Lenke Rothman: Eső
Lenke Rothman nem túl ismert Magyarországon, ami részben talán annak köszönhető, hogy Svédországban élte le az életét 16 éves kora után. Holokauszt-túlélő, ez a regény pedig a kézzel fogható bizonyíték arra, hogy sosem heverte ki, ami vele és a családjával történt. (A képen ő látható egyik húgával, Irénnel.)
Nehéz olvasmány. Kissé csapongó, néha összefüggéstelennek tűnik, úgy érzem, csak az írónő tudhatta, hogyan kapcsolódik egyik dolog a másikhoz. Többnyire vad asszociációk követik egymást, tényleg nehéz lépést tartani ezzel a gondolatfolyammal.
Megrázó az egész történet, de talán mindennél jobban az, hogy Lenke Rothman soha nem heverte ki azt, ami a holokauszt idején történt. Még 44 évvel a megmenekülése után sem tud szabadulni attól a kérdéstől, miért történt mindez, soha nem jut el az elfogadásig, és ezzel megkeseríti a saját életét. Nagyon sajnálom őt, nagyon nehéz élete lehetett. Persze nem azt mondom, hogy túl kellene lépni ezen, vállat vonni, hogy ez van, de szerintem nem egészséges, hogy még 1989-ben is naponta gyötörte magát azzal a kérdéssel, hogyan lehet ennyire gonosz a világ, hogyan történhetett ez meg. Nem tudom, és nem is akarom megtudni, milyen érzés lehet, amikor az ember leél 15 évet hét testvérével meg a szüleivel, aztán egy év alatt hat testvére és az édesanyja a gázkamrában végzi, az apja meg szintén a koncentrációs táborban hal meg, csak ő tífuszban. Nem lehetett könnyű. Se neki, se a férjének, se a fiának. Nem tudom, kapott-e segítséget, mondjuk járt-e pszichológushoz, de nekem ebből az írásból az derül ki, hogy nem. Azért ez is egy válasz arra a kérdésre, lehet-e ilyen megrázkódtatás után teljes életet élni, olyan igazit, embernek valót. Ez a válasz nemleges.
(Négy csillagot kapott részben a kuszaság, részben a fordítás miatt.)
Nehéz olvasmány. Kissé csapongó, néha összefüggéstelennek tűnik, úgy érzem, csak az írónő tudhatta, hogyan kapcsolódik egyik dolog a másikhoz. Többnyire vad asszociációk követik egymást, tényleg nehéz lépést tartani ezzel a gondolatfolyammal.
Megrázó az egész történet, de talán mindennél jobban az, hogy Lenke Rothman soha nem heverte ki azt, ami a holokauszt idején történt. Még 44 évvel a megmenekülése után sem tud szabadulni attól a kérdéstől, miért történt mindez, soha nem jut el az elfogadásig, és ezzel megkeseríti a saját életét. Nagyon sajnálom őt, nagyon nehéz élete lehetett. Persze nem azt mondom, hogy túl kellene lépni ezen, vállat vonni, hogy ez van, de szerintem nem egészséges, hogy még 1989-ben is naponta gyötörte magát azzal a kérdéssel, hogyan lehet ennyire gonosz a világ, hogyan történhetett ez meg. Nem tudom, és nem is akarom megtudni, milyen érzés lehet, amikor az ember leél 15 évet hét testvérével meg a szüleivel, aztán egy év alatt hat testvére és az édesanyja a gázkamrában végzi, az apja meg szintén a koncentrációs táborban hal meg, csak ő tífuszban. Nem lehetett könnyű. Se neki, se a férjének, se a fiának. Nem tudom, kapott-e segítséget, mondjuk járt-e pszichológushoz, de nekem ebből az írásból az derül ki, hogy nem. Azért ez is egy válasz arra a kérdésre, lehet-e ilyen megrázkódtatás után teljes életet élni, olyan igazit, embernek valót. Ez a válasz nemleges.
(Négy csillagot kapott részben a kuszaság, részben a fordítás miatt.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése