LizaGazdija

Ma volt Hortobágyon. Nem emlékszem, miket mondott a pap, csak arra, hogy felolvasta Lázár történetét, és nagyon furcsán olvasott szerintem. És nagyon hideg volt, nagyon fújt a szél. És nagyon sokan eljöttek, a falusiaknak volt különbusz, ami kivitte őket a temetőhöz (gyalog eléggé messze van a falutól), és Mama még élő három testvére közül eljöttek ketten, a harmadik pedig telefonált, hogy gondol a családra. Az egyik testvérét, aki ott volt, eddig is ismertem, és most is nagyon szimpatikus volt, a másikat most láttam először, és nagyon megható volt, ahogy nézegette Mama fényképét, aztán mondta, hogy "a Gizát" még ő pelenkázta. Szegény. Tényleg nagyon furcsa, mennyire nehezen fogom fel, mit jelent az, hogy Mama meghalt, pedig most már sajnos haltak meg körülöttem néhányan. Úgy csinálok, mint Pancsika (4 éves), aki sokadszorra is megkérdezi, hol van Dédi, csak én 25 éves vagyok, mégis egész nap azt hittem, ott ül valamelyik szobában, sőt érkezéskor, amikor köszöntem a rokonok

Igen, még mindig van néhány LIW-könyvem. Persze már nem sok, ezen kívül kettő, aztán egy időre csend lesz nálam Laurával kapcsolatban. Ebben a kötetben Laura naplóját olvashajuk, amit 1894-ben abban a kb. másfél hónapban vezetett, amíg De Smetből Mansfieldbe érkeztek ekhós szekéren. Minden napra van bejegyzés, az egész körülbelül hetven oldal. Főként tájleírásokat olvashatunk, de azért számon tartotta Laura azt is, milyen emberekkel találkoztak az úton. Nagy jövés-menés volt akkoriban, az biztos, napi legalább három szekér ment el mellettük, de volt, hogy tíz is. (Ez elég röhejesen hangzik ahhoz képest, hogy manapság három autó kb. fél másodperc alatt megy el az ember mellett, de vegyük figyelembe, melyik kor is ez, és akkor látjuk, hogy ennyi emberrel találkozni nagy szó.) Kiderül, hogy a politikai korrektség akkoriban még nem volt követelmény. Többek között beszámol arról, hogy egy farm közelében táboroztak le egy napon, ahol az ott élő családban volt két idióta. Eltűnődtem, vajon

Először azt hittem, nem tudom majd végigolvasni, ami nagyon megdöbbentő lett volna, mert Joanne Harris az egyik nagy kedvencem, imádom a könyveit. De annyira beteg volt mindjárt az első néhány oldal, hogy komolyan fontolóra vettem az olvasás félbeszakítását. Az jutott eszembe, ez egy elmebeteg Kékszeműfiú naplója. Végül is tényleg az, egészen a legvégéig ez volt a benyomásom, csak a történet kibontakozásával párhuzamosan egyre könnyebben emészthetők a leírtak. Nekem legalábbis. Már a borítón azzal promózzák a regényt, hogy “almighty twist”, vagyis óriási csavar van a történetben. Ezek után az ember nyilván keresi az erre utaló jeleket. Azt hittem, meg is találtam őket, és volt is egy elképzelésem, mi lesz ez a hatalmas fordulat. Aztán annyira almighty volt a twist a regény kb. háromnegyedénél, hogy utána vagy harminc oldalon át egy szót sem értettem az egészből, és úgy tűnt, az addigiakból sem értettem meg semmit. Aztán szépen a helyére került minden, és még az utolsó oldalakra is j

