktól kaptam, és/vagy kedves történetek kapcsolódnak hozzájuk? Ennél...

A Mikulás hozott egy karácsonyváró könyvecskét, amiben minden oldal egy-egy témát dolgoz fel (pl. feldíszített karácsonyfa, korcsolyázás, sütögetés a szabadban, a Mikulás manói, ki hogyan ünnepli a karácsonyt, stb.), és a gyereknek kell a szereplőket matrica formájában beragasztgatni a megfelelő oldalakra. Egyik nap épp a korizós oldalt csináltuk. Flóra megállapította, hogy az egyik szereplő elesett a korival. Mondtam neki: - A korcsolyával könnyű elesni, ha az ember elveszíti az egyensúlyát, vagy megbotlik. Én is estem már nagyon nagyot korizás közben. Hú, nagyon fájt, feldagadt a térdem, hetekig volt még lila, alig tudtam menni. Ez már nagyon régen volt, akkor te meg a Viola még nem voltatok nekem. - És apa? - Ő sem. - Akkor egyedül voltál? - Igen. - És nem féltél? - Nem. Ja, most jut eszembe*, korizni akkor nem egyedül mentem, hanem egy fiúval. Néz döbbenten. - Ez a fiú nem apa volt, akkor apát még nem ismertem. - És mit csinált a fiú, amikor elestél? - Nyújtotta a kezét, hogy segít...

Mindig csak hónap utolsó napján lehet felmondani a lakásbérletet, és mivel mi hónap elején nézhettük meg az új lakást, már majdnem egy hónapja tudtuk, hogy elköltözünk, mire ketyegni kezdett a felmondási idő. Ami 3 hónap. Tök véletlenül, keresgélés nélkül találtam valakit, akit érdekelt volna egy pont ilyen lakás pont ezen a környéken, írtam is a házkezelő cégnek, hogy milyen szuper már, és akkor elmehetünk-e előbb, hogy ne kelljen 3 hónapig fizetnünk egy olyan lakás bérleti díját, amiben nem lakunk. Az volt a válasz, hogy a tulaj nem keres utánbérlőt, úgyhogy sorry. Így történt, hogy három hónapig fizettünk két lakást, nagyon móka volt. Szeptember 30-ig szólt a szerződésünk a régiben, és az volt a cég kérése, hogy fessünk ki, majd csillogó-villogóra takarítva adjuk át a helyet. Tomi az apukájával, a húgával és a sógorával ki is festett. Mi ugyan nem frissen festve kaptuk annak idején, és voltak is lyukak meg itt-ott foltok a falakon, azóta már kétszer cserélt kezelőcéget a ház, és miv...

 Ma 6 éve érkeztem Bécsbe. A szobám Nevenánál - nagyon szerettem itt lakni Praterstern metrómegálló Kipakoltam a bőröndömet, majd kimentem a Praterbe, és felültem az óriáskerékre. Ezzel ünnepeltem meg a Bécsbe költözésemet. Ez pedig az első itt töltött napom szuvenírje, most is megvan, de most már nem használom, inkább féltve őrzöm. (Ez jelzi a talán hibás hozzáállásomat a tárgyakhoz.) Valójában 2014. július 2-án költöztem el Magyarországról, azóta 2015-ben egyszer két hónapot, egyszer kb. három hetet, egyszer a CELTA miatt megint két hónapot töltöttem otthon, 2016. januárja óta csak látogatóban voltam kis hazánkban. Jellemző kérdések, amik gyakran érkeznek, főleg azóta, hogy megszületett Flóra. 1. A gyerek(ek) osztrák(ok)? (Illetve egy esetben: "És akkor Flóra német?") Nem, a gyerekek magyarok. Nem jár osztrák állampolgárság senkinek csak azért, mert itt született. A mi gyerekeinknek 6 éves korukban kérvényezhetjük, magunknak meg talán 10 itt töltött év után. Egyszer kíváncs...

