LizaGazdija

Választottam Halloweenra és karácsonyra olvasnivalót. Halloweenra találtam egy Agatha Christie-féle krimit. A címe nemes egyszerűséggel "Hercule Poirot. Hallowe'en Party." Úgy tervezem, majd valamikor október 27. körül kezdem el, és ha nem lesz túl sok időm, kitart október 31-ig. Karácsonyra kettő is jut. Az egyiket még nyáron szereztem be, az a Frost at Christmas, a másik frissebb szerzemény: Terry Pratchettől a Hogfather, aminek tavaly karácsonykor láttam a filmváltozatát. Várom már :)

Megvan a novellapályázat győztese, sőt már közzé is tették a győztes művet. Kisebb verekedés alakult ki körülötte a kommentekben, úgy láttam. Kicsit olyan érzésem van, mintha a zsűrit meglepné, hogy nem mindenki ért egyet velük, sőt a többség nem ért egyet velük, illetve hogy a többség megrémült annak láttán, hogy ez a legjobb novella a százvalahányból. A kommentelők meg kicsit túllihegik azt a kérdést, hogy mi alapján választották ki a győztes munkát, vagyis talán inkább túlreagálja a zsűri a kérdést. Végül is egy novella értékelése nem objektív. Biztos vannak szempontok, amiket figyelembe vettek, de akkor is az dönt szerintem, hogy az egyes zsűritagoknak mi tetszik. Idén ez tetszett. Pont. A lényeg annyi, hogy mindenkinek más stílus tetszik, és akinek a győztes stílusa pont nem jön be, annak ez egyéni szociális problémája. Én nem könnyen olvastam végig a novellát, pedig nem hosszú. Nekem kissé irritáló a nyelvezet. Ez van. Ez a trendi, ezzel lehet könyvet eladni mostanában. Ezért fog

Most, hogy a Normafánál lévő csoport irodájának házszámát is tudom, 37 percről 47 percre nőtt a menetidő az útvonalterv szerint, ami miatt már görcsben is van a gyomrom, mert akkor most elég-e egy órával órakezdés előtt indulni, vagy mi lesz. Szerencsére jó könyvből tanulnak, ezt a könyvet többször tanítottam, igaz, a kedvenc részemen már túlmentek, pedig a kedvenc részemhez állítottam össze a kedvenc kiegészítő anyagomat, no de. Még nem tudni, mikor kezdek, ezen a héten vagy csak jövő héten, de én kicsit szurkolok, hogy csak jövő héten kelljen menni először. Nem tudom, miért. Biztos lusta vagyok.

Nagyon régen sikerült már nekem hatékonyan kivitelezni, de most megint megpróbálom. Ma hazahoztam Woody Allentől a Without Feathers c. kötetet (magyar fordításban a Tollatlan jószág címet kapta), és mert nem volt mivel elütni azt a húsz percet, ami alatt hazasétálok a suliból, beleolvastam. Sajnos azonban nem tehetem meg, hogy csak ezt olvasom, mert múlt csütörtökön akartam befejezni az egyik doktoris könyvet, ami ráadásul ennél jobban már nem vághatna témába, úgyhogy most azt is elkezdtem, le is gyűrtem a bevezetést meg az első tanulmányt, és tök jó volt. Ja, a könyvet Jan Van Coillie és Walter P. Verschueren szerkesztette, a címe pedig Children's Literature in Translation, vagyis kb. a gyermekirodalom fordítása. Most megint az a terv, hogy csütörtökig befejezem, de legalábbis nagyon ajánlatos lenne, hogy csak nagyon kevés maradjon belőle addigra. Aztán mondjuk pénteken érdemes lenne végigolvasni az eddigi doktoris jegyzeteket, és végre írni is valamit, mert már kezdem tök rosszul

Az íróról se képet, se infót nem találtam a neten. Oroszul biztosan lenne, de én még a kis nyomtatott cirill betűket sem ismerem, nemhogy értsem is, mit kódolnak. Csak annyit tudok, hogy 1920-ban született és 1994-ben halt meg. A könyvben hét novella olvasható, de nekem csak a vége felé esett le, hogy nem fikciót olvasok, hanem az író gyerekkori emlékeit. Mindegyik történet másról szól, sokszor a szereplők sem azonosak, de az közös bennük, hogy kisfiúk hőstetteiről szólnak. A legmeghatóbb talán a címadó történet, amelyben Vászja két apró teknőst akar megvenni az állatkereskedésben, ám anyja nem engedi neki, mondván, van már otthon egy, nem kell még mellé kettő. Erre Vászja megfogja a vén Máskát, eladja a piacon, és az így keresett pénzből hazaviszi a két kis teknőst. Aztán édesanyja szomorúsága rá is átragad, és elgondolkodik rajta, szép volt-e tőle, hogy eladta szerencsétlen Máskát csak azért, mert megunta, és kellett új játék. Ekkora jön rá, hogy a háziállat nem játék, mások élete sz

Amikor jöttem ki az órámról, kezembe nyomtak egy ilyet. Aztán kívülről, az üvegen keresztül le is fényképeztek. Illetve remélem, még idejében sikerült hátat fordítani a fotósnak, mert a fenének se hiányzik, hogy negyed 10-kor telibe fényképezzék az álomkóros fejét. Nem tudom, mire számítottam, amikor megettem ezt a csodát, tényleg. Mivel kávéval töltötték, pont olyan borzalmas íze van, mint a kávénak, és pont olyan masszív hányingert is okoz, mint a kávé. Egy pozitívumot tudok találni a történetben: mindez a tapasztalat legalább pénzembe nem került.

Egész héten az új (júliusban vett, hehe) edzőcipőmben mentem mindenhová, aztán tegnap valamiért a magassarkút vettem fel a Kálvin térre sétáláshoz. Meg is kaptam a magamét: úgy begörcsölt a bal talpam, hogy ma is alig tudok rálépni. A búcsújáráshoz bejáratódott, de itthon a sok ülés utáni ritka sétálást olyan pózban adom elő, mintha eltört volna a lábam. Ami jár, az jár.

Nagy kedvencem volt ez a mese a Cartoon Networkön: A mesét úgy hívták akkoriban, hogy Bátor, a gyáva kutya. Szó szerinti fordítás, és nagyon jól hangzik, valamint jól leírja a tartalmat. Aztán egyszer csak valaki égető szükségét érezte a címváltoztatásnak, így lett a nyomorult mese Bátor, a félénk kutya. Ezzel azt is bebizonyította a csatorna, hogy nincs náluk egy magyarul rendesen tudó ember, mert ha lenne, csak szólt volna, hogy félénknek nem azt nevezzük, aki mindentől fél. Ehhez lazán kapcsolódik, hogy 4-re értem haza, és az jutott eszembe, milyen szívesen leülnék most a Disney délután elé, ha még lenne. Aztán rájöttem, hogy olyan mesék meg filmek mennének az összeállításban, amiket kapcsolgatás közben tegnap elkaptam a Disney Channel műsorán, és akkor úgy éreztem, nem baj, hogy nincs már Disney délután, mindent a csúcson kell abbahagyni.

3/4 11-kor indultunk Kelenföldről, 11 után valamivel már a tárnoki állomáson voltunk. Úgy döntöttünk, megvárjuk a buszt, azzal megyünk be az Ófaluba, mert a térkép szerint 3 km-re van az állomástól, nekünk meg véges volt az időnk, 3/4 3-ra már vissza kellett érni a vonathoz. A busz úgy haladt, hogy elment Tata egykori utcája mellett, amitől vérszemet kaptam, és úgy gondoltam, ne csak elmenjünk mellette, hanem nézzük is meg a házat. Blankának mondjuk ezt nem mondtam, mert arra számítottam, nem lesz rá idő, de azért megfigyeltem, gyalog hogyan lehet majd visszajutni oda a búcsúból, ha esetleg mégis úgy alakulna a dolog. Maga a búcsú elsőre elég nagy csalódás volt, mert hát másra emlékeztem. Nekem a búcsú hatalmas esemény volt az életemben, minden évben vártam, és úgy emlékeztem, hatalmas területen vannak a standok, és mindenfelé csodálatos ajándéktárgyakat látni. Ehhez képest elég kicsi volt az egész, és ami 11 évesen csodálatos ajándéktárgy volt, az ma már főként bóvli. Kicsit lehűtött