Lakásátadás

Mindig csak hónap utolsó napján lehet felmondani a lakásbérletet, és mivel mi hónap elején nézhettük meg az új lakást, már majdnem egy hónapja tudtuk, hogy elköltözünk, mire ketyegni kezdett a felmondási idő. Ami 3 hónap. Tök véletlenül, keresgélés nélkül találtam valakit, akit érdekelt volna egy pont ilyen lakás pont ezen a környéken, írtam is a házkezelő cégnek, hogy milyen szuper már, és akkor elmehetünk-e előbb, hogy ne kelljen 3 hónapig fizetnünk egy olyan lakás bérleti díját, amiben nem lakunk. Az volt a válasz, hogy a tulaj nem keres utánbérlőt, úgyhogy sorry.

Így történt, hogy három hónapig fizettünk két lakást, nagyon móka volt. Szeptember 30-ig szólt a szerződésünk a régiben, és az volt a cég kérése, hogy fessünk ki, majd csillogó-villogóra takarítva adjuk át a helyet. Tomi az apukájával, a húgával és a sógorával ki is festett. Mi ugyan nem frissen festve kaptuk annak idején, és voltak is lyukak meg itt-ott foltok a falakon, azóta már kétszer cserélt kezelőcéget a ház, és mivel nem írattuk bele a szerződésbe az első ügyintézővel, hogy nem kell majd kifestenünk nekünk sem, meg sem próbáltuk meggyőzni a mostanit, hogy hadd ne kelljen. Persze a gyerekszobát muszáj lett volna, mert fehéren kaptuk, és sárgára festettük. Aztán kiderült, amikor lekerültek a polcok, hogy ezt semmiképpen sem lehetne megúszni a többi helyiségben sem.

Ezek után következett a lakás üresre pakolása, ami kemény kihívás volt, eszméletlen, mi minden fér el 43 nm-en, és mennyi idő azt áthordani az új helyre. Végül jött a takarítás, amiben segített anyu is, amikor hétvégén itt voltak, mert 6 hetes csecsemővel kicsit hosszadalmas lett volna egyedül: félóránként, óránként kellett szoptatni legalább húsz percet - gondolom, azért, mert idegen helyen voltunk, és nem is volt teljes csend, mert ugye ment a takarítás, meg apu a fürdőszobában szedte épp atomjaira a mosógépet, ami a költözés előtt lehelte ki a lelkét, mert egyben nem akarta betenni Tomi a kocsiba, hogy elvigye a szeméttelepre, hátha ugrik a lengéscsillapító, darabokban viszont már okés volt a dolog.

Végül kedd este áthozta Tomi az utolsó mindenféléket is (a nagyon gagyi ruhásszekrényünk szétszedése után maradt faanyagot, mert az nem baj, ha van fa a háznál), én meg szerdán felkeltem korán reggel (Viola volt a vekker), és negyed 8-kor már a fürdőszobát sikáltam - a nagyja már készen volt, csak a mosógép tegnap került ki, és mögötte meg alatta is volt dolog a csempével.

9-re beszéltük meg az átadást az ügyintézővel, aki kicsit előbb odaért, így 9-re már mindennel megvoltunk. Bejárta a lakást, megnyitotta a csapokat, kinyitotta az összes ablakot, felkapcsolta az összes villanyt. Nagyon örült, azt mondta, ő úgy gondolja, hogy ha az ember normálisan lakik egy lakásban, ez-az azért tönkremegy, és milyen szuper, hogy itt minden pöpec. Végül kitöltötte a papírt, hogy minden király, és két héten belül a kauciót is visszakapjuk állítólag.

Még utoljára lefotóztam a lakás helyiségeit, és kicsit szomorkodtam, hogy ott kell hagyni, mert bár az új gyakorlatilag minden szempontból jobb, mégis egy csomó szép emlék köt minket oda. Négy és fél évig laktunk ott, az volt az első közös otthonunk Tomival, és ennyi idő alatt volt lánykérés, esküvő, első terhesség, Flóra születése, baba- és (részben) kisgyerekkora meg második terhesség is. 2016. december 1-jén költöztünk be (illetve már november 30-án ott aludtunk), és 2021. szeptember 29-én adtuk vissza a kulcsokat. A család egyetlen olyan tagja, aki sosem lakott ott, Viola, úgyhogy őt az utolsó napon a kis hordozójában még betettem a nagyszobába, és lefényképeztem, így mindegyikünkről van olyan fotó, ami ott készült. Flóra hétvégén egyszer még körbetáncolta és -játszotta a lakást, arról van videó és fénykép is.

Mielőtt eljöttünk, rákérdeztem, hogy akkor nem keresnek-e új bérlőt. Az volt a válasz, hogy nem, mert a tulaj átépíti az egész házat, összenyit lakásokat, pl. ezt is a szomszéddal. Kicsit szomorú belegondolni, hogy amikor majd elsétálunk a ház előtt, és mutatjuk a gyerekeknek, melyik volt a mi ablakunk, akkor tudni fogjuk, hogy az a lakás abban a formában már nincs meg, de persze ez csak szentimentalizmus. Aztán arról beszélgettünk Tomival, mennyire kemény, hogy már három hónapja is tudta a tulaj és a cég is, hogy átépítés jön, tehát mindenkinek el kell költöznie, de senki sem tudja az ott lakók közül, hogy ez lesz: a velünk szemben lakó lázba jött, amikor megtudta, hogy elmegyünk, mert akkor a rokona kiveheti a lakásunkat, és a mellettünk lakó sem tudja, hogy mennie kell. Igaz, ő gyanítja, mert pont tegnap mondta Tominak, hogy rossz érzése van, mivel a folyosó másik végén azt a két lakást, amiben egy-egy idős bácsi lakott, már nagyon régen nem adták ki (egyikük még a járvány előtt halt meg, másikuk tavaly novemberben), és tart tőle, hogy ez nem véletlen, márpedig ő még egy olyan lakást, amiben most lakik, nem fog találni. És tényleg: 30 nm, WC a folyosón, viszont csak 200 euró havonta. Ennyiért egy 10 nm-es szobát sem fog találni, nemhogy egész lakást. Most akkor úgy néz ki, megvárják, amíg a lakók elköltöznek/meghalnak, esetleg lejár a szerződésük, és úgy ürítik ki a házat, hogy nem hosszabbítanak szerződést senkivel, illetve senki helyére nem keresnek új lakót. Ez így nem olyan durva, vagy legalábbis emberséges, de nem fognak örülni a többiek, amikor megtudják, hogy kereshetnek új lakást.

Szerencsénk van, pont jókor költöztünk. Az ütött volna, ha egyszer csak közlik, hogy két kisgyerekkel 1-2-3 hónapunk van elköltözni.

Megkezdtük a hordozást, eddig mindketten elégedettek vagyunk :)

Flóra még játszott egy utolsót élete első otthonában

Ez volt a szobánk/nappalink/nagyszobánk

Ez meg a konyha, azon túl a szobánk

Ez meg az egyik szivacs, amit a takarításnál használtam. Amikor hazaérve kivettem a szatyorból, és széthajtottam, itt tartott a száradással :)