LizaGazdija

1. Kitántorogtam a konyhába fél 11 körül, hogy megcsináljam a rakott kelt, amit kb. két hete kívánok, és közben arra gondoltam, mennyire tudnám most értékelni, ha a délutáni tanítvány, aki ráadásul 120 percre jár, írna egy sms-t, hogy nem tud jönni. A következő pillanatban érkezett az sms, hogy nem tud jönni. Minden kívánságom így teljesüljön, a hasznosak is :) 2. A rakott kel egészen jól sikerült, csak kicsit alternatív lett. Most azt képzeljétek el, hogy kifelejtettem belőle a rizst, és ez csak akkor jutott eszembe, amikor már megebédeltem!!! Nem tudom, hogy pihenésre vagy lobotómiára van-e szükségem :) 3. Elhatároztam magamat: péntek este minden feladatomat megcsinálom, amit jövő hétre meg kell, és szombaton ágyban fekvő beteget fogok játszani, és aludni fogok meg filmeket nézni meg olvasni. Hátha megenyhül a szervezetem, és nem szúr ki velem azzal, hogy hozzám vág egy csúnya szövődményt, amiért két hete betegen mászkálok, és nem lazítok kicsit se. Na jó, egész nap azért nem fek

(Ismét csalás: nagyrészt molyos értékelés következik.) Üzenet azoknak, akik szeretik a telet, és azoknak, akik nem. Szokásos módon kicsit lehangoló, de úgy tudnám megfogalmazni, mit érzek Jansson könyveinek olvasása közben, hogy „kellemes szomorúság”. Megmagyarázni nem tudom, ez pontosan mit jelent. Mumin életében először télen ébred fel a téli álomból, és a szerettei nélkül kell eltöltenie a tavaszig fennmaradó időt, mert ők nagyon mélyen alszanak. Sokat lát, sokat tapasztal, és a történet végére kicsit más Mumin lesz, mint az elején volt. Az egyik kedvenc szereplőm Muminmama, aki annyira csodálatos anya, hogy még mély álmából fel nem riadva is tud válaszolgatni a gyereke kérdéseire. A tökéletes anya szobrát biztosan róla mintáznák :) Már ha nem az én anyukámról, természetesen. A másik kedvencem továbbra is Little My, magyarul talán Pöttöm. Annyira jókat mond, annyira ül minden szava. Aki meghalt, az meghalt (még akkor is, ha nem ;) ), nyáron tényleg jól lehetett fürdeni a ten

Nem tudom, miért kell tönkretenni azt, ami működik (dehogynem, pénzért), de azért szabadjon megjegyeznem, hogy a Neptun konkrétan egy használhatatlan f*s. Az etr-nek is voltak hibái, gyakran küldtem el a pokolba, de legalább el lehetett rajta igazodni, engedte meghirdetni a tárgyakat, sőt engedett utólagos korrekciót az oktatóknak, amennyiben valamely kevésbé sikeres diák elszúrt valamit. A Neptun nem enged semmit. A tárgyak felét csellel fogja felvenni helyünk az ügyintézőnk, mert a Neptun nem engedte őket meghirdetni. Az eddigi 5 félév alatt felvett és elvégzett tárgyaim kódjait összekutyulta, kb. fél órámba telt, mire kiderítettem, mi az isten történt, és felfedeztem, hogy nemcsak kódokat cserélgetett itt-ott egymás között, de egy kódot konkrétan kidobott a kukába, és kicserélte egy másikra, ami megint csak rendesen megszívat most engem. Utálom a Neptunt. Most érzem azt, hogy ehhez már nem vagyok elég fiatal. Az alapképzésben is hisztiztem volna miatta, persze, de el tudtam volna

