Akkor a nyavalyáról

Az volt, hogy egész nap nem volt semmi bajom, vidám voltam, hurcoltam keresztül-kasul a városon az edzős cuccomat, hogy megyek este edzésre, amit most még jobban szeretek, mert tökre a csapat része lettem, ami abból derül ki, hogy amikor múltkor elkéstem, odakészítették nekem a steppadot, és utána kezdték az órát. Valamikor fél 5 magasságában kicsit kaparni kezdett a torkom. Gondoltam, no, mi a fene, kár, hogy nincs nálam egy Strepsils vagy valami hasonló undormány, netán egy macis méz. (Vagy mézes maci, höhö.) De nem izgultam túl a dolgot, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy ha valami kezdődő kórságra edzek egy kellemes 120 percet, akkor a kórság elhúz a francba. Hétkor már, az utolsó órám végén, azt hittem, lefordulok a székről, annyira fájt a torkom. Persze megint a jobb oldalon. Valamit kéne már kezdeni a fogammal, valami véglegeset, mert biztos, hogy legalább részben megint attól volt ez. Vicces módon egészen a Moszkváig azon tűnődtem, hogy azért elmegyek az edzésre, bár már elég sok mindenre hajlandó lettem volna egy forró teáért. A Moszkván aztán nem a metróra, hanem a villamosra szálltam, ami arra utalt, hogy haza fogok jönni, de még azzal biztattam magam, hogy majd a Blahán leszállok, és onnan megyek metróval. Spanoltam még magam ilyenekkel, hogy két hete is kihagytam egy edzést, meg márciusban is ki fogok hagyni egyet, mert színházba megyek, úgyhogy ezt most tökre nem kéne. A Nyugatinál viszont már ott tartottam, hogy csak csukott szemmel tudtam megmaradni, és iszonyat rosszul éreztem magam. Ezek után a Blahán már a sírás határán voltam, és alig vártam, hogy hazaérjek. Az edzés ugrott. Ezt egészen addig bántam, amíg itthon meg nem mértem a lázam: 38.5-nél jártam. Arra kemény lett volna edzeni, lehet, hogy a mentő vitt volna el. Benyomtam két liter (!!) forró teát, amitől még most is olyan hasam van, mint egy öt hónapos terhesnek, de majd biztos lemegy. (Csak nem hízhattam meg két liter teától, ugyebár.) Míg fogyott a tea, végig nyüszítettem, és kétszer elsírtam magam, nagyon-nagyon rossz volt. Fájt mindenem, legjobban a bőröm, alig bírtam lépni, mert akkor hozzám ért a nadrágom, és az nagyon fájdalmas volt. Végül 10 körül elmentem zuhanyozni, amiből az lett, hogy egy órát aludtam a kádban. Mire bevánszorogtam a szobába, már 38.7-nél jártam a fájdalomcsillapító ellenére, de azzal biztattam magam, hogy biztos csak a forró vízben ázás miatt. Ezek után éjszaka óránként felébredtem, nagyon buli volt.

Reggel bizakodva nyúltam a hőmérő után, de cserben hagyott: közölte, hogy 38.2-nél tartunk. Mondtam, kösz. Azt nyilván nem lehetett megcsinálni, hogy nem megyek be az órámra, mert az gáz, ha ott a csoport meg a vezetőtanár, akiről sejtettem, hogy ma jön, és tényleg ma jött, én meg nem vagyok sehol, és hiába hívnám a sulit, ilyenkor még nincs bent senki az irodában, viszont ha véletlenül valaki nem tudna aludni, és be is menne ennyire korán, akkor sem tud helyettesítőt szerezni fél óra alatt. Ráadásul itt nem úgy megy a helyettesítés, hogy jó, hát majd nyomunk egy Activityt, mert itt 4x45 perc van egyben, és azt nem lehet hülyeségekkel kitölteni, tehát készülni kell rá, tehát nem fél órával előtte kell megtudni, hogy tanítunk.

Szóval bevonszoltam magam a suliba, izzadtam, mint a ló, egész délelőtt a sálammal a nyakamban járkáltam, mosolyogtak is a diákok. Nyilván hülyén néztem ki, de nem bírtam elviselni, hogy hidegen legyen a nyakam. Közben szorgosan fogyasztottam a lázcsillapítót meg a Coldrex tablettát, amit nem tudok, hogy került a hűtőmbe, de nem bánom, hogy ott van, ugyanis mire fél 1-re hazaértem, már 36.5-öt mutatott a hőmérő, és a torkom is csak egészen kicsit fájt. Azért a Coldrex tablettát továbbra is eszem, ártani nem árthat. (Mondom én, aki sosem veszek be gyógyszert. Cöhh.)

Úgy néz ki, megúsztam ennyivel. Azért azt már most látom, hogy a pár nap múlva esedékes túrára kisebb gyógyszertárral fogok menni, biztos, ami tuti. De azért jó lenne, ha az derülne ki, hogy tényleg sikerült magamat összekapni fél nap alatt.