Tánc
Régen* jártam jazztáncra két helyre is, egy volt csoporttársnőmhöz meg egy híres oktatóhoz is, nagyon szerettem. Emlékszem, alig vártam az órákat, és mindig feltöltődve mentem haza. Nagyon ügyes nem voltam, de szuper volt mindkét tanár, mindent szépen, érthetően elmagyaráztak, megmutattak, és nekem is ment a koreográfia, ráadásul nem is éreztem közben hülyén magam. Ja, és nem voltak nagyon durva mozdulatok, nem profiknak szánták az órát.
Nem is csoda, hogy iszonyú lelkes lettem, amikor olvastam, hogy tőlünk egy köpésre jazztánc lesz minden szerdán, ráadásul egy magyar lány tartja. Tomi is iszonyú lelkes lett, amikor meghallotta, hogy szeretnék néha elmenni, mert ez azt is jelentette, hogy kettesben lesznek Flórával altatási időben, ketten kell megoldani az estét. Ez már többször sikerült, most úgy csináljuk, hogy ha Tomi szabadnapos, vagyis itthon van este, akkor fél 8-kor elolvasom a gyerekkel az esti mesét, még van egy szoptatás, majd 8-tól háttérbe vonulok, mintha itt sem lennék. Na de azért egészen más, ha tényleg nem vagyok itt. Lényeg a lényegben, hogy Tomi kérte a munkahelyén, hogy ezen a héten ne osszák be szerdára, nem is tették, én meg elmentem táncolni.
Többet se fogok sajnos :( A lány nagyon szimpatikus volt, kedves, jófej. De az órája célközönsége nem én vagyok. Az eleje még csak-csak elment, ott még nagyon kemény dolgok nem voltak, tudtam követni mindent, még ha nem is ügyesen, felidéződtek régi emlékek, hogy jé, tényleg, ilyeneket csináltunk már akkor is, régen. Aztán jött az a rész, hogy egyszer megmutatta a koreográfiarészletet (mondjuk 8 ütemnyit), majd indította a zenét, és hajrá. Igaz, ott állt elöl, láttuk, mit csinál, de úgy, hogy nem néztük meg mozdulatokra bontva, mit kell csinálni, és nem volt magyarázat ahhoz, bizonyos mozdulatokat hogyan is kell kivitelezni**, ez nekem sajnos kevés volt***. Aztán az következett, hogy bizonyos dolgokat egyenként is be kellett mutatni. Csak négyen voltunk, de én voltam a legbénább, és nem lett pozitívabb az élmény attól, hogy külön is be kellett mutatnom, hogy nulla gyakorlással nem tudom megcsinálni a balettos forgást fejkapással, konkrétan tramplinak éreztem magam, egy elefántnak, aki balettozni próbál. (Amúgy nemrég rámerészkedtem a mérlegre, és döbbenten láttam, hogy a terhesség előtti súlyomhoz képest öt kilót fogytam valamikor az elmúlt hónapokban, szóval éppenséggel nem vagyok nagydarab, de most nagyon annak éreztem magam.) Később még olyan részek is voltak, hogy hopp, egy cigánykerék a koreográfia közepén (ezt meg sem kíséreltem, sosem ment, nem láttam sok esélyét, hogy 13 évvel az utolsó tornaórám után, nulla gyakorlással fog hirtelen sikerülni), aztán bukfenc jobbra, bukfenc balra (ezt megcsináltam, mert régen nagyon könnyen ment, és most sem volt vele nagy gond, csak mondjuk éreztem a különbséget a tornaszőnyeg meg a padló között, előbbi azért jobb volt). Mára az az eredmény, hogy van minimális izomlázam meg négy-öt kék-zöld és sajgó foltom.
Szóval ez nem az én szintem, nagyon nem. A többiek ügyesek voltak, persze náluk is akadt több olyan, amit nem tudtak megcsinálni, de ők valahogy kecsesebben nem tudták megcsinálni, mint én, vagy legalábbis én úgy éreztem. Sajnálom ezt az élményt, mert nagyon szerettem a jazzt, de úgy tűnik, marad az, ami eddig volt, szép emlék, mert nekem ide teljesen felesleges járnom, heti egy alkalom önbizalom-rombolásra pont semmi szükségem, pláne, hogy nem is grátisz.
*Elsőre azt hittem, 4-5 éve, aztán utánaszámoltam, és az derült ki, hogy legalább 6-8, de lehet, hogy 10 éve volt ez már. Geez!
**Hasonló élmény volt, mint az összes eddigi zumbás próbálkozásom. Ezek mindegyike következőképpen zajlott: Áll elöl a tanár, jól érzi magát, táncol jobbra, táncol balra, elejéről fogva megy a zene, semmit sem mutat meg, semmit sem magyaráz el, csináld, jóvanazúgy alapon. Mindegyik zumbás próbálkozásomat kisebb-nagyobb sérülésekkel zártam :D
***Krisz step aerobicján mindig az volt, hogy megmutatott 4-8 ütemnyi mozdulatsort, mikor mennyire régi vendégek voltak az óráján többségében, először rendes tempóban, aztán lassan, egy-két ütemet, aztán amikor már mindenkinek ment ennyi részlet, a következő egy-kettőt, aztán ezt rendes tempóban is, majd indította a zenét. Ha valami mozdulat nem ment, akkor elmagyarázta szavakkal, mit hova kell tenni, hogy az jöjjön ki belőle, amit ő csinál, és még a nyakunkat se törjük ki. Mintegy öt év alatt nem is lett soha semmi bajom, egyszer akadt be a lábam a padba, ekkor el is terültem, de azt is megúsztam. (Más így eltörte a lábát, szóval azért ebben is rejlik veszély, ez tény.)
