Régi lakás
Az unokaöcsém, aki vasárnap óta Flóra keresztapja*, abba a lakásba költözött egy éve, ahol én laktam 2008-tól 2015-ig, aztán 2016-ig minden hétvégén, 2017 karácsonyáig havi egy-két hétvégén, azóta meg látogatóként fordulok meg néhány havonta. A cuccaim 90%-a maradt, amikor kijöttem Bécsbe, és azóta is ott voltak. Dani beköltözésekor megkérdeztem, mit vigyek el a lakásból, és ő csak a ruhásszekrény egyik felének kiürítését kérte, ezt akkor meg is tettem. Nem időzött olyan sokat a lakásban, mert két hetet van otthon, két hetet külföldön, de most összeköltözött a barátnőjével, akit viszont zavartak a dolgaim, amit megértek, úgyhogy most a bútoraimon, a könyveimen és az edényeimen-evőeszközeimen kívül mindent ki- illetve elpakoltam két nap alatt. A könyveket nem tudom így hirtelen hová tenni (kb. 2000 kötetről van szó), a többit meg tudják használni az új lakók.
Bőven nosztalgiáztam is pakolás közben. Az ott töltött gyerekkor most annyira nem jött már elő, mert abból az időszakból nem került a kezembe olyasmi, ami konkrétan a lakáshoz kötődik. Érdekes, hogy a legszebb emlékeim 2013-2014-ből kötődnek a lakáshoz (mármint a felnőttkoriak), abból az időből, amikor meg kellett tanulni egyedül élni, és egész jól ment (kivéve a párkapcsolati próbálkozásokat, amik mind csúfos kudarcba fulladtak). Akkor szerettem talán legjobban ott lakni. Előkerült egy tonna jegy és belépő (múzeum, mozi, színház, cirkusz, koncert), és a többségére emlékszem is, és ezeknél nagyokat sóhajtoztam, hogy ó, de jó volt az is, és itt is egyedül voltam meg ott is, mégis milyen szuper élmény volt és maradt. Aztán a kezembe akadtak ruhák, amiket akkoriban vettem, és kis túlzással rongyosra hordtam: jaj, ezt de szerettem, hú, ebben milyen csinosnak éreztem magam!
Persze az első négy és fél évből is vannak szép emlékek, ezek közül sok Lizát idézi, akinek a nevét a blog neve is őrzi. De szerettem egyetem után arra hazajönni, hogy a kutyám a boldogságtól teljesen becsavarodva ugrál fel-alá az ajtóban, hogy "hurrá, gazdi, de jó, hogy itt vagy, hiányoztál!" Tiszta hihetetlen, hogy már nyolc éve nincs velem, miután a 2011-ig eltelt éveim nagyobb részében a kutyám volt. Megtaláltam az utolsó hámját és pórázát, valamint a két oltási könyvét (az első betelt, újat kellett nyitni), ezeket most is eltettem, tovább őrzöm. Rengeteg holmimat kidobáltam, de a rá emlékeztető dolgokat még mindig nem tudom/akarom.
És felszínre került rengeteg gyerekkori játékom. Mivel soha semmit sem engedtem sem kidobni, sem elajándékozni, nagyjából az összes játékom megvan, amit életem során valaha kaptam. Amikor megmutogattam Tominak a három kisebb szatyorra valót, ami most bukkant fel, kicsit irigykedve mondta: "Jó neked, hogy ilyen sok emléked van gyerekkorodból." És tényleg milyen jó nekem! A legtöbb játékhoz történet is tartozik, pl. megvan az a rózsaszín kutya vagy nyúl (nem lehet egyértelműen eldönteni, melyik), amit még Mamától, apu anyukájától kaptam 8-9 évesen**. Mama azt mondta, az egy kispárna, és a hasa tényleg olyan is, mintha annak szánták volna, de sosem volt szívem ráfeküdni, mert úgy éreztem, az fáj neki (az animizáció elég sokáig jelen volt nálam), úgyhogy csak úgy aludtam vele, hogy átöleltem. Eleve sokszor meghatódtam és sírás szélére kerültem a szelektálás során, miközben az emlékeimet nézegettem, de amikor itthon, Bécsben kipakoltam ezeket az újonnan meglelt játékokat, és Flóra ezt a kutyanyulat lehúzta az ágyról, és azonnal magához szorította, majd perceken keresztül ölelte és simogatta, akkor eléggé könnybe lábadt a szemem.
Tényleg jó nekem, mert jó volt gyereknek lenni, aztán jó volt önállósodni, először a szüleimtől külön élni (mármint sikerélmény volt, hogy megoldottuk, pl. az első karácsonynál sírni tudtam volna örömömben, hogy egyedül készültünk fel a szentestére, és karácsony lett az eredmény, hasonló, mint otthon), és először egyedül élni is szerettem, jó nagy kihívás volt, és büszke voltam rá, hogy az is ment (közben mondjuk elég sokat sírtam, ez igaz). Kicsit elfacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy most nagyjából elbúcsúztam a lakástól, mármint ott lakni többet már nem fogok feltehetőleg, főleg, mert életem első nyolc évét is ott töltöttem. Na de semmi sem tart örökké, és az a jó, ha boldogan lehet visszatekinteni egy-egy időszakra.
*Kicsit elmaradtam fontos események beszámolóival, pl. Balatonberényben egy hónapja voltunk családi nyaraláson, arról is milyen sok szép képet mutattam, ja, nem.