Adott egy fiatalember, akinek rengeteg kreatív ötlete támad, de se kedve, se kitartása kidolgozni ezeket, ezért inkább csak feljegyzi őket, mert mégis kár lenne, ha nyom nélkül elvesznének. Aztán arra is rájön, hogy ebből meg is lehetne gazdagodni, és munkához is lát. A történetárus gyerekkora után az üzlet fejlődését követhetjük nyomon, és közben megismerkedünk néhány történetével. Ezek közül a Sakkregényt és Panina Manina meséjét valaki igazán megírhatná regénynek, vagy legalább novellának, nekem ezek voltak a kedvenceim. A legjobb szereplő a bambuszbotos emberke, szinte látom magam előtt a könyvből készült művészfilmben. Remélem, valaki majd leforgatja egyszer a filmet, én biztos elmennék miatta a moziba. Hiába volt jó a könyv, a végén négy csillagot kapott. Két bajom volt, ami miatt nem érdemelte meg az ötöt. Zavart, hogy a hatalmas fordulatra már az előkészítés legelső szakaszában rájöttem, mert én azt szeretem, ha egy csavar meglep. Ha tudom, mi fog történni, és aztán tényleg

Sosem töltöttem még ki ilyesmit, ehhez most kedvem lett. A molyon találtam, és azért hozom ki onnan, mert ott kihívás formájában ér, és én nem szeretnék nem olvasós kihívásra teljesítést jelző zöld pecsétet meg szép plecsnit kapni. 1. Mi volt életed legrosszabb könyvélménye? Gregory Maguire Wicked című könyve. (Magyarul A boszorkány címen jelent meg.) Szerintem botrányosan rossz. 2. Mi volt az a könyv, ami eddig a legnagyobb hatással volt rád? Virágot Algernonnak (Daniel Keyes), Ókút (Szabó Magda), Pán Péter (J.M. Barrie, az eredeti szöveg) 3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned? Kerülöm az ilyesmit, de a Kékszeműfiú ilyennek indult. 4. Mit használsz könyvjelzőnek? Többnyire semmit, néha könyvjelzőt, amit pl. a Bookdepository küld a könyvei mellé. 5. Mikor szoktál olvasni? Otthon, munkahelyen, reggel, délben, este, alvás előtt? Utazáskor és este. 6. Mi volt az első könyved amit olvastál? Janikovszky Éva: Ha én felnőtt voln

ha nem egy hónapja volt ez a dal az egyik angol tankönyvben, és bármilyen ciki is, nekem tetszik. Tomi végighallgatni sem bírta, úgyhogy kicsit megijedtem, milyen gáz ízlésem van már, de azóta minden nap meghallgattam. (Múlt csütörtök óta mondjuk nem, mert nem volt olyan kedvem, hogy bármilyen zenét is hallgassak.)

Marcira. Annyi kalandja van mostanában, nem is értem. Először múlt pénteken érte atrocitás, amikor is séta közben megharapta egy bullmasztiff vagy mi, valami hatalmas nagy kutya, kétszer akkora volt, mint Marci. Egy Lonci nevű kutyussal meg a gazdájával sétáltunk, és megálltunk beszélgetni ezzel a másik kutyás gazdival. A másik kutya (Hapsi) pórázon volt a Duna-parton, Lonci és Marci meg nem, mivel itt szinte mindenki elengedi a kutyáját. Már percek óta ott álltunk, Lonci szaglászta Hapsit, Hapsi meg visszaszaglászott, amikor is megérkezett Marci. Neki addig egyéb dolga volt, körbeszagolta a teljes Duna-partot, mielőtt odatalált volna hozzánk. Nagyon gyorsan történt az egész. Marci hátulról megszagolta Hapsit, mire az megfordult, és már rajta is volt Marcin. Hatalmas visítás jött a nyomorultból, míg Hapsit rángatta a gazdája, és végül sikerült is leszednie Marciról. Erre Marci elrohant, pár méterrel arrébb lecsapta magát ülésbe, és égnek emelt fejjel, nyitott szájjal vonyított perce