Nem is csoda, hogy iszonyú lelkes lettem, amikor olvastam, hogy tőlünk egy köpésre jazztánc lesz minden szerdán, ráadásul egy magyar lány tartja. Tomi is iszonyú lelkes lett, amikor meghallotta, hogy szeretnék néha elmenni, mert ez azt is jelentette, hogy kettesben lesznek Flórával altatási időben, ketten kell megoldani az estét. Ez már többször sikerült, most úgy csináljuk, hogy ha Tomi szabadnapos, vagyis itthon van este, akkor fél 8-kor elolvasom a gyerekkel az esti mesét, még van egy szoptatás, majd 8-tól háttérbe vonulok, mintha itt sem lennék. Na de azért egészen más, ha tényleg nem vagyok itt. Lényeg a lényegben, hogy Tomi kérte a munkahelyén, hogy ezen a héten ne osszák be szerdára, nem is tették, én meg elmentem táncolni.
Többet se fogok sajnos :( A lány nagyon szimpatikus volt, kedves, jófej. De az órája célközönsége nem én vagyok. Az eleje még csak-csak elment, ott még nagyon kemény dolgok nem voltak, tudtam követni mindent, még ha nem is ügyesen, felidéződtek régi emlékek, hogy jé, tényleg, ilyeneket csináltunk már akkor is, régen. Aztán jött az a rész, hogy egyszer megmutatta a koreográfiarészletet (mondjuk 8 ütemnyit), majd indította a zenét, és hajrá. Igaz, ott állt elöl, láttuk, mit csinál, de úgy, hogy nem néztük meg mozdulatokra bontva, mit kell csinálni, és nem volt magyarázat ahhoz, bizonyos mozdulatokat hogyan is kell kivitelezni**, ez nekem sajnos kevés volt***. Aztán az következett, hogy bizonyos dolgokat egyenként is be kellett mutatni. Csak négyen voltunk, de én voltam a legbénább, és nem lett pozitívabb az élmény attól, hogy külön is be kellett mutatnom, hogy nulla gyakorlással nem tudom megcsinálni a balettos forgást fejkapással, konkrétan tramplinak éreztem magam, egy elefántnak, aki balettozni próbál. (Amúgy nemrég rámerészkedtem a mérlegre, és döbbenten láttam, hogy a terhesség előtti súlyomhoz képest öt kilót fogytam valamikor az elmúlt hónapokban, szóval éppenséggel nem vagyok nagydarab, de most nagyon annak éreztem magam.) Később még olyan részek is voltak, hogy hopp, egy cigánykerék a koreográfia közepén (ezt meg sem kíséreltem, sosem ment, nem láttam sok esélyét, hogy 13 évvel az utolsó tornaórám után, nulla gyakorlással fog hirtelen sikerülni), aztán bukfenc jobbra, bukfenc balra (ezt megcsináltam, mert régen nagyon könnyen ment, és most sem volt vele nagy gond, csak mondjuk éreztem a különbséget a tornaszőnyeg meg a padló között, előbbi azért jobb volt). Mára az az eredmény, hogy van minimális izomlázam meg négy-öt kék-zöld és sajgó foltom.
Szóval ez nem az én szintem, nagyon nem. A többiek ügyesek voltak, persze náluk is akadt több olyan, amit nem tudtak megcsinálni, de ők valahogy kecsesebben nem tudták megcsinálni, mint én, vagy legalábbis én úgy éreztem. Sajnálom ezt az élményt, mert nagyon szerettem a jazzt, de úgy tűnik, marad az, ami eddig volt, szép emlék, mert nekem ide teljesen felesleges járnom, heti egy alkalom önbizalom-rombolásra pont semmi szükségem, pláne, hogy nem is grátisz.
*Elsőre azt hittem, 4-5 éve, aztán utánaszámoltam, és az derült ki, hogy legalább 6-8, de lehet, hogy 10 éve volt ez már. Geez!
**Hasonló élmény volt, mint az összes eddigi zumbás próbálkozásom. Ezek mindegyike következőképpen zajlott: Áll elöl a tanár, jól érzi magát, táncol jobbra, táncol balra, elejéről fogva megy a zene, semmit sem mutat meg, semmit sem magyaráz el, csináld, jóvanazúgy alapon. Mindegyik zumbás próbálkozásomat kisebb-nagyobb sérülésekkel zártam :D
***Krisz step aerobicján mindig az volt, hogy megmutatott 4-8 ütemnyi mozdulatsort, mikor mennyire régi vendégek voltak az óráján többségében, először rendes tempóban, aztán lassan, egy-két ütemet, aztán amikor már mindenkinek ment ennyi részlet, a következő egy-kettőt, aztán ezt rendes tempóban is, majd indította a zenét. Ha valami mozdulat nem ment, akkor elmagyarázta szavakkal, mit hova kell tenni, hogy az jöjjön ki belőle, amit ő csinál, és még a nyakunkat se törjük ki. Mintegy öt év alatt nem is lett soha semmi bajom, egyszer akadt be a lábam a padba, ekkor el is terültem, de azt is megúsztam. (Más így eltörte a lábát, szóval azért ebben is rejlik veszély, ez tény.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése