Mama

Két-hároméves koromtól volt az egyik nagymamám. Már az is szerencse, hogy eddig volt (, és még nagyobb, hogy Nagyi még mindig van, reméljük, még sokáig), de akkor is nehezen hiszem el, hogy meghalt. Annyira mondta, hogy 100 évig fog élni, hogy hihetetlen, hogy nem így lett.
Nehéz egy nagymamáról emlékeket leírni, ezt most látom, de azért megpróbálom, hátha jobb lesz tőle. Elsőként például az jut eszembe róla, hogy milyen jól főzött, és vicces módon ezután rögtön az, hogy milyen rossz volt a vadas, amit apu kedvéért készített egyszer nálunk. Nem Mama miatt, hanem a vadas miatt, de borzasztóan nem ízlett. Viszont aztán rögtön eszembe jutnak a sütik. Elég nagy repertoárja volt Mamának, és nem lehetett tőle eljönni legalább egy kartondoboz süti nélkül, de régebben postán is küldött minden karácsonykor, és lehet, hogy húsvétkor is, de ez nem biztos. Nagyon finom zserbót, mézes zserbót, bejglit, pogácsát, sajtos rudat, kakaós meg fahéjas csigát csinált. Ha megtudta, hogy megyünk hozzá, akkor ezek közül legalább háromból akkora adagokat, hogy egy hadsereget is el lehetett volna látni belőle. Meg nagytakarítást csinált, aztán a makulátlanul tiszta és rendes házban szabadkozott a rendetlenségért. Ezt sosem értettem. Nagyon vigyázott a rendre és a tisztaságra, Liza például a legutóbbi időkig nem mehetett be nála egyik szobába sem, mert szőnyegpadló van a három közül kettőben is.
Sokat volt nálunk, amíg még tudott gond nélkül vonatozni. Később már apuék hozták-vitték kocsival. Aztán már nem is jött. De amíg jött, addig mindenfélét csináltunk együtt. Nyáron is, amikor anyuék kettesben mentek nyaralni, és ő vigyázott rám. Például néztünk filmeket a tévében, aztán megbeszéltük őket. Ezt nagyon szerettem, jó program volt, akkor is, ha esetleg nem hangzik különösebben érdekesnek. Ha ketten voltunk otthon, tíz nap alatt minden esetben nagyon összevesztünk. Volt, hogy csak utolsó nap, volt, hogy már a másodikon. Mindenféle hülyeségeken, persze. Furcsa, mert amikor én voltam Hortobágyon egy-két hétig, akkor soha semmin nem veszekedtünk. Spórolásra próbált nevelni, és ezt otthon nem jól viseltem. Nem szerettem, ha rám szólt, amiért pl. egy üveg szörp elfogyott pár nap alatt. De nála nem zavart, még jó, nála az ő szabályait tartottam érvényesnek és kötelezőnek. Neki egy tábla csoki el tudott tartani annyi napig, ahány kockából állt. Nekem többnyire fél óránál nem tovább. (Ezt már kinőttem, most már itt is megvan egy csoki a felbontástól számított egy-két hétig, akkor is, ha ketten esszük Tomival.)
Ha nálunk volt, az emeletes ágyamon aludt alul, én meg az emeleten. Elalvás előtt mindig beszélgettünk. Ilyenkor mindig elmesélte az esti mesét. Mindig ugyanazt. Nagyon jól sikerült mese volt, ő találta ki az unokáknak, egy Incifinci nevű kisegérről szólt, aki nagy mohóságában beette magát egy nagy sajt közepéig, és beragadt. Nagyon bánom, hogy nem kértem meg karácsonykor, hogy mesélje el, és nem vettem fel diktafonra, de annyira biztos voltam abban a 100 évben, hogy fel sem merült bennem, hogy már nem látom többet. Miután elmesélte az Incifincit, imádkoztunk. Tőle tanultam az egyetlen imát, amit tudok, igaz, azt sem végig, de azért az első két versszak még megvan. Az “Én Istenem, jó Istenem” kezdetű az. Egyébként próbált a hit felé terelgetni, ezért kaptam tőle egyszer egy imakönyvet, külön gyerekeknek írták, és nagyon szépek benne a képek. Ez most is megvan a polcomon, csak nem szoktam már nézegetni.
Ha nála voltam, a szobájában aludtam, ahol az egyik fal mellett egymás mellé volt tolva hosszában két ágy, és úgy aludtunk, hogy egymás felé nézett a talpunk. Ő tévézett elalvás előtt, én meg olvastam. Az Incifincin kívül ilyenkor az esti rutinhoz tartozott az az újság is, ami évekig ott volt az ágy mellett, aztán egyszer eltűnt, és nem tudta megmondani, mi lett vele, de volt benne egy mese, a Palacsintás királylány, ha jól emlékszem, és azt azóta sem találom sehol. Szerintem arról szólt, hogy a királylány felmászik egy magas fára, és senki nem tudja lecsalogatni, csak az a szakács, aki visz neki lekváros palacsintát. Ha már Mama elmondta az Incifincit, és elolvastam ezt a másik mesét is, akkor befordultam a fal felé, és néztem a falvédő mintáját, meg követtem az ujjammal, mert nekem nehéz volt bekapcsolt tévé mellett elaludni, akkor is, ha egyébként alig hallhatóan ment csak a tévé. De általában Mama nem sokkal az elalvása után, mondjuk fél órával később, felébredt, és kikapcsolta, aztán aludt tovább, és akkor már én is tudtam. (Később az időzítőt használta, azt állította be éjfélre, de ez már tényleg jóval később volt, amikor már nem is úgy voltak az ágyak, és nem abban a szobában aludtam, ha ott voltam, hanem apuék egykori gyerekszobájában. Amúgy tudta, hogy nem tudok így elaludni, viszont én is tudtam, hogy ő meg tévé nélkül nem tud, és mivel ő négy körül mindenképpen felébredt, én meg alhattam, ameddig akartam, úgy volt igazságos, hogy ment a tévé, nekem az a fél-egy óra nem osztott, nem szorzott. Nem volt ezzel baj, csak mondtam, mert ez is egy emlék.)
Amúgy volt egy időszak, amikor nem maradhattam Mamánál egyedül, de ez szerintem legfeljebb egy-két nyár lehetett. Nem is Mama tehetett róla, hanem egy unokatestvéres konfliktus, amit én közepesen éreztem durvának, anyu meg nagyon. Egyébként kértek, hogy ne meséljem majd el anyunak, én meg meg is ígértem, és komolyan is gondoltam, de ez egy óvodás korú gyereknél nem garancia semmire. De amikor előtte meg utána egyedül is voltam Hortobágyon, akkor szoktunk csirkét kopasztani, amit nem szerettem, biztos, mert városi gyerek vagyok. Meg amikor még Papa szokott jönni Hortobágyra, egyszer halat is pucoltunk, és annak a szemét megkaptam ajándékba. Szép csillogós volt, sokáig a tolltartómban tartottam (elsős voltam ekkor), de anyu nagyon rosszul volt tőle, mikor a tolltartóm ellenőrzésekor ott nézett ki a tolltartóból egy szem (jó, tényleg morbid, ez van), aztán egyszer elhagytam valahol, és nem kaptam újat, mert addigra Papa már nem jött Hortobágyra.
Nyaralni is vitt minket, egy csomó unokát egyszerre, egyedül. (Öten vagyunk.) Ez bátor dolog volt szerintem, de jól csinálta. Voltunk a húgánál a Velencei-tónál, voltunk a Balatonon, voltunk Hajdúszoboszlón. Itt kaptam az imakönyvet, amit mondtam, és itt csinálhattam a vásárban olyan valamit, aminek már nem emlékszem a nevére, de egy papírra kellett nyomni mindenféle színű festéket, aztán azt betették egy gépbe, és mikor kijött, érdekes minta volt a papíron. Az is megvan még valahol. Egyébként nagyon szerette az unokákat, még olyat is csinált, hogy Pestről leruccant egy napra, a Balatonhoz, hogy meglátogassa az éppen ott dolgozó unokáját.
Szoktunk menni a hídi vásárba is. Mondjuk általában anyuék is ott voltak akkor már. Régen jó volt az a vásár, nem fröccsöntött izéket árultak főként, hanem mindenféle szuper dolgot, onnan volt például csodaszép lovam. Barbie-méretű, lovagolt is rajta a Barbie-m egy csomót. (A csikója meg egy Én kicsi pónim volt, érdekes volt a kontraszt így visszagondolva.) Jött velünk Mama kutyája is, Csöpike, aki akkor pusztult el, mikor mi 1997-ben Horvátországban nyaraltunk. (Mama többet nem szeretett egy kutyát sem, pedig volt még neki néhány, de mindegyiken hamar túladott – mármint keresett nekik olyan gazdit, aki tudta őket szeretni.) Emlékszem, egyszer Csöpike eltűnt mellőlünk, én meg nagyon megijedtem, hogy elveszett, de Mama nem aggódott, és mondta, hogy otthon vár minket. Ezt én kétkedéssel fogadtam, tekintve, hogy a hídtól Mamához át kellett menni a 71-es úton, ami elég forgalmas. De Csöpi tényleg otthon várt minket, ott ült a kapu előtt. Csöpi amúgy az előszobában lakott, annál beljebb nem mehetett, és Mama nem szokta simogatni, csak rendkívüli esetben, mégis nagyon szerették egymást. Csöpi tacskó volt, zsemleszínű. (Remélem, erre még jól emlékszem.) Egyszer én is elvesztem a hídi vásárban, gondolom, senkit nem lep meg, ha azt mondom, egy könyvárusnál keveredtem el. Először kétségbe estem, aztán gondoltam, a főutat megtalálom, és ha azon átkelek, akkor én is várhatom anyuékat a kapu előtt, mint Csöpi szokta. De miközben kerestem a főutat, meglettek anyuék.
Szoktunk menni a forráshoz is, ami egy betonmedencébe folyó gyógyvíz volt, csúnya színű, büdös és forró. Nem is nagyon szerettem, de mindig mentünk, és Mama büszke volt rá, hogy van náluk is gyógyvíz. Aztán egy élelmes üzletember kempinget épített köré, és belépőt kezdett szedni a forráshoz. Akkor nem mentünk, mert ez Mamát felháborította, főleg a dolognak az a része, hogy a helyiektől is sápot szedett az illető ugyanannyit, mint a turistáktól.
Mamának sok testvére volt, szerintem most ketten maradtak. De a sok testvére közül én hármat ismertem, egyikük volt az, aki legközelebb állt Mamához, Csibi néni. Nem tudom, egyébként hogy hívták, lehet, hogy Ilonának. Csibi nénit nem láttam sokszor, de Mama sokat beszélt róla. Csibi néni rákban halt meg egy 18-20 évvel ezelőtt, és Mama ápolta a végén. Ott volt náluk, vele aludt, gondoskodott róla. Én akkor, a vége felé találkoztam vele, és nagyon megijesztett. Nem volt ágyban fekvő beteg, meg nem is mondtak nekem sokat erről, csak azt, hogy nincs jól, de utána, mikor már eljöttünk, megkérdeztem anyut, hamarosan meg fog-e halni. Ez érdekes, hogy így éreztem rajta, az egyik idős szomszédunknál is ugyanez volt. Lehet, hogy a gyerekek tényleg érzékenyek az ilyesmire. Amikor Csibi néni meghalt, még itt laktunk anyuékkal, ahol most Tomival lakom, és itt volt Mama, és sírt. Mondta, hogy ettől már a nővére nem jön vissza, de mégis sírnia kell, mert nagyon szerette, és nagyon hiányzik neki. Halottak napján meg szokta látogatni a sírját, a szüleik mellé temették. Egyébként Mama rendszeresen járt Pannival a hortobágyi temetőbe, és virágot tettek a gondozatlan sírokra.
Egyszer nálunk karácsonyozott. Mármint többször, de akkor még Tata is élt, és ő is ott volt, de egyszer volt olyan, hogy Mama egyedül volt nálunk karácsonykor. Arról a karácsonyról van videó is, ami azért jó többek között, mert abban az évben varrtam Mamának párnát ajándékba. Nagyon örült neki, ami abból is látszik, hogy élete végéig azzal aludt. A párna nem túl nagy szakértelemmel készült, mert tizenkétévesen annyira sem tudtam varrni, mint most, ezért egy idő után foszladozni kezdett. De akkor is ott maradt Mamával, csak párnahuzatba rakták. Mama egyébként minden csinált ajándékot nagyon szeretett. Az a párna is mindig az ágyban volt, amit anyuék csináltak neki, és amin minden, akkor már élő dédunokája fényképe rajta van. És egyébként jó ajádékokat talált ki mindig. Szerintem nekem mindegyik megvan, amit valaha kaptam tőle. A pizsamába azóta sem nőttem bele, pedig tizenéve kaptam, de a kedvencem. Korcsolyázik rajta egy hóember, és rá van írva, hogy “Sliding among the stars”, mert tényleg ez is történik, és ez volt az egyik első mondat, amit kiszótáraztam, amikor angolt kezdtem tanulni tízévesen.
