Joanne Harris: Blueeyedboy

Először azt hittem, nem tudom majd végigolvasni, ami nagyon megdöbbentő lett volna, mert Joanne Harris az egyik nagy kedvencem, imádom a könyveit. De annyira beteg volt mindjárt az első néhány oldal, hogy komolyan fontolóra vettem az olvasás félbeszakítását. Az jutott eszembe, ez egy elmebeteg Kékszeműfiú naplója. Végül is tényleg az, egészen a legvégéig ez volt a benyomásom, csak a történet kibontakozásával párhuzamosan egyre könnyebben emészthetők a leírtak. Nekem legalábbis.

Már a borítón azzal promózzák a regényt, hogy “almighty twist”, vagyis óriási csavar van a történetben. Ezek után az ember nyilván keresi az erre utaló jeleket. Azt hittem, meg is találtam őket, és volt is egy elképzelésem, mi lesz ez a hatalmas fordulat. Aztán annyira almighty volt a twist a regény kb. háromnegyedénél, hogy utána vagy harminc oldalon át egy szót sem értettem az egészből, és úgy tűnt, az addigiakból sem értettem meg semmit. Aztán szépen a helyére került minden, és még az utolsó oldalakra is jutott egy kisebb, de még mindig meglepő csavar. Szó se róla, Joanne Harris bizony tud írni.

Több helyen olvastam, hogy ebben a történetben nincsenek szerethető karakterek. Gondolkodtam, egyetértek-e ezzel, és azt hiszem, részben igen. Tény, hogy nincs senki, aki egyértelműen pozitív szereplő lenne, itt mindenkinek vannak kisebb-nagyobb, de minden esetben mocskos titkai. Emellett az is igaz, hogy a könyvek világán kívül sincs senki, akinek csak pozitív tulajdonságai és cselekedetei lennének egész életében. Ez van, az ember jelleme nem fehér vagy fekete, ezért nekem tetszettek ezek a szereplők. Szeretni nem szerettem egyiket sem, de a főszereplőt egyre jobban megsajnáltam, vele nagyon együttérzek. Akkor is, ha egyéb betegségei mellett pszichopata is.

Minden egyes blogbejegyzéshez, amit csak a Kékszeműfiú ír, tartozik egy dal is. Szerencsére eléggé árulkodóak már a címek is, de biztosan úgy lenne az igazi, ha az olvasó meghallgatná őket olvasás közben. Egyébként az írónő ehhez hozzá is járul: a weblapján szépen fent vannak a playlistek minden nagyobb egységhez. Nem állíthatjuk, hogy Joanne Harris bármit is elapróz. Valaki hozzáértő egyszer írhatna tanulmányt, szakdogát, disszertációt, vagy valami hasonlót a bejegyzések és a hozzájuk társított zenék kapcsolatáról. Nagyon-nagyon izgalmas lenne.

Mint mindig, most is nagy szerepet kapnak az érzékek, és ezúttal a színeknek is fontos szerepük van. A hat egységből négynek mindjárt valamilyen szín a címe, a nevek többsége beszélő név (sokszor a keresztnév is). Ezt sokan szeretik az írónő műveiben, így én is.

Mindettől függetlenül nem lett a kedvenc Harris-regényem Kékszeműfiú története. Valahogy jobban megfognak azok a könyvei, amiket áthat az a jellegzetes francia hangulat. Ilyen a Csokoládé, a Partvidékiek, az Ötnegyed narancs. Szeretem az Urak és játékosokat is, ami tulajdonképpen krimi, és legalább annyira “almighty” a végén a “twist”, mint a Kékszeműnél, de valahogy jobban lenyűgözött. Abban az esetben tippem sem volt a megoldásra, így aztán még jobban megdöbbentem, mint most.

A Kékszeműfiú elolvasása erősen ajánlott, lehetőség szerint eredeti nyelven (nekem a fordításai nagyon-nagyon nem tetszenek). Tőlem négy és fél csillagot kapott.