Nem tudom, vajon a betegség, a fáradtság, mindkettő vagy egyik sem az oka annak, hogy nehezen kezelem az új családnál fennálló helyzetet, miszerint nemcsak hogy anyuka nem tud angolul, de (egyelőre) a gyerekek sem. Nem lehet velük beszélgetni, mert nem értik, amit mondok, bár feladatlapokat ki tudnak tölteni. Annyira nem értik, mit mondok, hogy ma határozottan állították, Dél-Koreában nincsenek nemzeti ünnepek, munkaszüneti napok . Mondtam, nemzeti ünnepek minden országban vannak, igyekeztem körülírni, mi az, hogy nemzeti ünnep, de nem értették. Azt a kérdést sem értették, mit reggeliztek. Ez nekem iszonyú fárasztó. Persze tudom, hogy nem tehetnek róla, hogy nem tudnak angolul, és azért fognak brit iskolába járni, hogy megtanuljanak, ezt sűrűn mondogatom is magamban, csak úgy érzem, nehezen fogom kibekkelni azt az időt, ami hátra van addig, hogy kommunikálni lehessen velük. Mondjuk a komfortérzetemet az sem növelte ma, hogy a lakásban kb. 30 fokra csavarták fel a termosztátot, minek kö

Igen, megint másokról fogok írni. De közben szégyellem magam, ha ez menti a helyzetet. Van két lány, akik pár hete kezdtek lejárni, és megtetszett nekik K. órája. Vagy K., ki tudja. Juuuj, de gonosz vagyok! Egyszer voltak bent stepen, azon kiborultak, azóta nem jöttek be, csak az utána lévő alakformálóra. De ettől még ott vannak a step kezdetekor. Egyikük végig az ajtóban ül, és minket néz. A másik szintén, de közben néha elmegy kicsit valamelyik gépre. Olyan kevés ideig szokott távol lenni, hogy ma néztem az órát, mennyi időt tölt mozgással, mennyit pihenéssel. Három perc biciklizésre öt percet ült. Felmerült bennem a kérdés, hogy ennek mi értelme lehet, de aztán úgy döntöttem, nem az én dolgom, nem az én bajom. Az viszont zavart, hogy miközben ott üldögéltek, bámulták az egyik lányt, és röhögtek rajta, meg sutyorogtak, hogy milyen hülyén mozog. Kész, agyam eldobom. Ahhoz nem elég bátor, hogy bejöjjön az órára, de azért a pálya széléről röhögni, az megy neki. Különösen úgy volt ez

hogy csúszás hangja után óriási csörömpölés-puffanás következett, olyan, hogy a madár majd leesett a rúdjáról, amin aludt, meg mondjuk én is kiestem az ágyból, és utána hiába jártam körbe a lakást, nem esett le semmi. Ez vajon mi a fene lehet ilyenkor?

Hát, változás nem sok. Fogam fáj, torkom fáj, fülem fáj, kedvem a nap nagy részében a béke feneke alatt tanyázott, és átgondoltam, nem egy-két nap betegszabadságot szeretnék, hanem igenis merek nagyot álmodni: egy teljes hetet szeretnék, hétfőtől péntekig, plusz az előtte és utána lévő hétvégét, úgy, hogy nem bukom rajta egy heti fizetésemet. A heti 12 óra egy csoporttal tényleg nagyon sok, kezdek is besokallni, de amúgy is úgy érzem, hogy sokat veszítettem a türelmemből mostanában. Viszont voltam színházban, és az jó volt, majd elmesélem. Majd.

Régi adósságom volt már. Nagyon régóta el akartam olvasni, csak mindig akadt jobb dolgom, amikor ránéztem a két kötetre, amik egyenként is 500 oldalasak. Végre rászántam magam, hiszen Don Quijote története alapvetően vicces, már az alapján, amit tudtam róla eddig. Nagyon szerettem volna szeretni. De csak részben sikerült. (Most kicsit csalok, és a molyos értékelésemet másolom be, mert úgy érzem, ennél többet nem tudnék mondani a könyvről most sem.) A legnagyobb bajom, hogy sokszor vontatott volt, untam. Amikor Sancho mindenféle ügyekben igazságot tesz, az első kettő még érdekes volt, de a harmadiknál már úgy éreztem, fölösleges ezt ennyit ismételgetni, értjük, lapozzunk. És ilyenből nagyon sok volt. Cserébe voltak tényleg jó fejezetek, például Az oktalan kíváncsi meséjét mindenképpen megérte elolvasni, bár az is legalább kétszer olyan részletes, mint kellene. A másik nagy bajom, hogy én a legtöbb „mulatságos” kalandot egyáltalán nem éreztem mulatságosnak. Engem nem szórakoz