Félt a számítógéptől, sosem tanulta meg olyan bátran használni, mint mondjuk Nagyi, aki internetezik meg mindenfélét csinál. Amikor Mama egyszer nálunk volt, és ketten voltunk, mert anyuék nyaraltak, én elmentem egy barátnőmmel találkozni. Arra mentem haza, hogy Mama magába roskadva ül a középső szobában a fotelben, és mikor megkérdeztem, mi történt, mondta, hogy tönkretette anyu gépét, mert rá még ennyit sem lehet bízni. Persze kiderült, hogy csak megnyomott valami billentyűt a teljes képernyős játék játszása közben, és ezzel letette tálcára a játékot. Mondtam neki, hogy egy számítógépet nem lehet csak így, egy gombnyomással tönkretenni, és nyugodtan játsszon, de azért mindig félt utána is.
Viszont a haláltól nem félt. Nem tudom, a végén félt-e, de nyolc-tíz éve biztosan nem. Ezt onnan tudom, hogy egyszer kigyulladt a puszta Hortobágy mellett, és a lángok a benzinkút felé terjedtek. Volt kisebb pánik, többen pakoltak meg menekülésre készültek, de Mama teljesen nyugodt maradt. Kérdeztem, nem fél-e. Mondta, hogy nem, és ő biztosan ott marad a házában, mert ő már rég nem fél a haláltól. Egyébként aztán nem lett semmi, végül sikerült eloltani a tüzet, mielőtt elérte volna a benzinkutat. Azt tudom, hogy én féltem, és nagyon haza akartam jönni.
Az nagyon jó, hogy korán lettek gyerekei, meg a gyerekeinek is korán lettek gyerekeik, és az unokáknak is, mert így Mamának lehetett négy vérszerinti dédunokája meg egy fogadott. Nagyon szerette mindegyiküket. Eszembe is jutott Pancsika, amikor karácsonykor játszották Mamával ezt a játékot, amit akkor írtam is. “Hol vagy, dédi?” “Itt vagyok.” “Itt vagy, Dédi, öreg Dédi.” Szegény kislány. Most már nem lesz ott a Dédi. De az jó, hogy a dédunokák kettő és tíz év között vannak, mert így fognak emlékezni Mamára. Talán Matyi nem, mert ő a legkisebb, és évente háromszor-négyszer találkozott Mamával, és még csak két és fél éves. De a többiek szerintem fognak rá emlékezni. Bencéről nem tudom, lesz-e konkrét emléke, vagy csak fogja tudni, ki volt a Mama, és hogy nézett ki, de ez utóbbi is jó szerintem. Mama biztos örülne, ha ezt így végiggondolhatná. Jó, hogy szép volt az utolsó karácsonya, boldog volt, mert együtt volt majdnem az egész családja. Meg az is lehet, hogy csak én vagyok túlzottan karácsonyfixált, de akkor is jó gondolat ez nekem. Az viszont rossz gondolat, rossz érzés, hogy az én esküvőmön nem lesz ott, és az én gyerekemet nem fogja ismerni, pedig ő is a dédunokája lesz. Én így jártam, én vagyok a legkisebb unoka, és még nem is érkeztem túl korán.
Nem tudom, mi lesz a házával. Illetve ezt tudom, de azt nem, mi lesz a tárgyakkal, amik benne vannak. Mama szerintem kb. ötven évig élt ott, és ennyi idő alatt rengeteg szép tárgyat gyűjtött, meg gyűjtöttek Papával, amikor még együtt éltek. Meg van rengeteg fénykép is a falra kitéve. Remélem, van a családban még olyan szentimentális, mint én, és valaki elteszi, ha kint esetleg nem maradnak ezek a dolgok.
Tényleg nehezen hihető, hogy meghalt. Én azt sem hittem volna, hogy a fájdalomba szó szerint bele lehet halni. Most már látom, hogy mégis. A nagyszülőkre vigyázni kell, és hálásnak kell lenni, ha az ember abban a szerencsében részesül, mint én, hogy 24 évesen még két nagymamája is van, vagy 25 évesen még van egy nagymamája. Nem is szólva a többiekről, akik közül már hárman harminc fölött vannak, mégis egészen idáig volt nagymamájuk. Remélem, a kicsik is látni fogják, milyen kivételes az, hogy nekik meg volt dédnagymamájuk, akire még emlékeznek is, mert olyan sokáig velük volt.