Laura Ingalls Wilder: On the Way Home

Igen, még mindig van néhány LIW-könyvem. Persze már nem sok, ezen kívül kettő, aztán egy időre csend lesz nálam Laurával kapcsolatban.

Ebben a kötetben Laura naplóját olvashajuk, amit 1894-ben abban a kb. másfél hónapban vezetett, amíg De Smetből Mansfieldbe érkeztek ekhós szekéren. Minden napra van bejegyzés, az egész körülbelül hetven oldal.
Főként tájleírásokat olvashatunk, de azért számon tartotta Laura azt is, milyen emberekkel találkoztak az úton. Nagy jövés-menés volt akkoriban, az biztos, napi legalább három szekér ment el mellettük, de volt, hogy tíz is. (Ez elég röhejesen hangzik ahhoz képest, hogy manapság három autó kb. fél másodperc alatt megy el az ember mellett, de vegyük figyelembe, melyik kor is ez, és akkor látjuk, hogy ennyi emberrel találkozni nagy szó.) Kiderül, hogy a politikai korrektség akkoriban még nem volt követelmény. Többek között beszámol arról, hogy egy farm közelében táboroztak le egy napon, ahol az ott élő családban volt két idióta. Eltűnődtem, vajon szimplán értelmi fogyatékosok lehettek azok az emberek, vagy Down-szindrómások. (Angolul is mongoloid idiótáknak nevezték az ezzel a betegséggel élőket akkoriban.)
A naplót sok-sok kép gazdagítja, például minden nagyobb városról kapunk egy fotót, mégpedig abból az időszakból, amikor a Wilder-család arra járt. Mindemellett a leghasznosabb kiegészítés a térkép, amin szépen nyomon követhetjük a család útját dél felé. Minden város és víz rajta van, amit csak Laura megemlít, én gyakran visszalapozgattam hozzá. Talán a legérdekesebb az egészben, hogy ennyi úton mennyi különböző tájjal találkoztak Lauráék. Ez biztos csak azért meglepő nekem, mert Magyarország ilyen kis ország, hogy mindenhol kb. ugyanúgy néz ki, már persze azt kivéve, hogy a hegyek meg a síkságok különbözőek. A napló egyébként az út legelső napjától a megérkezésig tart, az már nem derül ki belőle, hogyan jutottak ahhoz a földdarabhoz, amin később a Rocky Ridge Farm meg- illetve kiépült.
A kötet maga egy előszóval indul, amiben Laura lánya, Rose Wilder Lane elmeséli, milyen előzmények után döntöttek úgy a szülei, hogy elhagyják De Smetet. Dióhéjban: hét év szárazság. Az nagyon kemény lehetett annak, aki földművelésből szeretett volna megélni, nem csodálom, hogy egy idő után megunták. Érdekesség, hogy Rose nem felnőtt szemszögből mondja el, mi hogyan történt, hanem hétéves önmaga látásmódjával, így pontosan kiderül, egy ekkora gyerek miből mennyit értett meg, és hogyan fogadta, hogy útra kell kelni.
A napló bejegyzéseit is ő kommentálja lábjegyzetben, ami nem mindig tetszett. Úgy voltam vele, ezek Laura emlékei, élményei, amikhez néha ugyan nem árt egy-egy magyarázó megjegyzés, de az, hogy Rose leírja a saját emlékeit, nem tűnt odavalónak, végül is ez Laura naplója. Aztán végül is beláttam, hogy nehezen hagyhatta szó nélkül azokat az eseményeket, amikre ő is emlékezett, nem akarta magában tartani, neki milyen élményt jelentett ez vagy az. Ettől még időnként túlteng, elnyomja az anyja hangját, és ez nem jó.
A kötet végén is Rose írása olvasható, amiben arról tájékoztat, hogyan telt az első néhány évük Mansfieldben. Nem is ők lettek volna, ha minden simán megy, jó kalandosra sikerült az első pár hét. Az a történet a pénzzel nem semmi, nem csodálom, hogy leizzadtak a szülők. Rose-zal meg teljesen együtt tudtam érezni, mikor írta, mennyire megbántódott, amiért arra gyanakodtak a felnőttek, hogy köze volt az esethez, mert hasonló élményem nekem is volt. Amikor betörtek hozzánk, és anyu észrevette, hogy viszonylag sok ékszere is eltűnt, a helyszínelő rendőr felvetette, hogy talán én vittem el játszani meg megnézegetni. Eléggé megalázó volt, és nagyon rosszulesett, amikor anyu megkérdezte, nem lehet-e, hogy véletlenül magamhoz pakoltam vissza őket. Pedig én nem is nyolcéves voltam, mint Rose, hanem legalább tizenkettő, de lehet, hogy már tizennégy is. Mondjuk az én anyukám nem egyedül találta ezt ki, míg Laura igen. Úgy még rosszabb lehetett.
Persze minden jó, ha jó a vége, úgyhogy megépül a ház, és a család végleg ott marad Mansfieldben. A könyv meg négy csillagot kapott, mert nem volt annyira nagyon érdekes, mint a később íródott Little House-sorozat, és mert sok volt Rose-ból a napló lábjegyzetei közt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nehéz

Gumimacik utoljára

Gárdonyi Géza: Isten rabjai