Az enyém nem pont ilyen, de majd előbb-utóbb lefényképezem, megmutatom. Hozzá kapcsolódik az egyik legviccesebb játéksztori gyerekkoromból. Lefényképeztem. Flóra is :) Ovis voltam még, amikor ment a tévében a reklámja, és nagyon vágytam rá, hogy nekem is legyen egy ilyen menő babám, bár a "menő" szót akkor még nem használtam szerintem. Anyu elé vittem az ügyet, ő meg a nemleges válasz mellé a következő érveket adta még: - természetellenesen mozog, - nem lehet vele rendesen játszani, leszűkülnek a lehetőségek azáltal, hogy van egy görkori a lábán, - nem lehet vele aludni, mert kemény műanyagból van,  és mindezek miatt - nem fogok vele játszani, ott fog porosodni a polcon. Nagyon megharagudtam, úgyhogy azzal vágtam vissza: "Nem baj, majd kérek a Jézuskától!" Anyu saját bevallása szerint itt már tudta, hogy nincs tovább, muszáj lesz beszerezni ezt a babát. Mivel ekkor már kiment a divatból a játék, de legalábbis nem reklámozták többet, nem is lehetett kapni sehol, anyu...

No, akkor minden évből egy-két meghatározó esemény. Elég mozgalmas évtized volt. Nyilván mindenkinek, persze. 2010: megszereztem a diplomámat, eljöttem a gimiből, ahol rövid ideig dolgoztam, elkezdtem dolgozni a nyelviskolában, felvettek a doktorira, és elutaztam Nápolyba 2011: ebben az évben pusztult el Liza, aki majdnem 16 évig volt a kutyánk, és majdnem 18 évet megért 2012: februárban meghalt Mama, szeptemberben Nagyi, és decemberben szakítottam az akkori barátommal hét és fél év után 2013: ez volt az első egyedül töltött évem, és nagyon jól sikerült - sokat jártam színházba, moziba, korizni, vidámparkba, plusz voltam Horvátországban konferencián, és először úsztam át a Balatont 2014: lefutottam a félmaratont, és Máltára költöztem 2015: hazajöttem, megint Máltára költöztem, onnan Bécsbe, majd elvégeztem a CELTA-t 2016: megismertem Tomit, találtam munkát a szakmámban, Blankával voltunk Rómában, és év végén összeköltöztünk Tomival 2017: Blankával Pekingbe utaztunk, nyá...

Az unokaöcsém, aki vasárnap óta Flóra keresztapja*, abba a lakásba költözött egy éve, ahol én laktam 2008-tól 2015-ig, aztán 2016-ig minden hétvégén, 2017 karácsonyáig havi egy-két hétvégén, azóta meg látogatóként fordulok meg néhány havonta. A cuccaim 90%-a maradt, amikor kijöttem Bécsbe, és azóta is ott voltak. Dani beköltözésekor megkérdeztem, mit vigyek el a lakásból, és ő csak a ruhásszekrény egyik felének kiürítését kérte, ezt akkor meg is tettem. Nem időzött olyan sokat a lakásban, mert két hetet van otthon, két hetet külföldön, de most összeköltözött a barátnőjével, akit viszont zavartak a dolgaim, amit megértek, úgyhogy most a bútoraimon, a könyveimen és az edényeimen-evőeszközeimen kívül mindent ki- illetve elpakoltam két nap alatt. A könyveket nem tudom így hirtelen hová tenni (kb. 2000 kötetről van szó), a többit meg tudják használni az új lakók. Bőven nosztalgiáztam is pakolás közben. Az ott töltött gyerekkor most annyira nem jött már elő, mert abból az időszakból nem ke...

Két hete próbálta ki először, be tudja-e tenni a falatot a saját kezével a saját szájába. Az én kezemmel az ő szájába és az ő kezével az én számba már régebb óta profin megy a művelet. De most ez is sikerült, és azóta a kenyeret meg a virslit/kolbászt legszívesebben így eszi. A banánt nem, annak az állaga szerintem nem tetszik neki, amit megértek. Viszont nagyon szereti, úgyhogy ha én tartom a banánt, ő harapdálja. Tegnapelőtt éppen mosakodtam a fürdőszobában, Flóra meg jött velem, ahogy szokta. Ilyenkor leül az ajtó elé, a zöldséges-gyümölcsös láda elé, és abban pakolászik, amíg rám vár. Most is így tett. Egyszer csak odanéztem, és láttam, hogy egyik kezében egy banánt fog, és "fúj, mi ez?" fejjel forgatja a szájában a falatot. Mert megkezdte. A héját :D Az jutott eszembe, amikor kétéves korom körül megszereztem a kenyérvágó kést (nem derült ki, hogyan csináltam), és betotyogtam a szobába anyuhoz, aki épp egy vizsgára tanult, hogy nem tudok kenyeret vágni. Anyu, szegény, a...