Ez már sokkal inkább ínyemre való volt. Ugyan egy kicsit kidolgozatlannak éreztem, de ettől eltekintve nagyon aranyos történet. A második este meséje kerül sorra Feli otthonában, ami arról szól, hogyan bolydul fel Fairy Oak ősszel, hogyan "furcsulnak meg" a lakói. Persze adott egy újabb rejtély is, amit megint csak a gyerekeknek kell megfejteni. (Mint a Harry Potterben. Itt is van egy rakás szerencsétlen felnőtt, akikkel ki tudja, mi történne, ha nem lennének a gyerekek.) A kedvencem McDale karaktere volt, az ő „bolondsága”, sajnáltam is, amikor összeszedte magát :) A történet megint négy csillagot kapott. A lányok már 12 évesek, szóval hamarosan vége Feli megbízatásának – kíváncsian várom az utolsó részt, amiben elbúcsúznak egymástól. Remélem, nagy durranás lesz, hogy méltó befejezése lehessen a sorozatnak.

Ez már a sorozat ötödik kötete. Feli, a dajkatündér már otthon van, miután lejárt a megbízatása Fairy Oakban. Minden este elmesél egy történetet a többi tündérnek a két lányról, akikre vigyázott, és az ő barátaikról. Az első ilyen történet Talbooth kapitányról szólt, ez a mostani meg Shirleyről, a falu legfurcsább gyermekéről: egyszerre a sötétség és a fény boszorkája, ami nagyon ritka, és a természet bünteti. A fordítással végre nem volt különösebb bajom: voltak benne hibák, ez igaz, de egyiktől sem kaptam agybajt, mint a legutóbbi kötetnél, ahol megtudtam, hogy "a szarvasok összeakasztják a szarvukat, úgy küzdenek", meg azt is, hogy "X elültette a bogarat Y fülében." Szóval ezzel végre nagyjából elégedett voltam. Amikor a végére értem, nagyon erőltetettnek éreztem a történetet, nem tetszett. Légből kapottnak éreztem a rejtélyt, a nyomokat, a megoldás folyamatát. Azóta kicsit megenyhültem, és már látom, hogy aranyos kis mese ez. Legjobban továbbra is

Tegnap, amíg én hótalpaztam, apu itt járt, és egy csomót dolgozott. Csak a leglátványosabb változásokat mesélem el: eltűnt a farakás az előszobából (!!!), és lett polc a galérián meg hármas konnektor, így most már tudok fent telefont tölteni, és nézhetek ágyból filmet a gépemen, ha akarok. Nagyon szuper az egész :) Mert megint sötétben kellett fényképezni. Amíg világos volt, nem jutott eszembe. De ugye, hogy szép így üresen? A tegnapi jókedv és lelkesedés mára elmúlt. Elég rosszkedvűen ébredtem. El kellett volna menni a boltba, venni alapanyagot a svéd mandulatortához meg az egybesült fasírthoz, de egyszerűen nem volt kedvem kimozdulni. Úgyhogy itthon fellelhető anyagokból dolgoztam: csináltam kókuszos sütit meg borsófőzeléket. Lett muffin alakú meg szívecskés muffin alakú, hátha felvidít. De nem. Viszont legalább finom volt. Aztán szomorkodtam, megírtam egy tonna óratervet, miközben az a kérdés járt a fejemben, mégis minek gürizek ennyit, tök felesleges, később elv

Erre kellett összekapni magam sürgősségileg, mert semmiképpen nem akartam kihagyni. És sikerült. Tegnap elindultam, hogy veszek kamáslit (miután Tomitól elfelejtettem megkérdezni, elkérhetem-e az övét) meg színben az új kabátomhoz passzoló sálat és sapkát. Be is tértem az üzletbe, ahonnan amúgy a kabátom is van, és mindjárt a bejárat mellett megtekintettem a sapkaválasztékot. És kiakadtam. Rengeteg tök egyszerű vagy kimondottan csúnya példányt árulnak, még csak anyagukban sem különlegesek, viszont 4-6000 Ft-ba kerülnek. A többség 6000. Mit gondolnak, ki vesz sapkát ennyiért? Tényleg van ilyen? Csak mert én egy nadrágért sem szívesen adok ki ennyit, nem egy sapkáért. Hát az csak egy SAPKA!!! Kész, kiborultam. Annyira, hogy sálat és kamáslit nem is néztem, teljesen elfelejtettem, kimenekültem a boltból. Kicsit izgultam, sikerül-e felkelnem 3:30-kor, miután nem arról vagyok híres, hogy könnyen kelek, a busz meg 5:30-kor indult a Hősök teréről, és 5:15-re már ott is kellett lenni. Gyak