**Az is durva, hogy ő meg már hét és fél éve nincs velünk. Szegény, pedig egyszer, amikor majdnem az összes unokája együtt volt, azt mondta boldogan mosolyogva, úgy örül, hogy a többségnek legalább egy gyerekét megismerhette. Aztán rám nézett, és úgy folytatta, hogy az enyémet még szeretné megvárni. Hát, szegény, ennyit már nem tudott várni. Pedig nagyon szeretné Flórát, meg Flóra is őt, az tuti.
Bőven nosztalgiáztam is pakolás közben. Az ott töltött gyerekkor most annyira nem jött már elő, mert abból az időszakból nem került a kezembe olyasmi, ami konkrétan a lakáshoz kötődik. Érdekes, hogy a legszebb emlékeim 2013-2014-ből kötődnek a lakáshoz (mármint a felnőttkoriak), abból az időből, amikor meg kellett tanulni egyedül élni, és egész jól ment (kivéve a párkapcsolati próbálkozásokat, amik mind csúfos kudarcba fulladtak). Akkor szerettem talán legjobban ott lakni. Előkerült egy tonna jegy és belépő (múzeum, mozi, színház, cirkusz, koncert), és a többségére emlékszem is, és ezeknél nagyokat sóhajtoztam, hogy ó, de jó volt az is, és itt is egyedül voltam meg ott is, mégis milyen szuper élmény volt és maradt. Aztán a kezembe akadtak ruhák, amiket akkoriban vettem, és kis túlzással rongyosra hordtam: jaj, ezt de szerettem, hú, ebben milyen csinosnak éreztem magam!
Persze az első négy és fél évből is vannak szép emlékek, ezek közül sok Lizát idézi, akinek a nevét a blog neve is őrzi. De szerettem egyetem után arra hazajönni, hogy a kutyám a boldogságtól teljesen becsavarodva ugrál fel-alá az ajtóban, hogy "hurrá, gazdi, de jó, hogy itt vagy, hiányoztál!" Tiszta hihetetlen, hogy már nyolc éve nincs velem, miután a 2011-ig eltelt éveim nagyobb részében a kutyám volt. Megtaláltam az utolsó hámját és pórázát, valamint a két oltási könyvét (az első betelt, újat kellett nyitni), ezeket most is eltettem, tovább őrzöm. Rengeteg holmimat kidobáltam, de a rá emlékeztető dolgokat még mindig nem tudom/akarom.
És felszínre került rengeteg gyerekkori játékom. Mivel soha semmit sem engedtem sem kidobni, sem elajándékozni, nagyjából az összes játékom megvan, amit életem során valaha kaptam. Amikor megmutogattam Tominak a három kisebb szatyorra valót, ami most bukkant fel, kicsit irigykedve mondta: "Jó neked, hogy ilyen sok emléked van gyerekkorodból." És tényleg milyen jó nekem! A legtöbb játékhoz történet is tartozik, pl. megvan az a rózsaszín kutya vagy nyúl (nem lehet egyértelműen eldönteni, melyik), amit még Mamától, apu anyukájától kaptam 8-9 évesen**. Mama azt mondta, az egy kispárna, és a hasa tényleg olyan is, mintha annak szánták volna, de sosem volt szívem ráfeküdni, mert úgy éreztem, az fáj neki (az animizáció elég sokáig jelen volt nálam), úgyhogy csak úgy aludtam vele, hogy átöleltem. Eleve sokszor meghatódtam és sírás szélére kerültem a szelektálás során, miközben az emlékeimet nézegettem, de amikor itthon, Bécsben kipakoltam ezeket az újonnan meglelt játékokat, és Flóra ezt a kutyanyulat lehúzta az ágyról, és azonnal magához szorította, majd perceken keresztül ölelte és simogatta, akkor eléggé könnybe lábadt a szemem.
 |
| Ez volt az első reakciója a kutyanyúlra :) Mellette a nagyon színes egeret az ötödikes osztálykarácsonyra kaptam a szerelmemtől (:D), a majom a lámpaernyőmről lógott egy kötélen kb. tizenkét éves koromig, az órát pedig anyu varrta, amikor várt, vagyis olyan harminchárom évvel ezelőtt. A hasán fekvő nyúlhoz nem kötődik fontos emlék, csak tudom, hogy ott volt a gyerekszobámban, a gitárt meg Flóra kapta a keresztelőjére az egyik nagynénjétől. |
Tényleg jó nekem, mert jó volt gyereknek lenni, aztán jó volt önállósodni, először a szüleimtől külön élni (mármint sikerélmény volt, hogy megoldottuk, pl. az első karácsonynál sírni tudtam volna örömömben, hogy egyedül készültünk fel a szentestére, és karácsony lett az eredmény, hasonló, mint otthon), és először egyedül élni is szerettem, jó nagy kihívás volt, és büszke voltam rá, hogy az is ment (közben mondjuk elég sokat sírtam, ez igaz). Kicsit elfacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy most nagyjából elbúcsúztam a lakástól, mármint ott lakni többet már nem fogok feltehetőleg, főleg, mert életem első nyolc évét is ott töltöttem. Na de semmi sem tart örökké, és az a jó, ha boldogan lehet visszatekinteni egy-egy időszakra.
*Kicsit elmaradtam fontos események beszámolóival, pl. Balatonberényben egy hónapja voltunk családi nyaraláson, arról is milyen sok szép képet mutattam, ja, nem.
**Az is durva, hogy ő meg már hét és fél éve nincs velünk. Szegény, pedig egyszer, amikor majdnem az összes unokája együtt volt, azt mondta boldogan mosolyogva, úgy örül, hogy a többségnek legalább egy gyerekét megismerhette. Aztán rám nézett, és úgy folytatta, hogy az enyémet még szeretné megvárni. Hát, szegény, ennyit már nem tudott várni. Pedig nagyon szeretné Flórát, meg Flóra is őt, az tuti.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése