Hótalpas túra - Donovaly

Erre kellett összekapni magam sürgősségileg, mert semmiképpen nem akartam kihagyni. És sikerült.

Tegnap elindultam, hogy veszek kamáslit (miután Tomitól elfelejtettem megkérdezni, elkérhetem-e az övét) meg színben az új kabátomhoz passzoló sálat és sapkát. Be is tértem az üzletbe, ahonnan amúgy a kabátom is van, és mindjárt a bejárat mellett megtekintettem a sapkaválasztékot. És kiakadtam. Rengeteg tök egyszerű vagy kimondottan csúnya példányt árulnak, még csak anyagukban sem különlegesek, viszont 4-6000 Ft-ba kerülnek. A többség 6000. Mit gondolnak, ki vesz sapkát ennyiért? Tényleg van ilyen? Csak mert én egy nadrágért sem szívesen adok ki ennyit, nem egy sapkáért. Hát az csak egy SAPKA!!! Kész, kiborultam. Annyira, hogy sálat és kamáslit nem is néztem, teljesen elfelejtettem, kimenekültem a boltból.

Kicsit izgultam, sikerül-e felkelnem 3:30-kor, miután nem arról vagyok híres, hogy könnyen kelek, a busz meg 5:30-kor indult a Hősök teréről, és 5:15-re már ott is kellett lenni. Gyakorlatilag az első óracsörgésre kipattantam az ágyból, irtó büszke voltam magamra. Odafelé elszörnyülködtem, milyen rengeteg ember ül a metrón szombaton hajnali 3/4 5-kor, és csak én megyek kirándulni, meg nem értettem, hogy lehet valaki huszonévesen hajnali 5-kor már részeg, de aztán rájöttem, hogy nem már, hanem még részeg, és később ki is derült a beszélgetéséből, hogy buliból tart hazafelé.

Pontosan indultunk, pontosan érkeztünk, mint mindig, amikor AlfaToursékkal utazunk. Most annyiban volt más a dolog, mint eddig, hogy most először egyedül mentem kirándulni velük, senki nem jött velem. De nem bántam, tudtam, hogy így is jól fogom érezni magam, és igazam lett. Például óriási hó van Donovaly környékén. De tényleg óriási. A buszról láttam egy házat, ami üresen áll, na, annak az ablakáig áll a hó, mivel nem lapátolta el senki. Fent a hegyen combig lehet elsüllyedni benne, de annál is sokkal több a hó, és ezt abból gondolom, hogy amikor a túrabotomat leszúrtam, majdnem eltűnt. Meg aztán libasorban küzdöttünk az elemekkel meg a hótalppal, úgyhogy azok sem nagyon érezhették úgy, hogy valakivel jöttek, akik pedig de. De amikor volt lehetőség beszélgetésre, akkor beszélgettem: hol egy túratárssal, hol a túravezetővel. Az utazásnál meg nagyon jó dolgom volt: két ülésen terpeszkedhettem, úgyhogy külön utazott a táskám :)

Hótalp régen

Hótalp ma

Autó alakú hóbucka a kép közepe táján

Régi fürdővároskából indultunk - mára tönkrement, csak a gyógyvize maradt meg, ami viszont büdös, és az íze is undi. (Persze én még nem találkoztam olyan gyógyvízzel, amiről ne ez lett volna a véleményem.)

Hatalmas hó volt már a startnál is = mennyország. (A mennyországban két szoba van: az egyik ajtón a télbe lehet érkezni, ahol van sok hó, erős mínuszok meg koripálya és szánkódomb, a másik ajtón a tavasz/nyárba, ahol van meleg, sok színes virág, illatok meg tenger, és én minden reggel azon az ajtón nyitok be, amelyikhez épp kedvem van.)

Szép házai voltak ennek a városnak

Házak a semmi közepén...

... és egy szintén tönkrement sífelvonó. Kár érte.

