Tove Jansson: Moominland Midwinter

(Ismét csalás: nagyrészt molyos értékelés következik.)

Üzenet azoknak, akik szeretik a telet, és azoknak, akik nem. Szokásos módon kicsit lehangoló, de úgy tudnám megfogalmazni, mit érzek Jansson könyveinek olvasása közben, hogy „kellemes szomorúság”. Megmagyarázni nem tudom, ez pontosan mit jelent.

Mumin életében először télen ébred fel a téli álomból, és a szerettei nélkül kell eltöltenie a tavaszig fennmaradó időt, mert ők nagyon mélyen alszanak. Sokat lát, sokat tapasztal, és a történet végére kicsit más Mumin lesz, mint az elején volt.

Az egyik kedvenc szereplőm Muminmama, aki annyira csodálatos anya, hogy még mély álmából fel nem riadva is tud válaszolgatni a gyereke kérdéseire. A tökéletes anya szobrát biztosan róla mintáznák :) Már ha nem az én anyukámról, természetesen. A másik kedvencem továbbra is Little My, magyarul talán Pöttöm. Annyira jókat mond, annyira ül minden szava. Aki meghalt, az meghalt (még akkor is, ha nem ;) ), nyáron tényleg jól lehetett fürdeni a tengerben, de most tél van, élvezzük ki. Ez utóbbi szemlélettel mélységesen egyetértek. (Tudom, nekem könnyű, én szerencsére nem küzdök SAD-del, és belegondolni is fáj, milyen annak, aki meg de.) Nagyon ügyesen vezeti elő az írónő az élet (talán nem is annyira) apró problémáit, nagyon érzékletesen mutatja be őket, imádom. A végén persze borúra derű, happy end, mert alapvetően az életnek is ilyennek kellene lennie, és talán néha (?) ilyen is.

Jansson csodálatosan ír. Szeretem a humorát is, hogy akkor tréfál meg, amikor a legkevésbé számítok rá, és közben látom, ahogy mosolyog.

Nekem az az igazán jó gyerekkönyv, ami minden életkorban mást ad az olvasónak. Mint a Micimackó, A kis herceg, a Pán Péter – és Tove Jansson művei. Az írónőnek abszolút ebben a kategóriában a helye.

A könyv öt csillagos, kedvencelést is kapott, és most már biztos, hogy a sorozat minden kötetét el akarom olvasni, azt is, amelyikben nincsenek muminok. Kár lenne kihagyni akár egyet is.