Hosszú névsor, csupa olyan emberből áll, akik valamiért érdeklik Bächer Ivánt, vagy valamilyen módon hatással voltak rá. Számomra sajnos a tárgyalt személyek nagyobb része ismeretlen, de azért sokakról pontosan tudtam, kicsodák, és voltak vagy nyolcan, akiknél olvasás közben ért a felismerés, hogy “jaaa, az az XY!” Időnként anekdotákat mesél el a kiválasztott emberekről, időnként valamelyik művükről beszél, máskor csak általában felvázolja, milyen ember volt ez vagy az. Sajnos van bajom a könyvvel. Néha már szinte elviselhetetlenül nagyképűnek és/vagy sznobnak érzem a szerzőt, aki úgy csinál, mintha csak és kizárólag ezek a felsorolt emberek érnének valamit a világon, mintha valami hatalmas szégyen lenne, ha valaki bármelyiküket is nem ismeri. Ez nekem azért zavaró, mert szerintem teljesen szubjektív, hogy kinek ki számít értékes vagy érdekes embernek, azon kívül meg van a szereplők között olyan, akinek egy könyve jelent meg 400 példányban 150 éve. Most egy ilyen embert valószínűleg

Megjöttek a madarak. Reggel is, este is nagy vidáman énekeltek. Fura, mert még csak február 21. volt ma. Eszembe jutott az első emlékem Mamáról, eléggé vicces. Ő mondjuk csak említés szintjén szerepel benne, de ez mindegy. A történet idején nem tudom, mennyi idős voltam, mert logikus lenne, hogy 3-4, viszont úgy emlékszem, hogy ez Nagyinál történt Lőrincen, és amikor ő ott lakott, akkor én már voltam akár 6-7 is. De ez is mindegy. A lényeg, hogy kicsi voltam. Mindenesetre anyuval beszélgettünk. - Amikor megyünk Hortobágyra, a Papa nem lesz ott. - Miért? - Mert elköltözött. - Miért? - Mert összevesztek a Mamával. - Miért? - Nem tudom. - Majd ha megyünk Hortobágyra, megkérdezem. - Ne kérdezd meg! Ne is beszélj róla, azért mondtam. Alapvetően nem lenne vicces, csak azon mosolygok máig, mennyire összetett feladat egy gyereket tapintatosságra nevelni, vagy egyszerűen csak erre kérni. Egyébként úgy emlékszem, ebben az esetben kivételesen sikerült. Nem úgy, mint egy másik esetben

Két-hároméves koromtól volt az egyik nagymamám. Már az is szerencse, hogy eddig volt (, és még nagyobb, hogy Nagyi még mindig van, reméljük, még sokáig), de akkor is nehezen hiszem el, hogy meghalt. Annyira mondta, hogy 100 évig fog élni, hogy hihetetlen, hogy nem így lett. Nehéz egy nagymamáról emlékeket leírni, ezt most látom, de azért megpróbálom, hátha jobb lesz tőle. Elsőként például az jut eszembe róla, hogy milyen jól főzött, és vicces módon ezután rögtön az, hogy milyen rossz volt a vadas, amit apu kedvéért készített egyszer nálunk. Nem Mama miatt, hanem a vadas miatt, de borzasztóan nem ízlett. Viszont aztán rögtön eszembe jutnak a sütik. Elég nagy repertoárja volt Mamának, és nem lehetett tőle eljönni legalább egy kartondoboz süti nélkül, de régebben postán is küldött minden karácsonykor, és lehet, hogy húsvétkor is, de ez nem biztos. Nagyon finom zserbót, mézes zserbót, bejglit, pogácsát, sajtos rudat, kakaós meg fahéjas csigát csinált. Ha megtudta, hogy megyünk hozzá, akko

Nem lesz már meg a 100 év. A 77 se. Este hét körül végleg elaludt. Hiányozni fog.