Lehet, hogy majd valamikor ebből is csinálok listát oldalra, csak ahhoz meg kellene keresni az első ilyen bejegyzést, és ahhoz most nincs kedvem. De a lényeg, hogy mostanában minden nap meghallgatom az Amélie csodálatos életének zenéjét. Nem is emlékeztem, hogy ez ennyire jó. Pedig de. És az a vicces, hogy a papagáj is szereti: ha elindítom a lejátszást, a hozzám közelebb eső ágra ül át a kalitkában, és figyel.

Az volt, hogy egész nap nem volt semmi bajom, vidám voltam, hurcoltam keresztül-kasul a városon az edzős cuccomat, hogy megyek este edzésre, amit most még jobban szeretek, mert tökre a csapat része lettem, ami abból derül ki, hogy amikor múltkor elkéstem, odakészítették nekem a steppadot, és utána kezdték az órát. Valamikor fél 5 magasságában kicsit kaparni kezdett a torkom. Gondoltam, no, mi a fene, kár, hogy nincs nálam egy Strepsils vagy valami hasonló undormány, netán egy macis méz. (Vagy mézes maci, höhö.) De nem izgultam túl a dolgot, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy ha valami kezdődő kórságra edzek egy kellemes 120 percet, akkor a kórság elhúz a francba. Hétkor már, az utolsó órám végén, azt hittem, lefordulok a székről, annyira fájt a torkom. Persze megint a jobb oldalon. Valamit kéne már kezdeni a fogammal, valami véglegeset, mert biztos, hogy legalább részben megint attól volt ez. Vicces módon egészen a Moszkváig azon tűnődtem, hogy azért elmegyek az edzésre, bár már el

Mikor leszek annyira rosszul (fájó torok, fájó végtagok, fájó fül, fájó bőr), hogy hangosan nyöszörögve jövök haza, mint egy kutya, akibe belerúgtak? Hát, nyilván néhány nappal a túra előtt, naná. Most dühös lennék, ha nem lennék ennyire rosszul. (Bónusz: 38.5. Az elég laza.) Mindjárt megyek is aludni. És akkor is elmegyek a túrára, nem érdekel.

- Egy csomót haladtam az egyetemi dolgaimmal, miután két órával előbb hazaértem, mint terveztem. - Elmentem korizni. Mivel súlyosan be vagyok zombulva, először arra gondoltam, mégis átugrom ezt a napirendi pontot (múlt pénteken döntöttem el, hogy ma megyek), de aztán megnéztem a Műjég honlapját, és azt láttam, hogy az utolsó hétre való tekintettel 1200 helyett csak 900 Ft a belépő, és hát ez meggyőzött. Nagyon-nagyon jó volt. Most már egészen jó tempóban tudtam suhanni, 60 percet töltöttem a jégen, 30 kört mentem, és csak 3 alkalommal estem el, szóval teljesen büszke vagyok magamra. Az első esésnél az volt, hogy megbotlottam megint a kori recéiben, a másodiknál két lány andalgott velem szemben (?! ezt meg hogy?!) kézen fogva, és nem tértek ki előlem, pedig ők nem most tanulnak, én meg nem tudtam kitérni, aminek a vége az lett, hogy estem egy hatalmasat, amikor megpróbáltam irányt váltani. Erre vihogtak, majd elkoriztak. Kész. A harmadik esetet nem értettem: egyik pillanatban még suha

Van Amerikában egy szervezet, talán APA, mint American Parents' Association, egy ilyen szülőegylet, akiken csomót röhög a comment:com blog a kommentelőkkel együtt, mert olyan állatságokon akadnak ki, és olyan állatságokat javasolnak, hogy ép embernek olyanok nem is juthatnának eszébe. Mindig az a konklúzió a róluk szóló cikkek végén, hogy hát igen, a hülye amerikaiak. Örömmel jelentem, felvettük a versenyt a hülye amerikaiakkal! Gyönyörködjetek ti is: http://hvg.hu/itthon/20130220_Csak_hazas_gyerekes_ember_tanithasson_erk UPDATE: Egy tévéinterjú hatására a szervezet vagy egyesület vagy mi elnöke úgy döntött, visszavonják a javaslatot.

1. Mint megállapítottam, most már sokkal jobb a szolgáltatás színvonala a kettes metró vonalán: lehet választani, hogy olyan metrón szeretnénk utazni, ami kigyullad, vagy olyanon, ami műszaki hiba miatt nem közlekedik. Komolyan nem értem, milyen szoftver megy ezeken az új metrókon, hogy gyakorlatilag nincs nap, amikor gond nélkül lemennének a műszakok. Hihetetlen. 2. Még amikor Choiék hazamentek, azaz kb. egy hónapja, megbeszéltük, hogy én ma reggel 10-kor szolgálatra jelentkezem az ő lakásukban az új családnál, akik előző nap költöznek be. Írtam tegnap Choinak a facebookon, szerinte odamenjek-e, miután se sms-t, se hívást nem kaptam a családtól, egyáltalán tudnak-e rólam. Choi nagyon-nagyon rendes, két óra múlva már vissza is írt, hogy persze, menjek, hiszen ezt beszélte meg velük is, velem is. Gondolkodtam, mi legyen: ha odamegyek, és nem tudnak rólam, az ciki, de ha nem megyek oda, és ők várnak, akkor azzal sikerül szépen bemutatkozni, valamint Choit is égetem, hogy annyit áradozo

Szóval ma megismerkedtünk Julie Andrewszal. A mai nyolc jelenlévőből kettő ismerte, a többieknek újdonság volt. Ezzel a videóval gondoltam bevezetni őket Julie Andrews világába: Lett volna olyan videó is, amin A muzsika hangjaiból is énekel, de az 1990-es, és én olyat akartam, amin még fiatal, mert szerintem csodaszép volt huszonévesen, és hihetetlen kedvesség sugárzott belőle. A videót némi kötelező fanyalgás fogadta (mert hát itten énekelnek, kérem szépen), de a végén be kellett látniuk, hogy tetszett nekik. A szünet terhére még meséltem pár infót, pl. hogy ez volt J. A. első jelentős szerepe, és mindjárt meg is kapta érte az Oscart, meg hogy a Michaelt játszó kisfiú sajnos 21 évet élt csak, meg hogy J. A. kb. húsz éve egy hangszálműtét során elveszítette az énekhangját, pedig az éneklés volt az élete. És érdekelte őket. Szóval lehet, hogy szereztem neki néhány új érdeklődőt :) Ami viszont ennél is nagyobb élmény volt, hogy megkérdezte az egyik fiú óra végén, honnan szerezhetn

Pénteken a csoportomban (19-20 évesek) hét ember volt órán, és ebből hatnak fogalma sem volt, ki Julie Andrews. Nem látták a Mary Poppins című filmet, és sosem hallottak A muzsika hangjairól. Az indok: "Én nem nézek musicaleket." Azt hiszem, nem sikerült teljesen lepleznem a megbotránkozást, de tényleg azt gondolom, hogy Julie Andrews nem az a személy, akire csak úgy vállat lehet vonni, és mondani, hogy hát az meg ki a franc. Úgyhogy holnap megismerik. Ezt pont nem fogják látni, de a videó annak a bizonyítéka, hogy nemcsak nagyszerű színésznő, de rendkívüli humora van, és az interjúi alapján embernek is kitűnő. (Angolul tudók előnyben, de talán kevés nyelvtudással is élvezhető, a hangulat átjön.) Az sem volt semmi, amikor ma a nyolc ember közül az egyik Walt Whitman nevére (Holt Költők Társaságát nézünk, ott sűrűn emlegetik) egy laza "Az meg ki a halál?"-lal reagált. Azon meg sem lepődtem, hogy a többiek sem tudják, ki is volt ő. Nem, nem viszek nekik Walt W

Annyira belejöttem ebbe a kutyasétáltatásba, hogy mióta hazavittem Marcit, minden nap elvittem este egy kis barangolásra. Ma nem kaptam őt kölcsön, mert más programja volt: Tomi kirándulni vitte. Nekem viszont olyan jólesik sétálni este, hogy kutya nélkül is elmentem. Érdekes volt, mennyire kirekesztődik az ember a kutyás társadalomból, ha egyszer kutyátlanként megy a partra: megismerik, köszönnek neki, de nincs beszélgetés, nincs semmi további kommunikáció. Vicces. Persze logikus is, de azért vicces. Mindenesetre lesétáltam azt a távot, amit szoktunk, és jól éreztem magam közben. És akkor zene. Kivételesen klippel együtt tetszik:

