LizaGazdija

 

Vállaltam, hogy minden könyvről írok, de legalábbis arról a tízről, amit felvettem a Könyvmolypárbaj keretében, úgyhogy most akkor írok róla, még ha nem is ehhez lenne kedvem elsősorban. K. Anditól kaptam tavaly karácsonyra, és idáig húzódott az olvasás elkezdése, aminek részben az az oka, hogy a borító alapján azt hittem, karácsonyi történet. Ha már a borítónál tartunk, engem kicsit zavar a rózsaszín uralkodása, bár ahány helyen néztem, mindenhol "chick lit" a besorolása, szóval valahol érthető. Az írónő nagyon szereti a kutyákat, amint az a könyvből is kitalálható, de főleg Violetért rajong. Itt láthatók ők ketten: A történet három nő életét követi néhány hónapon át. A főszereplő Rachel, aki egy eléggé tehetős londoni nő, lassan betölti a negyvenet, de se férje, se gyereke, ami miatt az anyja piszkálja is eleget. Aztán egy napon meghal az anyja testvére, és Rachel örökli a házát, valamint a házhoz tartozó kutyamenhelyt, és bónuszként egy saját, külön bejáratú kutyát is, ped

Ha egy mód van rá, ne kerüljetek intenzív osztályra! Csak mert rettenetes. Látogatóként is. Azt nagyon erősen próbálom nem elképzelni, milyen lehet betegként. A lényeg azért az, hogy Mama egy kicsit jobban van, folyamatosan kommunikál, bár nem érteni, mit mond, mert a lélegeztetőgéptől nem tud hangot kiadni. Szerintem örült, hogy meglátogattuk, Katának főleg, és még nevetett is, kétszer is. Nagyon remélem, hogy hamarosan visszakerül az osztályra, bár az a gyanúm, hogy az sem sokkal barátságosabb. De ennyire talán nem is szörnyű. UPDATE: Éjjel jobban lett, ezért ma már azt fontolgatják, hogy elkezdik a "leszoktatását" a lélegeztetőgépről, és a héten visszamehet az osztályra. Remélem, meglesz Mamának legalább az a 100 év, amit régebben emlegetett, hogy nagyon szeretné.

Addig kevésbé volt görcs a gyomromban és kevésbé fájt a hátam (egyértelműen idegi alapon), amíg Mama biztatta a körülötte lévőket, nem pedig búcsúzkodott. Nagyon aggódom, nagyon szorítok neki. Annyi mindent kibírt már. Jó lenne, ha ezt is kibírná, akkor is, ha nem könnyű.

a próféta szólt Mamából, amikor azt mondta kórházban, hogy ezen is túl lesz. Eléggé nyomasztó ez az egész :(

Mondta ezt a zöldségesnél az előttem vásárló néni, amikor a (szerintem) tulajdonos éppen letépni készült az új munkaerő fejét. A srác nem lehet sokkal több tizennyolcnál, és bizony bőven van mit tanulnia. Na, nem a zöldséges szakmáról, annál sajnos nagyobb a baj. Először azt nem tudta kiszámolni, a néninek mennyi jár vissza 500 Ft-ből, ha 455 Ft-ot kell fizetnie, aztán azt, nekem mennyi jár vissza ugyanennyiből, ha 140 Ft-ot kell fizetnem. (Nem, nem direkt szívattam, de nem akartam öt- meg tízforintosokkal traktálni.) Az egy dolog, hogy nekem sem hiányzik az életemből pont az a két perc, ahogy a néninek sem, de némileg ijesztő volt a jelenség, mert emlékeim szerint az összeadás-kivonás két számjegynél nagyobb számokkal legkésőbb az alsó évfolyam harmadik osztályában elvárás volt. Egyszer egy érettségin külső szemlélőként már átéltem, milyen az, amikor valakinek súlyos problémái vannak a matematikai alapműveletekkel, de ez a mai eset ugyanúgy megdöbbentett, mint az pár éve. Azért bízom

Ez most már egyfajta tradíció nálam. Novemberben elmegyek csizmát venni, jól feldühítem magam azon, hogy a csizmák vagy félhavi fizetésembe kerülnek, vagy rondák, vagy magassarkúak, vagy fehérek, aztán úgy döntök, inkább hordom még egy télen át a kb. öt éve vásárolt csizmámat, mert bár nem lehet leszedni róla a sófoltokat, valamint kicsit be is ázik, még mindig vállalhatóbb, mint bármely más opció. Az velem a baj, hogy komolyan elönti az agyamat a lila köd, mikor akár csak fél óra nézelődés és próbálgatás után azt látom, hogy nincs egy valamire való csizma az egész boltban (rosszabb esetben az egész bevásárlóközpontban). Nem véletlenül utálok ruhát és cipőt venni. Tortúra. Idén is megvolt az első kör. Tomival ellátogattunk tegnap az új KöKi Terminálba. Először is be kellett látnom, hogy ha nem kocsival mentünk volna, lehet, hogy rá sem jövök, hol járok, annyira megváltozott a KöKi. A bevásárlóközpont nem tűnik nagy durranásnak, de tény, hogy most sokkal normálisabban néz ki a környék,

Tavaly karácsonyra ajándékoztam K. Andi barátnőmnek, és annyira kíváncsi voltam rá, hogy január elején meg is vettem magamnak Higgins Clarkék krimijével együtt. A történet dióhéjban: adott egy ötven körüli házaspár, akik huszonhárom éve először maradnak kettesben karácsonyra, mert a lányuk Peruba megy önkéntesnek egy évre, és apuka ezen felbuzdulva úgy dönt, egyáltalán nem is karácsonyoznak, hanem inkább elmennek egy luxushajóútra az asszonnyal. A nem karácsonyozást véresen komolyan gondolják: se karácsonyfa, se karácsonyi dekoráció, se karácsonyi parti, se céges buli, se karácsonyi ételek, se karácsonyi jótékonykodás, se semmi. Ahogy a kedvcsináló fogalmaz a könyv borítóján: ez nem megy olyan könnyen. Az első száz oldalt annyira nem élveztem, leginkább csak azon bosszankodtam, miért érzi úgy az utca minden lakója, hogy joga van beledumálni a más életébe és döntésébe. Aztán jött a csavar, és onnantól a végéig egy oldalt sem lehetett rezzenéstelen arccal kibírni - dőltem a röhögéstől, m

Anya-lánya szerzőpáros, egy vagon könyvet írtak együtt, és amennyire utánanéztem, úgy tűnik, mindegyik karácsonyos. Annyi biztos, hogy ez volt az első közös munkájuk. Azért döntöttem úgy, hogy elolvasom, mert már volt szerencsém Mary Higgins Clarknak két krimijéhez is (All Around the Town, I'll Be Seeing You), és nagyon szépen kidolgozott, izgalmas, fordulatos történet volt mindkettő. Gondosan lecsaptam erre a kötetre még január legelején, és eltettem, hogy majd novemberben ezzel kezdem a hangulatcsinálást. Ez most megtörtént. Fél 6-kor kezdtem, éjfélre befejeztem, közben intéztem két mosást meg egy kutyasétát is, úgyhogy nettó 3 óra olvasásba került ez a könyv. Azt nem pontosan értem, miért nyomtatták 16-os betűmérettel, és bár a kézenfekvő tipp az, hogy a látássérültek kedvéért, ilyesmire nem találtam utalást sehol. Sebaj, legalább jó érzés volt látni, milyen gyorsan fogynak az oldalak. Az első 100 oldalon nagyon elégedetlen voltam. Nyelvileg kidolgozatlannak éreztem, nagyon zava

tanulja a valószínűség kifejezését segédigékkel. Előttük egy-egy papír, rajta a "Suggestive Shapes" c. játék. Egyikük elmondja, mi lehet az a forma, amiről éppen beszél, a másik meg kitalálja, mire gondolt. A párok szépen belejönnek a játékba, nagy nevetések meg izgatottság mindenhonnan. Egyszer csak egy mély hang válik ki a többi közül: "This might be a krikszkraksz." Kész, ezen röhögőgörcsöt kaptam. Bírom a tanítványaimat.

Szerdán a végére értem, de kellett pihentetni kicsit, hogy összeszedjem a gondolataimat. Meglátjuk, sikerült-e. Ez az első igazán sötét darab a sorozatban, kezdünk távolodni a gondtalan és vicces gyerekkortól, és haladunk a félelmetes felnőttkor felé. Elsősorban persze Voldemort miatt félelmetes a felnőttkor, aki nagyon szeretne a világ ura lenni, és nem is ül tétlenül, hanem tesz a cél eléréséért. Hasonló érzésem volt a könyv elolvasása után, mint annak idején A bukás megnézése után. Egyik "főgonosz" esetében sem a gonoszság az igazán sokkoló, hanem a könyörtelenség és a kiszámíthatatlanság. Én a magam részéről mindennél jobban utálom a bizonytalanságot, és ebben a történetben Voldemort reakcióiban sosem lehet biztos az ember, még a leghűségesebb talpnyalója sem tudhatja, hogy akár egy nyelvbotlást mosolygós dorgálással vagy Avada Kedavrával fog jutalmazni a nagyúr. Ez szerintem még annál is súlyosabb, hogy utálja a muglikat, és ezért ki akarja őket irtani a varázsvilágból,