A tanfolyamon többször szóba kerültek már reménytelen esetek. Már persze nem az órákon, hanem az óraközi beszélgetésekben. Csak egy példa. J. tréninget tartott újdonsült call centereseknek a mobilcég tarifáiról. Kérdés: "És az mennyibe kerül az ügyfélnek, ha felhasználja az összes korlátlan percet?"  Csináltam is J-nek egy mémet, amin az áll, hogy Chuck Norris még a korlátlan perceket is fel tudja használni. Örült. No de. Ennél a témánál mindig eszembe jut a következő, nem tudom, korábban írtam-e már, de most megteszem. A lány rövid ideig a főnököm volt, üzletvezető (!). Volt egy táblázat, ahová be kellett vésni legkésőbb hetente, melyik nap hány órát dolgoztunk, ez alapján számolták a fizetésünket. Egyszer megláttam, hogy a lány, miután 6 óra 15 percet dolgozott, magabiztosan beírja a táblázatba, hogy 6,15 óra. Mondtam neki, inkább írja azt, hogy 6,25 óra. Kérdés: "Miért?" Hát, mert egy óra hatvan perc, annak a tizenöt perc a negyede, a negyed meg százalékban hus...

Bokáig érő, spagettipántos, szürke, a derekán egy narancssárga madzag. Ünneplőnek használom, néhány éve már leginkább karácsonykor hordom. Idén elgondolkodtam rajta, mióta lehet már meg. Még a BS-ben vettük egy vásáron, emlékszem, anyu és apu kicsit meghatódtak, amikor felpróbáltam, merthogy már ilyen nagylány vagyok, hogy egy ilyen ruha jól mutat rajtam. Nem tudom, ez melyik évben volt, de könnyű kideríteni, legkésőbb mikor, mert a BS-tűz időpontja pillanatok alatt visszakereshető. 1999. december 15. Az 19 éve volt. Akkor 12 voltam, most 31 vagyok. Hát, ez azért durva*. *Anyunak van egy 1980-ban vásárolt blúza, aminek a hordását azért szüntettem be 2007 környékén, mert féltem, hogy előbb-utóbb valami baja lesz. Hát, ez még mindig durvább, mint a szürke ruha, de az se kutya.

Flóra még meg sem született, amikor kitaláltam, hogy milyen lesz az első adventi naptára. Elkértem az enyémet, amit anyu kb. 20 éve varrt: vászonzsákok, mindegyiken egy decoupage-olt karácsonyi kép, piros filccel a számok, és a zsákocskák arany meg ezüst színű fonalon lógnak egy ezüstre festett vállfáról. Mindig 6-án került ki az ágyam fölötti polcra, és mindig nagyon vártam, izgatottan bontogattam minden nap. 18 éves koromban nem érkezett meg, de megreklamáltam, és másnapra befutott - anyu nem gondolta, hogy még ennyi idősen is várom. Szóval októberben elkértem, aztán egy hónapig nem mertem hozzányúlni, féltem, hogy tönkremegy. Végül kézzel, óvatosan mostam ki, és szerencsére kibírta, csak egy zsák sérült meg. Kivasaltam őket, majd egy fél este alatt sikerült beléjük szerkeszteni a hosszasan válogatott, saját gyártású kerettel díszített meséket. Flórának eddig tetszik :)

Tata ma lett volna 88 éves, ha még élne. Az már azért szép kor. Sajnos idén már 20 éve nincs velünk. Sokszor eszembe jutott eddig is, és idén már Flóra miatt is: mennyire örülne neki, hogy szeretné. Sajnálom, hogy ilyen korán elment, és nem ismerhetik egymást.

Régen* jártam jazztáncra két helyre is, egy volt csoporttársnőmhöz meg egy híres oktatóhoz is, nagyon szerettem. Emlékszem, alig vártam az órákat, és mindig feltöltődve mentem haza. Nagyon ügyes nem voltam, de szuper volt mindkét tanár, mindent szépen, érthetően elmagyaráztak, megmutattak, és nekem is ment a koreográfia, ráadásul nem is éreztem közben hülyén magam. Ja, és nem voltak nagyon durva mozdulatok, nem profiknak szánták az órát. Nem is csoda, hogy iszonyú lelkes lettem, amikor olvastam, hogy tőlünk egy köpésre jazztánc lesz minden szerdán, ráadásul egy magyar lány tartja. Tomi is iszonyú lelkes lett, amikor meghallotta, hogy szeretnék néha elmenni, mert ez azt is jelentette, hogy kettesben lesznek Flórával altatási időben, ketten kell megoldani az estét. Ez már többször sikerült, most úgy csináljuk, hogy ha Tomi szabadnapos, vagyis itthon van este, akkor fél 8-kor elolvasom a gyerekkel az esti mesét, még van egy szoptatás, majd 8-tól háttérbe vonulok, mintha itt sem lennék. ...

hogy megmutatom a terhességem alatt készült pocakos képeket. Az eredeti terv szerint minden héten fényképeztünk volna, de eléggé későn kezdtük el, mert végig nagyon óvatos voltam minden elkiabálás jellegű dologgal*, és volt néhány hét, amikor elmaradt, mert majd holnap fotózunk, majd holnap, majd holnap, hupsz, ez már a következő hét, akkor már várjuk a fotózós napot, a szombatot. Először sima montázst szerettem volna csinálni, de az nem mutatna annyira jól, mert nem mindig ugyanabban a ruhában és tökéletesen ugyanabban a pózban fotóztuk a pocakot, ahhoz valamiért nem volt erőm, pedig aztán nem lett volna nagy kunszt**. Ezért aztán csináltam egy slideshow-t egy ingyenes oldalon, olyan is lett, mint ami ingyenes eszközzel készült, az oldal pl. direkt lebutította a képeket is, és csak akkor adná oda HD-ben a videót, ha előfizetnék, de nem tervezek belevágni a slideshow-készítő businessbe, szóval... Emléknek így is tökéletes, és a lényeg is látszik rajta.  Plusz infók: Van há...

Ez az MS Dos-os síelős volt talán a legelső, szerintem billentyűzettel vagy joystickkel játszottam, és mindig megevett a jeti. Fekete-fehér volt szerintem, nekem úgy rémlik. Igen-igen picike voltam még, nem ment még simán a billentyűzet avagy joystick használata, és nem tudtam elindítani sem, apunak kellett megcsinálni.

Meccsoda hétvégénk volt! De csak szép sorjában. Itt voltak anyuék, szombaton jöttek, ma mentek haza, és magukkal hozták néhány régi játékomat, amik előkerültek a padlásról. Nem mindet, ami a csoportképen látható, csak amit kértem így első körben. Ezek 21 éve laktak már fent, hát, elég izgalmas látni őket. Nem mind az enyém, Katának is közte van egy-két játéka, de a többség az én szobámból költözött fel a 10. szülinapom alkalmából tartott buli előtt, ami életem első szülinapi bulija volt, mert féltem, hogy kicsúfolnak az osztálytársaim, ha látják, hogy még a szobámban vannak a játékaim, pedig már milyen nagy vagyok. Na, hát ez most már nem zavarna, mindenki gondol, amit csak akar. No de a lényeg. Látható rajta a kis panda, akit egy Kodak filmmel kaptunk, és a kedvenc plüssöm volt egész oviban, mindenhová jött velem, míg egyszer kiesett anyu szatyrából a buszon, amikor a végállomáson leszálltunk, és majdnem elveszett, csak szerencsére még vissza tudtunk szaladni, még nem indult el...

Tomival szóba elegyedett a velünk egy fülkében ülő srác. Azt mondja, a nőket nem lehet menő, drága kocsikkal lenyűgözni sajnos*, mert csak az számít nekik, hogy csillogjon-villogjon - a nők érzelmi, és nem gondolkodó lények. Eszem megáll. De barátságos vagyok, nem szólok hozzá, inkább kijöttem Flórával. Vannak a parasztságnak fokozatai, ez szerintem egy magasabb fokozat. Amúgy Tomiban többek között ezt szeretem nagyon: akárkivel elbeszélget órákig, nem csapja ki nála a biztosítékot senki, maximum utólag állapítja meg, hogy az illető fura. Én meg inkább lelépek, mielőtt tennék valami megjegyzést. *Erről eszembe jutott 2007 nyara és egy randi, ahová a pasi sportkocsival érkezett, pedig szó sem volt róla, hogy nem a Móricz környékén sétálunk. Beültem mellé, de közben mindkettőnkre haragudtam, és két dolog járt a fejemben: 1. Ha sosem kerülök elő többet, azt csak magamnak köszönhetem, illetve ha ezt sértetlenül megúszom, soha többet nem csinálok ilyet. 2. Milyen praktikátlan már egy oly...

Már 7 éve, hogy elaltattuk. Szegény nagyon beteg volt már, nagyon szomorú, és úgy éreztük, azt jelzi nekünk, hogy már nincs kedve ehhez az egészhez. Biztos, hogy fájdalmai is voltak, ráadásul már nem volt szobatiszta, ami miatt állandóan szégyellte magát, és nagyon le is gyengült. Az orvos mondta, hogy szerinte nem érdemes már tovább kínlódásra kényszeríteni. Úgy vélte, szeptemberig még életben lehetne tartani napi injekciókkal, de a közérzete úgy sem lenne jobb. Ennek nem láttuk értelmét. Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, ő sosem lenne képes megöletni a kutyáját, de hát máshogy fogtuk fel az altatás kérdését. Én láttam olyan kutyát, akinek a gazdája ugyanígy vélekedett, és nem hiszem, hogy nagyon jó volt teljesen süketen, vakon, maga alá piszkítva, járni már nem tudva kiszenvedni. De nem is ez a lényeg. Az altatást megelőző napon Lizával volt az egész családja, és aznap reggel tiramisut kapott reggelire, mert nagyon szerette. Már régóta csak a speciális kutyatápot kaphatta, meg ta...

Írt valaki egy posztot a Molyon, hogy retteg a kocsiban, ha idegen vezet, most mégis muszáj lesz telekocsival utaznia, és írjanak a közösség tagjai ezirányú tapasztalatokat. Már majdnem hozzá is szóltam, aztán inkább nem, mert minek súlyosbítanám a rettegését. A magam részéről remélem, sosem alakul úgy többet, hogy telekocsival kelljen utaznom, nagyon komolyan megfogadtam, hogy nem fordul elő többet, mert az eddigi számtalan alkalomból egyszer sikerült normális sofőrt kifogni. Számomra a normális az, aki úgy vezet, mint pl. apu vagy Tomi: vezetés közben a vezetéssel foglalkozik, és semmi mással. Vaamiért ők vannak kevesebben. Van rémességi top 3-as listám, azon belül nehéz lenne sorrendet felállítanom. - A pasi, aki Münchenből hazafelé 130-nál fogta a mobilját, és nekiállt képeket keresni rajta arról, milyen szuperül is állt neki a tradicionális bőrgatya az Oktoberfesten. Több ponton sem értettem: 1. Kit érdekel ez?, 2. Miért nem ér rá a legközelebbi pihenőig a csodás fotó, amikor rá...

Ez az egyik legszebb ajándék, amit egy szülő a gyerekének adhat: részletes, nagyon olvasmányos beszámoló a gyerekkori viselt dolgokról, fejlődésről, nyelvi leleményről. Szülőnek lenni nagyon izgalmas, a gyerek minden nap tanul valami újat, aminek lehet szívből örülni. Van, aki tanulta pl. a mozgásfejlődés lépcsőit ilyen-olyan tantárgyak, tanegységek keretében, de azért mégis sokkal jobban leköti az embert, amikor élesben látja ezeket. Aztán a nyelvi fejlődés is nagyon érdekes, nem véletlen, hogy sok szülő buzgón jegyzeteli a gyereke mondásait. Másik oldalról nézve meg az nagyon izgalmas, hogy milyenek is voltunk kicsinek a szüleink emlékei szerint – én például ezredjére is szívesen meghallgattam/meghallgatom az ezzel kapcsolatos sztorikat*. Nagyon tetszik az, ahogy Varró Dani a gyerekeihez áll, ahogy foglalkozik velük. Óriási érték lesz nekik ez a könyv már csak ezért is. Kedvenc történetem nem lett a kötetből, úgyhogy csak ízelítőül egy Misi-mondás: „Bújócskázzunk! Én vagyok a b...