Számozás nélkül: Mama nem gyógyul, ami nyomasztó. Nagyon utálom, amikor valamire azt mondja egy orvos, hogy "hát, ez van", pláne úgy, hogy ez még nem is rákbetegség (hála az égnek, gyorsan lekopogom). Én továbbra is bízom benne, hogy meglesz az a 100. szülinap, amit régebben emlegetni szokott. Olyan jó lenne! 1. Eléggé ijesztő, amikor késő este, sötétben jégtáblák ütköznek neki a Petőfi híd lábának. (Különösen akkor ijesztő ez, amikor éppen rajta haladok. Marcival végül abban maradtunk, hogy futva hagyjuk el a helyszínt, de ezt ő kezdeményezte, és kettőnk közül nem ő volt az, aki végig tudta, hogy amúgy semmi rendkívüli nem történik, csak a hang eléggé rémisztő.) 2. Tominak a kevésbé szimpatikus munkatársai mellett jutottak azért viccesek is. (Megérkeztem a helyre. A kolléga: "Iszol valamit?", mire én: "Köszönöm, nem kérek semmit", mire a kolléga: "A bűn gyümölcséért jöttél", de mint valami maffiózós film jelenetében. De nem, csak a Valentin-

megemlékeztem Laura Ingalls Wilder születésének és halálának évfordulójáról, akkor elmondhatom akár azt is, hogy a férje, Almanzo Wilder ma 155 éve született ebben a házban:

Kitaláltam azt a szuper tervet mára, hogy Tomi délelőtt matekozik, aztán mikor hazafelé jön, bepattanok mellé a kocsiba, hamburgerezünk egy hamburgerezőben, majd felmegyünk a Normafához, és jól kicsúszkáljuk magunkat. Ehelyett felébredtem fél 10 körül arra, hogy iszonyú rosszul vagyok, görcsöl a hasam, két órán át próbáltam helyrerántani magam, aztán lefeküdtem aludni délben, és négykor felkeltem. Pedig annyira szeretnék csúszkálni idén is, legalább egyszer :(

Ahogy a cím is mutatja, az első négy év történéseit meséli el röviden az írónő. Mármint a házassága első négy évéét. Már az előszó figyelmeztet, hogy ez a kötet más, mint a többi Little House-könyv, és okkal teszi. Amennyire láttam nézelődés közben, van némi vita azzal kapcsolatban, mikor keletkezett pontosan a könyv, és ez sosem fog kiderülni, mert csak Laura halála után találta meg a kéziratot az íróasztalába elzárva a lánya, Rose. Alapvetően két tábor van. Az egyik szerint még Almanzo életében elkészült a kézirat, de Almanzo halála annyira összetörte Laurát, hogy nem volt kedve a könyvvel foglalkozni, és többet nem vette elő. A másik szerint akkor írta, amikor Almanzo meghalt. A könyv elolvasása után én a második táborral vagyok. Annyira végtelenül szomorú az egész cselekménnyel és előadásmóddal együtt, hogy szerintem ezt csak egy gyászoló ember írhatta. Én úgy képzelem, hogy 64 év házasság után egyedül maradva azt gondolta, ő sem él már sokáig, és a férjétől és az élettől is búcsú

Eredetileg a sorozat utolsó kötete volt, egészen 1943-tól 1971-ig, amikor is megjelent a The First Four Years Laura és Rose halála után. 1882-től 1885-ig történtek az itt megírt történetek, Laura 15 és 18 éves kora között. A legfontosabb számára mind közül az, ami a borítón is látható: ekkor udvarolt neki Almanzo. Maga az udvarlás nekem nagyon furcsa, félszegek mindketten, és én teljesen megdöbbentem, ilyen udvarlási időszak után hogyan lehet 64 évig együtt maradni. Aztán kicsit nézelődtem a neten, találtam egy fórumot, ahol erről a könyvről beszélgetnek emberek, kicsit beleolvastam, és meggyőztek. Lehet, hogy a szerelemhez tényleg nem kellenek szavak, és nem jelent rosszat, ha három év alatt egyetlen közös témájuk akadt: a lovak. Végül is Almanzo férfi, ezért nem tárulkozik ki, Laurát meg arra nevelték, hogy tartsa meg magának az érzéseit és a gondolatait, szóval ő meg ezért nem beszél. Nagyon vicces az a fejezet, amikor Nellie Oleson megpróbálja lecsapni Laura kezéről Almanzót, a

Ma pontosan 55 éve, 1957. február 10-én, 90. születésnapja után három nappal hunyt el Laura Ingalls Wilder a Rocky Ridge Farmon, ahol mintegy 60 évig élt. Azzal emlékeztem rá az elmúlt napokban, hogy szorgosan olvastam a könyveit, legalábbis a Little House-sorozatot. Ma a végére is értem. Majd nemsokára lesz is bejegyzés az utolsó két kötetről, amiről eddig nem volt. Ezen kívül már úton van hozzám az a két könyve, amit a sorozaton kívül írt, valamint egy képekkel gazdagon illusztrált életrajz.

Ma megint olyan érzésem támadt, hogy sosem érek oda, aztán meg olyan, hogy sosem érek haza. Metróval eljutottam az Árpád hídig, addig nem is volt gond. Ott viszont a villamost kb. öt percnyi bolyongás után találtam meg, miközben folyamatosan figyeltem a kiírásokat, és mindig azt hittem, jó irányba megyek. A villamosról leszállva felfedeztem, hogy egy felüljáróhoz értem, ami eléggé összezavart, mert a térképen szó sem volt ilyesmiről. Ennek megfelelően tök másik irányba indultam, mint kellett volna, és ezzel a kb. három perces utat sikerült megduplázni. Amikor célhoz értem, nem volt kiírva a kaputelefonra az a név, amit kerestem, pedig percekig ott álltam, egyesével elolvastam minden nevet. Aztán elindultam a párhuzamos utcán, de rájöttem, hogy az nem lesz jó, úgyhogy a címben meghatározott utcán is mentem egy kicsit előre, és akkor megtaláltam azt a nevet, amit kerestem, csak ki volt írva az ajtóra, hogy most forduljak vissza, és menjek visszafelé egy sarkot, és ott lesz a szóban

Szerintem egy 80 km-es, 80 perces úton akkor is túlzás a 20 perc késés, ha esett tíz centi hó egy héttel ezelőtt.

Ez a sorozat hetedik kötete, és 1881-től 1883-ig követi nyomon az eseményeket. A hírhedt 1880-81-es tél után egyre inkább közösséggé szerveződik a városka, De Smet, és egyre csak bővül. A város hölgyei megszervezik az első szaloneseményeket, az első irodalmi esteket, a férfiak pedig az első július negyedikei ünnepséget. Az Ingalls-családban is egyre több a változás, ahogy a lányok lassacskán felnőnek. Laura most már 14-16 éves, Mary 16-18. Laura életében először pénzt keres varrónőként, miközben megismerkedik a város árnyoldalával, és megtapasztalja, hogy nem minden családban olyan egyértelmű a béke és a szeretet, mint náluk. Végre összejön annyi pénz, amiből Maryt el lehet küldeni a vakok intézetébe, Iowába. A legfurcsább számomra, hogy a család minden telet a városban tölt, aztán kiköltözik a prérire, mert a törvény szerint az első időszakban évi hét hónapot az államtól igényelt földterületen kell lakni, különben az állam visszaveszi azt. Nekem valószínűleg nem lenne elegendő el