Egyetlen rész The Big Bang Theoryt sem láttam eddig, pedig állítólag kihagyhatatlan, úgyhogy majd egyszer sor kerül rá, de addig is itt egy zseniális ereklye:

Mindennemű kapcsolatot megszakítottam a kutyával, és örülhetek, hogy megúsztam szívroham nélkül. Most már biztos, hogy ez a kutya nem normális. Ha nem normálisodik vissza irtó gyorsan, mondjuk holnapra, nem hiszem, hogy sokáig lesz még itt keresnivalója. Ilyet egyszerűen nem lehet csinálni. Most persze ártatlan képpel néz meg nagy bociszemekkel, de negyed órája még nagyon tudta, hogyan kell nagyon nagy bajt csinálni. Hú, de elég volt belőle mára. Meg holnapra. Meg azutánra.

hogy hétkezdésnek erős lesz a kedd. És milyen igazam volt!

Valamit túrnak a Duna-parton, amivel alapvetően nincs bajom, csak az zavar egy kicsit, hogy a széttúrt csövek közül kisebb macskányira nőtt patkányok rohangálnak ki. Most már edzett vagyok, nem ordítok fel ijedtemben, és nem is lepődöm meg, de kicsit várom, hogy vége legyen a túrásnak, és ezek a kedves kis állatkák visszaköltözhessenek a jól megszokott csöveikbe. Marci teljesen megmakkant, vagy nem tudom, mi lelte, de egyszerűen hihetetlenül rossz. Reggel és este is jobbra-balra ráncigált séta közben, reggel az úttesten is megpróbált átvonszolni mindenféle körülnézés nélkül, megeszik mindent a földről (fúúúúj, ez a halálom), és nem jön vissza, ha hívom, amikor elengedve szaladgálhat a Duna-parton, sőt ma hatszor kellett rászólni egyre hangosabban, mire a hatodiknál betojt, mert átmentem üvöltésbe - már lefelé tartott a lépcsőn az elfalazott aluljáróba, ahová újabban bevette magát egy csapat hajléktalan. Hát, tényleg más se kellene, mint hogy odamenjen kunyerálni, aztán jól megijessze/f

és sajnálom is magam. Jó ez a szabadnap, csak ne arra menne el megint, hogy hányingerrel vergődöm egész nap :(

Shakespeare Insult Generator:

úgy akarja, hogy a mai ficergés után (hazamentem anyuékhoz, és ott voltak Katáék meg Gabi is, és tök jó volt) még egy napot pihenjek, így aztán a holnapi számtalan programomból már csak a pilates maradt meg, na és persze két kutyasétáltatás. Majd igyekszem sokat aludni.

Nemrég feltűnt, milyen régen pihentem egy normálisat, hetek, de lehet, hogy hónapok óta még a 8 óra alvás sem volt meg soha. Tegnap meg is lett az eredmény. Már péntek este fájt a gyomrom, olyan volt, mintha valaki megpróbálna felfújni benne egy lufit. Nagyon rossz volt. Azért sikerült elaludni, miközben mondogattam magamnak, hogy ennek reggelre el kell múlni, mert kirándulni megyek Blankával és a húgával, Mimivel, ráadásul 25 km-t. A tervezett fél 7 helyett 6-kor ébredtem arra, hogy sokkal jobban fáj, mint este, úgyhogy onnantól majdnem fél 7-ig trükkökkel próbálkoztam, mint pl. tejivás, kenyérevés, ilyesmi. Aztán fél 7-kor felkelt Tomi, mondta, nem nézek ki jól, mondtam, iszonyúan fáj a gyomrom, amire hozott nekem gyomorkeserűt. Undorító íze van, és az első hatás az volt, hogy elfüstölt a fülem. Aztán jött az igazi hatás. Nem kicsit ijesztett meg... Nem tudom, mióta nem hánytam, de amióta itt lakunk, biztos, hogy nem, ez három és fél év. Na, a gyomorkeserű behozta ezt a lemaradást. B

Hazafelé a villamoson (!) annyira elfagyott a térdem, hogy alig bírtam lépni, amikor le akartam szállni. Meg eltartott egy órát (!), míg kiolvadtam, de a talpam pl. még mindig jéghideg, pedig itt bent 22 fok van. Már éppen arra gondoltam, milyen egy kis szerencsétlen vagyok, hogy így kihűltem, pedig még nem is fagy, amikor megtekintettem az időképet. De, fagy. Ez sok mindent megmagyaráz, valamint arra utal, hogy sürgősen vennem kell egy téli kabátot meg egy csizmát. Jaj, de nincs kedvem visszamenni abba a farkasordító hidegbe kutyát sétáltatni :(

és amikor már tényleg dől a füst a fülemből, akkor kapok egy e-mailt egy tanítványomtól, aki a keddi órára nem tudott bejönni, és erről mellesleg előre szólt, amiben elküldi az összes házit és az összes órai feladatot kitöltve, ráadásul minimális hibával. Kész, leteszem a hajam. Meg most már nem füstölgök, hanem egészen meg vagyok hatva, meg örülök, meg ilyenek, annyira kirívó ez a csoport átlagához képest.

Még múlt héten kiderült, hogy be kéne menni a Szabó Ervinbe is, hogy ott is nézzek meg egy olyan újságot, amit a Széchenyiben már megnéztem, hátha olyan lapszámok is megvannak itt, amik ott fönt nincsenek (őszintén bízom benne, hogy nem ez a helyzet, mert már tele a hócipőm ezzel az egésszel, hogy két hónapom ment el erre a szuper projektre, amihez amúgy se a témámnak, se az érdeklődésemnek semmi köze nincs, úgyhogy most már legyen vége). Ma lett volna időm rá, közvetlenül tanítás után akartam menni reggel, aztán eszembe jutottak több embertől hallott történetek, hogy a szekrények rejtélyes módon kiürülnek néha, mire visszaér a holmik tulajdonosa, ezért úgy döntöttem, hazajövök, és délután megyek vissza egy szál válltáskával, hátha azzal beengednek. Indulás előtt megnéztem, mennyi a beiratkozás, és kissé sokkolt, amikor megláttam az összeget: 2100 Ft három hónapra. Fél óra múlva rájöttem, hogy ez nekem 1050 Ft, de még így sem tetszik az ajánlat. Soha, ismétlem, SOHA nem megyek a Szabó

Ezért fordulhatott elő, hogy vettem a napokban egy csokis-mogyorós joghurtot. Tegnap sor került a kóstolásra is. Ennek a csodának pont olyan íze van, mint egy megsavanyodott pudingnak. Még nem tudom, ki fogja megenni, de az már biztos, hogy nem én.

Azt meséltem pár hete, hogy elromlott. Pár hete kézzel mosok, ami egyrészt nem jó, mert nem tudok lépést tartani a szennyessel, másrészt meg nem jó, mert Tomi zokniitól már többször a sírás határára kerültem, valamint hiába rándul görcsbe a kezem, akkor sem tudom normálisan kicsavarni a ruhákat, így napokig száradnak. Aztán a végén már adtunk Tomi anyukájának, Éva néninek egy adagot, mert kedvesen felajánlotta, hogy segít. Közben még az ügy elején kint volt a márkaszerviz, mert csak azt szabad hívni. Hát, hívja őket legközelebb a fene. Kijött a pasi, leszerelte a mosógép oldalát, belekukkantott, közölte, hogy hú, nagyon csúnyán beletört a dobcsavar meg a csapágy, nem is tud hozzányúlni, de majd hívjuk fel a márkaszervizt megint, és majd küldenek valakit, aki majd 30 ezerért megszereli, de nem biztos, hogy sikerül neki, de a 30 ezer persze biztos. 7500 lesz, köszöni szépen, a viszontlátásra. Kb. 5 percet töltött a lakásban, de lehet, hogy annyit sem, viszont igényesen nem csavargatta vi

Ez a sorozat harmadik része, Harry harmadik éve a Roxfortban. A helyzet az előző évekhez képest nagyjából változatlan: Harryt továbbra is üldözi a múlt, Hermione továbbra is eminens, Ron továbbra is vicces, Neville továbbra is balek, Malfoy továbbra is gonosz, Piton továbbra is igazságtalan, Dumbledore továbbra is bölcs, Hagrid továbbra is rajong a veszélyes varázslényekért, továbbra is van vicces festmény (eddig a legjobb fej, én simán lecserélném rá a Kövér Dámát), és persze ismét adódik egy megoldandó rejtély, mint minden jó krimiben – nyilván ismét a gyerekek oldják meg, de erről a Titkok Kamrájánál már írtam. Persze ezt a részt is úgy olvastam, hogy közben a filmet láttam lelki szemeim előtt. Amikor a moziból kijöttem annak idején, teljesen felháborított, mit műveltek ezzel a könyvvel, de mostanra csak az érzés maradt meg, az oka már ködbe veszett. Most megint tudom, miért tarto(tta)m rossznak a feldolgozást. Ez az első olyan film, ami után kérdések maradnak a nézőben, és ez nem

Még régebben kérdezte az egyik srác a csoportomban, ismerem-e a mittoménmit, mire mondtam, hogy nem. Erre ő: "Ne már! Pedig a tanárnő öregebb, mint mi!" Tegnap ugyanez a srác: "Hány éves a tanárnő? Mert van egy haverom, és folyton ezzel izél, hogy kérdezzem már meg." Itt taktikai hibát vétettem, ugyanis nem kérdeztem meg, mennyinek tippelne, hanem megmondtam, hogy 24 (és fél). Erre mindenki lefagyott, és ilyen reakciók jöttek, hogy "Úristen!" meg "Ez de fura!", és végül kiderült, hogy az több, mint amire számítottak. (Mily hízelgő :) ) Tegyük hozzá: ők 20 évesek. Ennyire sokat számít az a 4 év?