El sem tudjátok képzelni, mekkora könnyebbség nekem, hogy az ágyazás most már csak annyiból áll, hogy leterítem a matracot az ágytakaróval, és nem kell kihúzogatni az ágyat, bepakolni az ágyneműtartóba, majd elrendezgetni ezer párnát meg plüsst minden áldott reggel. Ez a galéria csupa előnnyel jár, míg hátrányát eddig még nem fedeztem fel :) A magam védelmében elmondanám, hogy a tavaly téli filozófiás tanegységből egyetlen használható mondatot tudtam kiszűrni, ami viszont valahogy így hangzik: "A legtöbbet a lusta ember dolgozik." Nem biztos, hogy szó szerint idéztem, de nem szeretném a kezembe venni a könyvet, nem jó emlék. Mindenesetre én úgy értelmezem ezt a mondatot, hogy a lusta ember küzd a lustasága ellen, ezért sokszor túlvállalja magát, azért dolgozik ő a legtöbbet. És ha ez így van, akkor van benne ráció, és hasonlót tapasztalok magamon. De most tényleg: annyira nagyon el tudom szúrni az időt értelmetlen hülyeségekre ahelyett, hogy a dolgomat csinálnám,  és ha meg

Azért van abban valami ironikus, amikor K. edzés végén úgy búcsúzik, hogy töltsétek kellemesen a Valentin-nap estéjét, és aztán velem az történik, ami történt. Murphy duplán odacsapott. Egyedül töltöd ezt a napot? Ne aggódj, kisebb gondod is nagyobb lesz ennél, amikor megkapod a fejgörcsöt és a masszív hányingert! Hihi. Akárki legyen is ez, van humora.

Well, another Valentine's Day has come and gone , ahogy a bölcs Charlie Brown mondja*. Hála az égnek kibírtam, és ma már nem érkezett ajánlat, hogy mit vegyek a páromnak. De azért azt furcsálltam, hogy a facebookom hirtelen megtelt olyan kiírásokkal, miszerint ez egy teljesen hülye ünnep, mert a párunkat nemcsak ezen a napon kell szeretni, hanem mindig. Két okból kifolyólag nem értem ezt az érvet. 1. Én lemaradtam arról, amikor kijelentették, hogy CSAK ezen a napon kell szeretni a párunkat. 2. Ugyanezen érv felhasználásával bebizonyítható, hogy felesleges a karácsony, mert ne csak karácsonykor szeressük egymást, felesleges a szülinap és a névnap, mert ne csak akkor gondoljunk a szeretteinkre, de még akár a nemzeti ünnepek is feleslegesek, mert ne csak akkor gondoljunk a történelmünkre. És akkor gyakorlatilag az összes ünnepet kiirtottuk a naptárból, és marad egy végtelenül hosszú, szürke hétköznap. Az ünnepek azért kellenek, hogy valami kizökkentse néha az embert a hétköznapokból

Vannak azért vicces pillanatok. Például a mai részben a tűzijáték ultragagyi volt: valami tűzijáték felvételét montírozták bele a részbe, majd közelről vették, mennyire idétlen arcot vágnak a gyerekszereplők, amint megpróbálják elképzelni, hogy most egy szép tűzijátékot látnak. Aztán az se volt éppen utolsó élmény, amikor Laura szájából elhangzott a következő mondat: "Ő olyan, mint a Cinderella mesében a gonosz mostoha." Jáj. Azért ez még az internetmentes időkben is megoldható feladatnak számított, még a középszótár is tudja, hogy kicsoda Cinderella. (Ezt onnan tudom, hogy ötödikes-hatodikos koromban, angolos pályafutásom és a sorozat vetítésének kezdetén fél délutánokat töltöttem azzal, hogy szótároztam: kikerestem neveket, címeket - azt a párat, ami benne van -, földrajzi helyek nevét, és rácsodálkoztam, hogy Carrie a Caroline becézése, ami Karolina, Charles meg Károly, és a becézése Charlie, míg Willie William, ami magyarul Vilmos. De szép idők is voltak azok, amikor ezze

