Bächer Iván: Névsorolvasó

Hosszú névsor, csupa olyan emberből áll, akik valamiért érdeklik Bächer Ivánt, vagy valamilyen módon hatással voltak rá. Számomra sajnos a tárgyalt személyek nagyobb része ismeretlen, de azért sokakról pontosan tudtam, kicsodák, és voltak vagy nyolcan, akiknél olvasás közben ért a felismerés, hogy “jaaa, az az XY!” Időnként anekdotákat mesél el a kiválasztott emberekről, időnként valamelyik művükről beszél, máskor csak általában felvázolja, milyen ember volt ez vagy az.
Sajnos van bajom a könyvvel. Néha már szinte elviselhetetlenül nagyképűnek és/vagy sznobnak érzem a szerzőt, aki úgy csinál, mintha csak és kizárólag ezek a felsorolt emberek érnének valamit a világon, mintha valami hatalmas szégyen lenne, ha valaki bármelyiküket is nem ismeri. Ez nekem azért zavaró, mert szerintem teljesen szubjektív, hogy kinek ki számít értékes vagy érdekes embernek, azon kívül meg van a szereplők között olyan, akinek egy könyve jelent meg 400 példányban 150 éve. Most egy ilyen embert valószínűleg nem sokan ismernek, és nem hiszem, hogy a szerzőt a többiek fölé emelné az a tény, hogy az ő szüleinek véletlenül volt egy példányuk adott műből. A másik gondom, hogy a szerző sűrűn és lelkesen emlegeti a “gyerekeket”, akiknek el kell mesélni, 20-30-40 éve hogyan működött ez vagy az a mindennapokban. Elsőre még humoros, másodszorra már nem, sokadszorra már irritált. El kell fogadni, hogy már a rendszerváltás óta is felnőtt egy generáció, tehát élnek köztünk olyan nagykorúak, akik vagy egyáltalán nem léteztek még az előző rendszerben, vagy ha mégis, nincs róla emlékük, vagy csak nagyon minimális. Én azért 30 éves embereket nem neveznék gyereknek, és szerintem neki sem kéne, hiába 51 éves a könyv írásakor.
A könyvet valószínűleg úgy érdemes olvasni, hogy az ember utánanéz a névsorban szereplő összes illetőnek, meghallgat tőlük valamilyen zeneművet, elolvas tőlük egy novellát, regényt, verseskötetet. Én nem így csináltam, és nem is látom, hogy mikor fogom bepótolni, mert egy ideje leszoktam az elmélyedős olvasásról, tehát ha egy könyvnek a végére érek, nem állok meg utánanézegetni, vagy ha igen, akkor is csak egy-két órában, mert már kezdem is a következőt. Olyan vagyok már, mint egy láncdohányos, csak én könyvről könyvre gyújtok.
Összességében négy csillagot éreztem reálisnak, ezt jelöltem a molyon.