A késői lemondás után ez a kedvencem. Üldögélek itt, várom, hogy majd érkezik a tanítvány, de hiába, mert nem érkezik. Aztán fel is hívom (jelen esetben 20 perccel az óra kezdete után, hátha dugóba került, vagy ilyesmi), mire mondja, hogy ő betegen fekszik otthon. Szuper. Jelen esetben azért is bosszantó, mert mondjuk a ma délután tökéletes lett volna rá, hogy a Szabó Ervinben nézegessem azt az iskolaújságot, hátha Kosztolányi neve előkerül benne. Tényleg, ha lenne felesleges időm, nem is bosszantana olyan nagyon, de így, hogy kb. egy percem nincs, eléggé idegesít. Ezt amúgy a második kedvenc késői lemondás után másfél órával sikerült eljátszani. Egészen nyilvánvaló, hogy ez nem az én napom.

Ahogy guglizgattam békésen, ki is énekli pontosan az Exploration c. dalt, az amazon honlapján , a betétdaloknál a következőbe botlottam: "Choir of the Hungarian National Radio, Hungarian Symphony Orchestra". Most ez akkor ez azt jelenti, hogy  Magyar Rádió Kórusa és a Nemzeti Filharmonikus Énekkar is részt vett a betétdalok feléneklésében? Hát ez nem semmi. Innen nézve annyira nem is logikátlan, hogy egy jól értesült kommentelő azt állította a yahooanswers valamely oldalán (bocs, de nem keresem most meg újra), hogy magyarul vannak a dalok. Mindenesetre írtam a Filharmonikus Énekkarnak, aztán meglátjuk, mit reagálnak, ha reagálnak egyáltalán.

Már hányszor megígértem magamnak, hogy ehhez tartom magam. Azért csak oda kellett kattintani, és csak végig kellett olvasni azt a kb. 30-40 kommentet. Teljesen elhűltem. Milyen ember az, aki az egyiptomi balesetre azt reagálja, hogy "Úgy kell nekik, nem hogy maradtak volna itthon." Hátborzongató. Nálunk tényleg ennyi betegesen irigy ember van, vagy csak ők szeretnek hozzászólni? Mert ez biztos, hogy nem normális reakció. A másik értelmes meg az, amelyik azonnal az utazási iroda bezárását követeli, mert ők szervezték az utat, ezért ők a kizárólagos felelősök. Empatikusan nem lehet megnyilvánulni? Vagy ha az nem megy, legalább csöndben maradni? Legalább azokra való tekintettel, akik ott voltak azon a buszon, vagy akiknek a rokona azon a buszon utazott.  

Csak remélni merem, hogy az a volt osztálytárs, aki gimis korunkban gyakran járt arrafelé, emlékeim szerint akár az őszi szünetben is, most otthon olvassa ugyanezt a cikket , és közelében sem jár a helyszínnek. Még nem találtam ki, hogyan veszem fel vele a kapcsolatot, meg nem tudom, mennyire néz hülyének, ha megkérdezem így 4-5 év nuku kommunikáció után, hogy ugye itthon van és jól van.

Végtelenítve megy.

Harry visszatér az iskolába, hiába próbálja erről lebeszélni az egész regényfolyam egyik legviccesebb karaktere, Dobby manó. (Marcit Dobbynak kellett volna elnevezni, erre jöttünk rá Tomival, ugyanis tök egyforma fülük van. De már mindegy.) A másodévre is jut izgalom meg veszély, gondoltam is rá, hogy esetleg Rowling nem nagyon szereti Harryt. Ha szeretné, nem hozná mindig abba a helyzetbe, hogy kiközösítsék a többiek. Ron vicces, mint mindig, Hermione okos, mint mindig, Malfoy rohadék, mint mindig, szóval minden változatlan. Gilderoy Lockhart nagyon nagy karakter, hihetetlen, mennyire él. Végig viszketett a tenyerem, míg olvastam, és hiába tudtam, hogyan végződik a történet, végig szurkoltam, hogy vágja már pofán valaki. Nagyon meglepett, hogy a könyvben Neville-t nem éri baleset a mandragóráknál, nem is értem, ezt a magas labdát, hogy lehetett nem lecsapni, és nagyon örülök, hogy a filmben lecsapták. Ugyanígy örülök annak is, hogy Dobby zokniját a filmben máshogy oldották meg, mint i

Olyan ez a kritikai kiadásos izé, mint valami végtelen történet. Eltöltöttem a Széchenyiben állati sok időt azzal, hogy fejgörcsöt kapjak és kifolyjon a szemem, míg megnézem az összes (kb. 7) újság összes kért számában, nincs-e benne írás a célszemélytől, vagy akár csak egy fél szó róla. Egy újság két számában említették is, és elég nagyot röhögtem rajta, mikor az új színdarabját közvetlenül az "Életuntak" c. hír után (a napi öngyilkosokat mutatták be ebben névvel és címmel, valamint a választott módszerrel, nagyon empatikus), és közvetlenül az egyéb bulvármocsok pletykák előtt. Azért a célszemély ennél kicsit jelentősebb volt, ráadásul ez egy kulturális napilap, de tényleg nem is ez a lényeg, akkor sem, ha vérgáz. A lényeg az, hogy csütörtökön megint ott voltam a könyvtárban, végére értem az utolsó újságnak is, el is küldtem este az összes anyagomat a koordinátornak, és örültem, mint majom a farkának, hogy végre-valahára ettől is megszabadultam így másfél hónap után, és kezd

Ma átjött Blanka, és minimális pletykálkodás, valamint a Jóbarátok Halloween-bulijának megtekintése után megnéztük a Coraline-t, mert már mindketten olvastuk. Nem bántuk meg. Teljesen más, mint a könyv, ott kezdve, hogy van benne egy új szereplő, azon keresztül, hogy a másik anya dühét máshogy ábrázolják, egészen odáig, hogy teljesen máshogy oldották meg a végét is. Nem baj, hogy előbb a könyvet olvastam, mert fordított esetben azt most unnám. Sokkal akciódúsabb a film, ami egyébként stop motion technikával készült, és az imdb-n található képek alapján valami rettenetesen nagy munka lehetett megvalósítani ezt az egészet. A történet lényege azért ugyanaz marad, és nagyon örültem neki, hogy itt valamiféle magyarázatot kaptam rá, hogyan zajlik a másik anya gyerekgyűjtési akciója, még ha nem is árultak el erről túl sokat. A film durván horrorisztikus, nem tudom, hány éves gyereknek engedném először megnézni, mikor gondolnám úgy először, hogy nem fog napokig ágyba vizelni utána. A zene na

Ma két órám volt egymás után este, és ez azóta jelent problémát, amióta az első átkerült fél 5-ről 5-re, mert így nem érek át a másodikra 6-ra, így aztán maradhatok a második helyen a végtelenségig. Úgy is beszéltem meg a lánnyal, hogy kb. negyed 7-re megyek hozzá (erre kevés esélyem volt a drága BKV miatt, de gondoltam, hátha csoda történik), bólogatott lelkesen, hogy az nagyon jó lesz, én meg számolgattam, hogy akkor még mindig van esélyem hazaérni negyed 9 után kicsivel, ami nem is olyan vészes. Aztán ma hirtelen eszembe jutott, amikor indultam az első órára, hogy ha esetleg Tomi értem jönne, akkor a második gyerekhez simán odaérnék, és minden szép és jó lenne. Tomi nem volt nagyon lelkes, mivel ezzel alaposan felforgattam a délutánját, de ekkor már hiába mondtam, hogy megoldom BKV-val is, csak egy ötlet volt, lehetett tudni, hogy úgy alakítja az életét, hogy 5:50-re ott legyen az első gyereknél. S lőn. Átértünk a másikhoz 6:03-ra, gondoltam, várok még kicsit, ne törjek rá negyed ór

Én  úgy szeretek villamosozni, hogy körülöttem csend van, már amennyire ez lehetséges (az pl. nem zavar, ha mások beszélgetnek, akkor sem, ha közvetlenül mellettem), és közben olvasok, nagyon ritkán zenét hallgatok. Október 23. óta erre nem adódik lehetőség, ami azért fájdalmas számomra, mert napi legalább 1 órát töltök a 4-6-os villamoson. Egészen tegnapig mini történelem órákon vehetett részt az utazóközönség, ma viszont sokkal jobbat találtak ki: állati hangosan ordító hazafias dalokkal és rádiós bejátszásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt (majdnem) minden két megálló között. Ez engem annyira feldühített, hogy nagyon. Egy pillanatra Észak-Korea is eszembe jutott, meg az a cikk, amit olvastam róla pár hónapja, aztán rájöttem, hogy rossz a párhuzam, Észak-Koreában ugyanis diszkréten, halkan szólnak a hazafias dalok, mintegy zenei aláfestésként. Az egészet nem értem. Aki valaha járt iskolába, az tudja, mi történt 1956-ban, tehát felesleges ezzel próbára tenni a türelmét. Aki meg nem já

az egyik kedvenc könyvesboltomtól errefelé . (Egyik kedvenc, bár a legutóbbi két gyűrött könyv láttán majdnem padlót fogtam, de reméljük, egyszeri eset volt.)

Este 9 körül sétáltunk haza a Duna-partról két kutyás lánnyal, és a Boráros téren átmentünk az aluljárón. Még csak lefelé haladtunk a lépcsőn, amikor egyszerre torpantunk meg, és egyszerre esett le az állunk: egy punk csajszi guggolt velünk szemben, az egyik üzlethelyiség előtt csupasz seggel, és éppen ürített. Pont szemben két haverjával, akik a földön üldögélve néztek be alá. Döbbenetes volt. A csajt láthatóan nem zavarta, hányan látják, és amikor az egyik kutyás lány nagyon megbámulta, még utána is üvöltött, hogy majd odamegy és leveri, vagy valami hasonlót. Azon gondolkodtam, vajon ennyire be volt állva, vagy ennyire aljadék, de nem tudom, melyik esetben jönne ki jobban a dologból. Ehhez mennyire kell nullának lenni?

Ma megint volt órán egy lány, aki hónapok óta nem, és terhes, félidőnél jár. Nekem ettől olyan fenomenális hangulatom lett, de olyan... Hadd ne nézegessek már kismamákat közvetlen közelről heti kétszer, jó?

Az úgy volt, hogy a megjelenés után olvastam, aztán többet nem, és a megjelenés emlékeim szerint úgy 1997 környékén volt, 10 éves koromban, amikor éppen csak elkezdtem az angolt a suliban. A második, harmadik és negyedik kötetnél még nem volt bátorságom az eredetit választani, meg különben sem tudtam volna beszerezni, ezért azokat is magyarul olvastam, és csak az ötödiktől álltam rá az angolra. Viszont ezek a könyvek több év különbséggel jelentek meg, tehát mire kijött egy, addigra az előzőt már régen elfelejtettem. Most, hogy a filmek is befejeződtek, úgy döntöttem, megszerzem az első négy könyvet is angolul, és végigolvasom az egész sorozatot. Utoljára nyilván az első kötet lett meg, úgyhogy csak most veselkedtem neki a vállalásnak. Alapvetően a molyon egy halloweenes kihívásra gondoltam olvasni, de arról lecsúsztam, mert november 1-jén volt vége, én meg csak tegnap fejeztem be. Na de sebaj, a Coraline-t is arra olvastam, úgyhogy teljesítettem, de csak egy könyvvel végül. Nagyon tets

kimúlt. Ezt 5 perc alatt állapította meg a szakszerviz, miután szétszerelte, de össze már nem rakta. A javítás kb. 40 ezer Ft, ezért már új gépet is vehetünk a szerelő szerint. Ezek után megnéztük, mennyiért is adnak mosógépet, és úgy néz ki, a következő nem Whirlpool lesz, hanem valami népszerűbb, jobb márka, hátha tovább bírja 3 évnél és 3 hónapnál. Mondjuk nem olcsó egy ilyen móka, gondoltunk is rá, hogy inkább mosómedvét kéne venni, de arra nem találtunk árajánlatot. Most nem örülök.

Mókusasszony az odúban mindig mindent rendbetesz, begyűjti a mogyorókat, s egy jó nagy könyvbe jegyez: "Megszámoltam, húsz van éppen", és alatta új sor áll: "Egyet adtam Törpikének", így már húszat nem talál.

Mivel október 31-ig volt érvényes a golfos meg a sütis kuponunk, épp időben voltunk, amikor október 30-án felhasználtuk őket. Először bementünk Tomi munkahelyére, ahol Tomi faragott tököt, én meg elvoltam, aztán ebédeltünk egy pizzát. (Imádom a pizzát. Azóta egyfolytában pizzát ennék.) Amikor készen lett a tök, kimentünk Diósdra, ahol egy lejtőre épített valaki egy golfpályát. Volt 65 labdánk fejenként, ezt másfél óra alatt ütögettük el, és persze Tomi ebben is ügyesebb, mint én, viszont neki tetszett kevésbé a móka, pedig szerintem vicces volt. Az mondjuk tény, hogy nem ez lesz az új sportunk, de egyszer megérte kipróbálni, főleg 650 Ft-ért. Aztán elmentünk a Bécsi útra cukrászdázni. 5000 Ft-nyi kuponunk volt, ezt kellett elkölteni. Tomi evett egy somlói kockát, én egy rumos valamit, de ez utóbbi annyira fullasztóan tömény volt, hogy muszáj volt innom rá egy 2 decis gyömbért 390 Ft-ért (ahogy magamat ismerem, tuti inkább fulladtam volna meg, ha készpénzzel kellett volna fizetni a végé