Sőt még dolgozni is el tudtam menni. Sőt még a munka utáni két továbbképzésre is. Az ember mindig tanul valami újat: a hapikázik szó jelentése eszik. Számomra a hapi az kizárólag férfit jelentett eddig, míg eszik jelentésben a hamikázik szót ismertem. Azért nem vagyok szomorú, hogy jön a hétvége. Nagyon kicsit talán pihenek is majd, de főzök káposztás tésztát, desszertnek kókusztekercset, és lehet, hogy még kölcsönkérem Marcit is egy-két sétára. Ma este is így tettem, mert éreztem a lábamban a mehetnéket, tudtam, hogy hat körül fogok nekivágni a Duna-partnak, és gondoltam, akkor már miért ne vinném el a kutyát, legalább annyival kevesebbet kell vele kirándulni a többi gazdinak. Most meg majd valami értelmetlent fogok csinálni, mondjuk filmet nézek, vagy ilyesmi. Alig várom!

Ma is volt tanítványos sztori. Ma találkoztam először a lánnyal, 11-re beszéltük meg a találkozót. 3/4 11-kor nagy vígan jöttem hazafelé, és láttam, hogy áll itt a kapuban egy lány. Megkérdeztem, vár-e valakit, válasz: "Neem, csak egy ismerősömet." Én erre feljöttem. Beléptem az ajtón, letettem a táskámat, és már csörgött is a telefonom: a tanítvány hívott, hogy megérkezett. 10:46-kor. Soha nem fogom megérteni, miért gondolják sokan, hogy negyed órával a megbeszélt időpont előtt érkezni oké, én mindenesetre ilyenkor sétálok a környéken, és max. az időpont előtt 3-4 perccel csöngetek be, de hát ez én vagyok. Szóval leballagtam, és kiderült, hogy az a lány a tanítvány, akivel találkoztam a kapuban. Persze, szívesen másztam meg kétszer a három emeletet tök fölöslegesen, hiszen még fiatal vagyok és fitt. A második érdekesség az volt, amikor csizmában akart bejönni a szobába. Odakint bokáig ér a sár. Mindegy, ez nem olyan szörnyű, megkértem, hogy vegyen papucsot, megtette. Csa

hogy mostantól nem terhelem az olvasókat a molyos szerencsesütikkel. Nyitottam inkább nekik egy polcot a molyon, oda fogom összeszedni őket. A mait még itt is megosztom azért: "Csak az nem fél, akinek nincs fantáziája!" (Hámori Tibor: Piszkos Fred és a többiek) Ebben mindenesetre van valami. Közben sikerült elővarázsolni a telefonomból azt a képet, amit meg akartam mutatni Marciról, és még továbbiakat is találtam. Mindegyiken van hó, úgyhogy öröm őket nézni. Galambok és sirályok, talán még karácsonykor Játszik, lehet, hogy szintén karácsonykor Mint fent Egy-két hete egy esti sétán futott felém így. Mit futott, ügetett! Nem tudom, látszik-e, mindenesetre a sok-sok sirály a lényeg a képen. Dugig volt velük a park. Ha egyszer elmegyek innen, olyan helyen fogok élni, ahol télen van hó. De nem úgy, mint itt, hogy háromszor két napig, hanem novembertől februárig folyamatosan. Sokan attól lesznek lehangoltak, hogy még mindig tél van, én meg attól, hogy

- A hó nagy része elolvadt, szakad az eső, és én NEM VOLTAM a Normafánál csúszkálni az idén. - Megbeszéljük a tanítvánnyal, hogy negyed órával előbb jön, mert neki az úgy kényelmesebb, meg nekem is, mert negyed órával előbb el kell indulnom, negyed 3-kor. Erre megérkezik pontban fél 2-kor, és kérdezi, hogy akkor nekem ugye el kell mennem fél 3-kor, mire mondom, hogy NEM, fél 3-RA kell ott lennem, ahova megyek, ezért is beszéltük meg, hogy NEGYED 2-re jön, ugyebár. Válasz: igen, tudja, csak elment enni, mert éhes volt. De nem baj, majd legközelebb akkor ennyivel tovább marad. - Erről eszembe jut a tegnapi tanítvány. Megbeszéltük, hogy 3-ra érek haza (MINDIG), ezért negyed 4-re jöjjön, mert akkor esetleg tudok venni addig levegőt, meg esetleg ebédelnék is valamit, így a reggel 7-es reggeli után. Ehhez képest MINDIG megérkezik 3-ra, és azt mondja, hogy ja, nem emlékezett, hogy negyed 4-ről beszéltünk. De tegnap értük el a topot, ezt már nem lehet hova fokozni, azt hiszem. Felhív 14:55-k