Libasorban haladunk, mint látszik, én még a végén

Érkezéskor megkaptuk a hótalpakat meg a túrabotokat. Segítettek felszerelni a bakancsra a talpat, aztán már indult is a menet. Én mindjárt a sereghajtók közé kerültem, miután az én hótalpam szíjait húzta meg utoljára a túravezetőnk, mert én fértem oda hozzá utoljára a nagy tolongásban. Ez nem bizonyult jó helyzetnek: kb. öt lépésenként megálltunk mi ott a végén, ami sík terepen sem volt kellemes, de amikor emelkedőn haladtunk, az annyira durva volt, hogy mindjárt az első órában teljesen kifáradtam. (Egy hat órásra tervezett túrán, teszem hozzá.) Persze az sem segített, hogy a mögöttem haladó hölgy is elfáradt, aminek némi hisztivel adott hangot, ami engem még jobban kifárasztott. Így aztán az első adandó alkalommal az élre törtem: akkor, amikor fel kellett mászni egy hegyoldalban iszonyú meredeken, iszonyú hosszasan, ráadásul szűz hóban, tehát nekünk kellett magunknak utat törni. Nagyon nagy élmény volt, de azért a háromnegyedénél felmerült bennem, hogy nem fogok tudni felmászni a tetejére. De mégis sikerült.

Ez egy hatalmas kaptató, nem tudom látszik-e. Ha nem látszik, akkor mondom, elhihetitek

Így lehetett rajta közlekedni, miközben az ember néha combig elsüllyedt, ha lazább pontra lépett.

Lassan azért mindenki felért. (Én az első négyben, háhá.)

Volt egy kis pihenő.

Itt örülök, mert túléltem :) Nem, igazából alig kapok levegőt, és minden bajom van, DE felértem a hegytetőre, és körülöttem hó van, ameddig a szem ellát, ezért ezt megörökítettem. Tudom, ne fotózzam magamat, de csak nem zaklathattam az utastársakat félóránként, hogy fényképezzenek már le. Azért ne vessetek meg, tükörből nem fényképeztem magamat!

A kaptató után azonnal érkezett a következő poén: a túloldalon le kellett menni. Az így nézett ki:

Ennél a résznél jókat lehetett esni meg csúszkálni. Nagyon jó volt a hangulat: a nők többsége sikítva röhögött, vagy röhögve sikított, ki tudja, mindenesetre a csapattól volt hangos az erdő. Egy ponton a mellettem csúszkáló pár férfi tagja csúszott egy derekasat fél lábbal, majd a párjához fordulva, vidáman vigyorogva így szólt: "Tudok spárgázni!"

A házikónál pihenőt tartottunk, a két gyermekkorú résztvevő közül az egyik ebben a félig fekvő pozícióban. Remélem, azért nem fázott meg. Amúgy itt mindenféle izgalmas programok közül lehetett válogatni: volt csoportfotózás, vagy lehetett nézni, ahogy a túravezetőnk megszerel egy elszakadt hótalpat. (Tök gyorsan és ügyesen sikerült. És a túra végéig kitartott a foltozás, úgy tudom.)

Innen már csak lefelé haladtunk, de nekem még maradt egy vicces jelenetem. Az utolsó pár kilométeres szakasz elején olyan helyen mentünk, ahol idén télen még nem járt se ember, se állat, komolyan. Így nem taposták le a havat tél eleje óta egyszer sem. Úgyhogy igen nagy volt. Történt, hogy békésen baktattam a hótalppal meg a bottal, amikor is egy lépésnél a bal lábam combig elsüllyedt. Egy pillanatig úgy tűnt, ki tudom rántani, de végül nem sikerült: felborultam. Arccal el az ösvénytől, tehát a többiektől. Ott térdeltem kissé orra bukva a hóban, a hótalpak összeakadtak, de mivel a lábammal együtt elsüllyedtek, nem is bírtam őket kigabalyítani, pláne úgy, hogy megfordulni sem tudtam. Arra gondoltam, hogy ha egyedül jártam volna arra, tök simán előfordulhatna, hogy ott fagyok meg, mert tényleg bármit csináltam, csak mélyebbre süllyedtem a hóban. A botom nem ért le a hó aljára, hogy rá tudjak támaszkodni (!), a kezemre támaszkodni meg eleve hülye ötlet volt, attól csak belefejeltem a hóba. De szerencsére nem egyedül jártam arra, így az egyik nő, aki mögöttem haladt, összekapart. Nagyon röhögtem. Tanácsoltam is neki, hogy ne essen el itt, mert nem fog tudni felállni. Ez hótalpban amúgy sem megy könnyen, mert a lifegő hátsó rész valahogy kitámasztódik, és onnantól semerre nem tudsz mozdulni. Csak kisebb hóban több esély van rá, hogy bottal fel tudod tolni magad.

Lefelé is láttunk ezt-azt:

Finom vizű forrás

Patak, hó és örökzöld

Munkagép a hegyoldalban. Nem tudni, hogy került oda, de mindenki lefényképezte, amint dolgozik.

Annyira jók voltunk, hogy a csoport eleje 45 perccel előbb leért, mint ahogy tervezték a túravezetők, a vége meg kb. negyed órával utánunk. Szerencsére a busz értünk tudott jönni hamarabb, így a leérkezés után negyed órával már a buszon ültünk. Addig sem unatkoztunk: a hótalpakat kellett levenni és kifűzögetni, meg ellenőrizni, van-e rajtuk sérülés. Az enyémen sajnos volt, elszakadt egy műanyag (vagy műbőr?) elem, de szerencsére a felelősségre vonás elmaradt, miután én semmit nem csináltam, csak jártam rajta, ráadásul a túravezető szerint ez sajnos elfordul, ez az elem el tud fáradni.

A túra végén, még a busz érkezése előtt megkértem az egyik srácot, hogy fényképezzen le a gépemmel. Kulisszatitok következik. Én egyáltalán nem tudok mosolyogni, ha fényképeznek. Most is csak azért sikerült, mert vicces történt. A srác kezébe adtam a gépet, mondtam, mehet a kattintás, majd összeakadt a két hótalp, és kis híján elterültem. Erre a srác leengedte a fényképezőgépet, úgy vigyorgott, majd megkérdezte, összeszedtem-e magam, és aztán én ezen mosolyogtam ilyen szélesen. (Ja, kesztyűm is volt, csak amikor nem fújt a jeges szél, csak a hó szakadt, bár az végig szakadt, akkor nem volt olyan hideg, hogy kesztyű kellett volna a kezemre. És még az ekcémám sem jött ki, ez a kemény.)

A túra egy részében azon töprengtem, csak el kellett volna hozni a túrasapkámat, még ha állatira elüt is a kabátomtól színben és mintában, mert ebben a sapkában azért időnként fáztam. Ezek után felültem a buszra, kinyitottam a táskámat, kivettem a szendvicses szatyrot, és mi nézett vissza, na mi? A túrasapkám. Eléggé fogtam a fejem.

Öt perc buszozás után Donovalyba értünk, ahol kaptunk egy órát. Három másik utassal elmentünk enni egy jó sztrapacskát. Eredetileg nem terveztem ilyesmit, sétálni akartam, de aztán a túravezető annyit mondogatta, hogy "és ha valaki meg akarja kóstolni az igazi szlovák sztrapacskát", hogy muszáj volt ennem. Három érv győzött meg:

1. Van nálam euró.

2. Szlovákiában még sosem ettem sztrapacskát, pedig az ott nemzeti étel.

3. Egyszer élünk.

És nem bántam meg. Ugyan 4.90-ért nekem csöppet drágának tűnt, de tényleg csak egy csöppet, és cserébe nagyon-nagyon jó volt. A kiszolgálás viszont lassú, a pincérnő meg kelletlen és kellemetlen. A legkevésbé az tetszett, hogy pofákat vágott, mert szerintem nekem nem kéne látnom, hogy kedvetlenül végzi a munkáját. A legjobb rész az volt, amikor a végén megkérdeztem, "Could we have the bill, please?", mire rám meredt, majd kijavított: "The pay, please", majd otthagyott. Ezen azért mosolyogtam. Mindegy, a lényeg, hogy a sztrapacska isteni finom volt. Van még hová fejlődnöm. (Amikor én csináltam magamnak, az sehol nem volt ehhez képest.)

Jégcsapok Donovalyban

Koncert a parkolóban. Nem lettem volna a fellépők helyében. Viszont a zene egész jó volt, főleg a Baby don't go vagy valami hasonló című. Simán mehetne rádióban. Mondjuk lehet, hogy megy is náluk.

Végül 5-kor indultunk hazafelé, és fél 9-re itthon is voltunk. Az úton kicsit aludtam, kicsit hallgattam zenét, és kicsit olvastam is. Nagyon jól éreztem magam, szuper volt az egész. És egy percig sem éreztem egyedül magam. Sőt. Még akik együtt érkeztek, azok sem beszélgettek túl sokat a túra közben, mert libasorban haladva az nehéz is lett volna.

Egy csomó jó túrája van még a cégnek, jó lenne többször menni velük. Csak az idő...