Volt múlt hétfőn, ezért szombaton lementünk hozzá Hortobágyra, és felköszöntöttük. Ott volt az egész család, az összes dédunoka, majdnem minden unoka és mindkét gyerek. Volt nagyon finom ebéd, torta, süti (ebből a túrós rétes volt a kedvencem, bármennyit meg tudtam volna enni belőle, és most már biztos, hogy meg kell tanulnom rétest sütni). Mama kapott órát, amin a dédunokáiról vannak képek, és tőlünk kapott csokit meg SK hűtőmágnest (3D-s képeslap mágneslapra rögzítve). Ez utóbbit Ákosnak sikerült némileg szétszedni, amitől elsőre ideges lettem, aztán megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nyilván van Mamának ragasztója, ezért orvosolható a probléma. Mama örült nekünk, főleg a dédunokáknak, annak viszont kicsit kevésbé, hogy anyu már betegen érkezett, és az ottléte alatt főként feküdt és aludt. Anyuék ott maradtak vasárnapig, én viszont visszajöttem Katáékkal szombaton ötkor. Negyed nyolcra hazaértünk hozzájuk, be is mentünk kicsit, mert még sokára jött a vonat (más szemszögből nem sokk

Volt múlt hétfőn, ezért szombaton lementünk hozzá Hortobágyra, és felköszöntöttük. Ott volt az egész család, az összes dédunoka, majdnem minden unoka és mindkét gyerek. Volt nagyon finom ebéd, torta, süti (ebből a túrós rétes volt a kedvencem, bármennyit meg tudtam volna enni belőle, és most már biztos, hogy meg kell tanulnom rétest sütni). Mama kapott órát, amin a dédunokáiról vannak képek, és tőlünk kapott csokit meg SK hűtőmágnest (3D-s képeslap mágneslapra rögzítve). Ez utóbbit Ákosnak sikerült némileg szétszedni, amitől elsőre ideges lettem, aztán megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nyilván van Mamának ragasztója, ezért orvosolható a probléma.   Mama örült nekünk, főleg a dédunokáknak, annak viszont kicsit kevésbé, hogy anyu már betegen érkezett, és az ottléte alatt főként feküdt és aludt. Anyuék ott maradtak vasárnapig, én viszont visszajöttem Katáékkal szombaton ötkor. Negyed nyolcra hazaértünk hozzájuk, be is mentünk kicsit, mert még sokára jött a vonat (más szemszögből nem sok

Végigjártuk a temetőket anyuékkal, idén még többet is, mint amennyit szoktunk, ugyanis rendbe tette egy alapítvány a régi temetőt , illetve Öregtemetőt, ahol a Nagyi apai nagyszülei nyugszanak. 1941-ben nyitották benne az utolsó sírt, de például Nagyi nagymamája 1945-ben még ide került az 1936-ban meghalt férje mellé. Az új temető (ma ez a régi temető a falu szóhasználatában) megnyitása után az Öregtemetőt visszafoglalta a természet, teljesen elnyelte az erdő. Ez az állapot a "temető" szó mögötti linken látható, és meg kell mondanom, vadregényes, romantikus, gótikus, de emellett persz használhatatlan, nem maradhatott úgy. Éppen ezért 2005 után egy alapítvány a falusiak összefogásával megtisztította, ez a "régi" szó mögött látszik. Nagyon szép lett felújítva ez a temető, megható az egész, még ha sok sírt teljesen tönkre is tettek valakik, akik jó bulinak gondolták összetörni minden sírt, ellopni az összes márványt. Nagyi emlékszik, hogy a nagyszülei sírján is hatalm

Ezt a tököt Tomi csinálta egyedül a munkahelyének. Ezt meg én csináltam egyedül nekünk. Ugyan nem lett tökéletes, azért én büszke vagyok magamra, mivel egyáltalán nem tudok rajzolni, és ahhoz képest ez jó kis boszorkány lett. Facebookra meg idén nem kerül ki, vagy ha mégis, hát majd hírfolyamba nem küldöm, mert már ketten is kikeltek magukból a falon, hogy hogy képzeli, aki kiteszi, mert ez kit érdekel. (Pedig én sem szoktam hisztizni a zenéjük meg a személyes problémáik miatt, szóval nem értem az egészet.) Egyébként reggel tanítottam kettőt (miután az egyik helyre nem akartak beengedni, mert ma ünnep van, pedig nincs is), aztán kitakarítottam végre rendesen, mert végre volt rá időm, aztán feldíszítettem végre a lakást, mert végre arra is volt időm, majd tökfaragás közben megtekintettem a Hocus Pocust, mint minden Halloweenkor. Aztán este sétáltunk Marcival két órát (Tomi is ott volt, különben csak egy óra lett volna), aztán Coraline-t akartam nézni, de lecsúsztam róla, úgyhogy helyet