Amióta nem vagyok gyerek, csak úgy tippelem, mikor van farsang, meg ráérzek a kisgyerekes ismerősök facebookon megosztott képei alapján. Idén pont eltaláltam: vasárnap, amikor Blanka jött, sütöttünk egy jó kis túrófánkot, és később kiderült, hogy pont farsangvasárnap tettük ezt. Egész jó lett. Még anyuék is megdicsérték! Tegnap délután áthoztam a kutyát. Előtte elmentünk sétálni, és találkoztunk egy nagyon szimpi kutyagazdival, és úgy tűnt, mi is szimpik vagyunk neki. Éppen amikor összefutottunk, Marci olyat mutatott be, amit talán még nem is láttam tőle, és többet nem is szeretnék látni: nekiesett egy kiskutyának. Vagy lemaradtam az előzményről, vagy nem volt előzmény, de nekem kicsit valószínűbbnek tűnik a második lehetőség, mert folyton a kutyán a szemem, ha sétálunk, és ez tegnap sem volt másképp. Azt láttam, hogy a kiskutya (még egy tacskónál is kisebb, annyira kicsi) odament Marcihoz, majd a következő pillanatban Marci leteperte, és rém ijesztő morgások közepette úgy t

Nem minden esetben jó ötlet Valentin-napi órát tartani csoportoknak, sőt kifejezetten kínos is lehet. "Játszani kék tenger peremén ragyogó kavicsokkal." (Weöres Sándor: Egysoros versek) Az most jó lenne. Tegnap sushit ettem a koreai kislányoknál, életemben először fordult elő ilyesmi, és nagyon-nagyon jó volt, rá tudnék szokni. De ma estére elmúlt a jókedvem, pedig még a kutya is itt van vendégségben két napra, és a galérián aludtam tegnap, meg ma is ott fogok, azt hiszem. Szurkoljunk nekem, hogy hétvégén is legyen még hó a Normafánál, és szervezzünk nekem társaságot a csúszkáláshoz, mert azért azt egyedül csinálni talán mégis gáz! Ha ez összejönne, biztos attól is jobb kedvem lenne.

"Ahol pók van, nincs légy." (Bertolt Brecht: Három színmű) Hát, nem tudom, ki hogy van ezzel, de én inkább a légyre szavazok.

talán a hírek olvasásáról is érdemes lenne leszokni. Ahogy most este végigpörgettem, mik történtek ma, abszolút az az érzés kerített hatalmába, hogy eljött az apokalipszis. Pedig elkészült a galéria, és nem kizárt, hogy mindjárt felköltözöm!!!

Egy nyaktól lefelé lebénult, gazdag, művelt arisztokrata esete a külvárosi, szegény, műveletlen bevándorlóval. Philippe-nek szüksége van egy ápolóra, aki éjjel-nappal a rendelkezésére áll, hiszen egyedül nem tudja ellátni magát. Drissnek szüksége van három aláírásra, amik azt tanúsítják, hogy alkalmatlan arra a három állásra, amire jelentkezett, így kaphat segélyt. Driss pimasz és bunkó, kicsit sem hatja meg a másik tragédiája, Phillipe pedig unja a sok sajnálkozó tekintetet. Így aztán Driss hirtelen azon kapja magát, hogy Philippe ápolója lett. Idővel még annál is több: a legjobb barátja. Erőt ad Philippe-nek a mindennapokhoz, segít neki visszaszerezni az önbizalmát, és kizökkenti kicsit az arisztokratikus komolyságból. (Az egyik legkeményebb jelenet, amikor Philippe elviszi Drisst egy operaelőadásra, amin utóbbi harsányan, hangosan röhög, miközben az értő, művelt közönség teljesen megbotránkozik. Kivéve Philippe-et, ő nehezen tudja megőrizni a komolyságát.) Nagyon megható történ