Amúgy az olvasáson túl is élek ám, de még hogy! Például tegnaptól megint járok pilatesre, amitől mára olyan izomlázam lett a karomban meg a vállamban, hogy csak néztem. A torna közben szépen halad, úgy döntöttem, a hétfő pihenőnap lesz, ha megyek pilatesre, bár az igazán menő az lenne, hogy egy óra kutyaséta, egy óra pilates, egy egység Jillian Michaels, de hát ez van, nem lehet az ember telhetetlen magával szemben sem. Ma végre akkorát estem, mint az ólajtó. Délelőtt szép óvatosan tapogatóztam lefelé a lépcsőn, amikor az utolsó szakaszon, a földszinti rács előtt kicsúszott alólam a bal lábam, olyan jó kis vígjátékosan, én meg elterültem, bele a sárba. Ahol csak lépcsőt értem, alaposan megütöttem magam, de leginkább a fejemet sajnálom, ami még este is fájt, pedig nem is értem, hogy tudtam beverni. Mindegy, ezt is túléltem, szerencsére nem fordul elő túl gyakran. Közben az egyetem is rendeződni látszik, nem kellett végül fizetni az indexleadásért, minden be van írva, jöhet az új fél

Laura Ingalls Wilder ma éppen 145 éve született a képen látható helyen, a képen láthatóhoz hasonló házikóban (az eredeti azóta sajnos elpusztult). Már vagy egy hete csak Laurát olvasok, nyilván ma is. Nagyon sajnálom, hogy nem előbb kezdődött az életem, mert vele (is) nagyon-nagyon szívesen beszélgettem volna egy jó kis tea vagy vacsora mellett.

Hozta a szokásos színvonalat: szuper volt, öt csillagot érdemel. Volt itt esemény meg kaland bőven, elég csak belegondolni az alaphelyzetbe, miszerint október elejétől április végéig tart a tél a préri közepén található, világtól elzárt, 75 lakosú városkában, ahová az első hóvihar után a vonat sem jut el. Ez 1880-81 kemény tele, amit néha még máig is emlegetnek, annyira rendkívüli volt. Nem semmi élmény lehet 5-6 hónapon át úgy élni, hogy 3-4 napig hóvihar, utána egy napig nyugi, aztán az egész kezdődik elölről. Mindezt mínusz 10 és mínusz 40 közötti hőmérséklet és nappal minimális, éjszaka nuku fűtéssel. Mindemellett megint egy csomó érdekességet megtudtam arról, hogyan zajlott a prérin az élet, milyen praktikákkal maradtak életben az emberek, még ha el is fogyott a szén és az étel. Én hálás vagyok Laurának, hogy ezt mind leírta, és biztos vagyok benne, hogy ezt nehezen viseltem volna a helyében. Ezt a végtelen unalmat, hogy fél éven át gyakorlatilag nem lehet kimenni a házból. Örü

Lenke Rothman nem túl ismert Magyarországon, ami részben talán annak köszönhető, hogy Svédországban élte le az életét 16 éves kora után. Holokauszt-túlélő, ez a regény pedig a kézzel fogható bizonyíték arra, hogy sosem heverte ki, ami vele és a családjával történt. (A képen ő látható egyik húgával, Irénnel.) Nehéz olvasmány. Kissé csapongó, néha összefüggéstelennek tűnik, úgy érzem, csak az írónő tudhatta, hogyan kapcsolódik egyik dolog a másikhoz. Többnyire vad asszociációk követik egymást, tényleg nehéz lépést tartani ezzel a gondolatfolyammal. Megrázó az egész történet, de talán mindennél jobban az, hogy Lenke Rothman soha nem heverte ki azt, ami a holokauszt idején történt. Még 44 évvel a megmenekülése után sem tud szabadulni attól a kérdéstől, miért történt mindez, soha nem jut el az elfogadásig, és ezzel megkeseríti a saját életét. Nagyon sajnálom őt, nagyon nehéz élete lehetett. Persze nem azt mondom, hogy túl kellene lépni ezen, vállat vonni, hogy ez van, de szerintem nem eg

Van pár ember, aki nagyon izgul Marciért, mert 1. nem szeretik rendesen 2. nincs mit ennie 3. nincsenek játékai. Nekik szeretnék megnyugtatásul mondani ezt-azt. 1. Marci nem él szeretetlenségben. Van neki három gazdája, ezek mindegyike szokott vele játszani, szokta őt vakargatni. Emellett persze kap büntit, ha rossz, szerintem ez így normális. 2. Marci valami tudományosan kiválasztott, eléggé márkás kaját kap, kilóját egy ezresért. Napi kétszer eszik, reggel és este, közben meg egyszer egy adag csontot. Persze tudna enni egész nap, meg nagyon szívesen enne csokikát kilószámra, de mivel ő már második kutya ebben a családban, őt már okosabban neveljük. Ezért nincs csoki, mert nem szeretnénk, ha tizenpár éves korára neki is tönkremennének a fogai. 3. Van neki játéka. Van plüsse, csomó labdája, tatuja. Úgy néz ki a lakás, mint egy óvoda csoportszobája. Az, hogy nem viszek neki labdát a sétára, az nem azt jelenti, hogy nincs neki labdája, hanem csak azt, hogy nem szeret labdázni. A m

Megérkezett az idei első hó! Ha kitart reggelig, lefényképezem az ablakból. Aztán nem biztos, hogy kirakom ide, mert elég jellegzetes a környék, és nem kell minden idetévedőnek tudni a pontos címünket. De azért fénykép kell erről.

Megvan minden vizsgám, megírtam minden cikket, voltam moziban egyszer, színházban szintén egyszer (ezekről majd egyszer talán írok is valamit), és elolvastam 10 könyvet (utazás és fürdés közben - ezek szerint sokat utazom és fürdöm).

Igaz, hogy már február van, de én egész januárban túlélésre játszottam, és mostanában normalizálódik a helyzetem. Értsd: már nem ötféle dolgot kell egyszerre csinálni, csak hármat. Most, hogy kicsit nyugisabb a helyzet, nem írok cikket, nem olvasok vizsgára, sőt nem is vizsgázom (csak 5600 Ft-ot fogok fizetni indexleadásért, ha nem leszek nagyon ügyes), rávettem magam, hogy megint tornázzak minden nap, mint tavaly januártól szeptember végéig. Rájöttem, miért szoktam le róla egészen pontosan, így tudok változtatni. Az van ugyanis, hogy este, miután hazaestem, leviszem a kutyát sétálni, ami nem 20 perc, mint Lizánál, hanem legalább egy óra, de inkább több, és mire hazaérek, olyan álmos vagyok, hogy semmi kedvem elővenni a polifoamot, a súlyzót, a cipőt meg átöltözni, aztán 25 percen át tüdőkiköpős gyakorlatokat végezni, ezért nem kerül sor a tornára. Mostantól az lesz a módszer, hogy kutyát sétáltatni a tornacuccomban megyek (meg még arra két-három réteg ruha, de ez részletkérdés), még

Ez a könyv a Witch Child c. regény folytatása. Pontosan ott kezdődik, ahol az előző befejeződött. Ennek a történetnek ereje, sodrása van. Szó szerint letehetetlen, ezért sikerült 3 nap alatt végezni vele. Mary történetét mutatja be 14 éves korától a haláláig, és rajta keresztül az indián népek kultúráját, életfelfogását, valamint a kor történelmét. Nekem nagyon szimpatikusak az indiánok. Szeretem a túlvilágról alkotott elképzelésüket, kedvencem, hogy a halottak lelkei nyugat felé vándorolnak. Szeretem a varázslásaikat, a bölcsességüket, a nyugodtságukat, azt, hogy mindent elfogadnak. Nem szeretem viszont, hogy az európai ember azt gondolta, megérkezik az Ígéret Földjére, és akkor az az övé, függetlenül attól, hogy élnek-e ott emberek évrezredek óta. Szerintem alapvetően az európaiak tehetnek az indiánok és köztük kitört háborúskodásról, mert nekik nem kellett volna úgy tenni, mintha az övék lenne az egész kontinens. Viszont az is igaz, hogy mint minden tisztességes verekedés, ez is