Mary Higgins Clark - Carol Higgins Clark: Deck the Halls
Anya-lánya szerzőpáros, egy vagon könyvet írtak együtt, és amennyire utánanéztem, úgy tűnik, mindegyik karácsonyos. Annyi biztos, hogy ez volt az első közös munkájuk. Azért döntöttem úgy, hogy elolvasom, mert már volt szerencsém Mary Higgins Clarknak két krimijéhez is (All Around the Town, I'll Be Seeing You), és nagyon szépen kidolgozott, izgalmas, fordulatos történet volt mindkettő. Gondosan lecsaptam erre a kötetre még január legelején, és eltettem, hogy majd novemberben ezzel kezdem a hangulatcsinálást. Ez most megtörtént.
Fél 6-kor kezdtem, éjfélre befejeztem, közben intéztem két mosást meg egy kutyasétát is, úgyhogy nettó 3 óra olvasásba került ez a könyv. Azt nem pontosan értem, miért nyomtatták 16-os betűmérettel, és bár a kézenfekvő tipp az, hogy a látássérültek kedvéért, ilyesmire nem találtam utalást sehol. Sebaj, legalább jó érzés volt látni, milyen gyorsan fogynak az oldalak.
Az első 100 oldalon nagyon elégedetlen voltam. Nyelvileg kidolgozatlannak éreztem, nagyon zavaró volt, hogy többnyire tőmondatokban nyilatkozik az elbeszélő és a legtöbb szereplő is. Nem értettem annak a funkcióját sem, hogy E/3-ban írnak mindenkiről, majd mindenféle jelölések, pl. idézőjel nélkül jön hirtelen egy ilyen megjegyzés: I love Christmas, she thought. És ilyenből nagyon sokat találni. Nem értettem, miért olyan fontos információ ez, hogy muszáj szó szerint idézni, miért nem lehet azt mondani, she loved Christmas. Sokkal kevésbé tűnt kiforrottnak az egész, mint Mary Higgins Clark két krimijében. Mindez a következő 200 oldalon sem változott, csak akkor már nem irritált annyira, nem éreztem a késztetést, hogy letegyem a könyvet, mert megszoktam.
Hasonlóan kidolgozatlan a történet maga is. Nem árulok el sokat a cselekményről, csak amennyit a borító: egy páratlan páros, amelynek egyik tagja idióta, másik tagja meg még idiótább, három nappal karácsony előtt elrabol egy gazdag temetkezési vállalkozót a sofőrjével együtt, és egymillió dolláros váltságdíjat követelnek a vállalkozó feleségétől, aki neves krimiíró, csak jelenleg törött lábbal kórházban fekszik, valamint a lányától, aki neves magánnyomozó. Rengeteg mellékszereplő fordul elő a kötetben, akik többségénél úgy éreztem, teljesen ad hoc módon jelennek meg, és legalább egyikük teljesen felesleges is a cselekmény szempontjából, nincs igazán funkciója a jelenlétének.
De az igazi problémám az, hogy az írónők nem tudták eldönteni, kiről szóljon a regény: az aggódó családról vagy a teljesen impotens emberrablókról. Ennek katyvasz lett a vége, amiben előfordul négy-öt jó beszólás meg egy vicces fordulat. Szerintem jobb lett volna, ha vagy a családra, vagy a rablókra fókuszálnak, miközben a másik csoportról nem tudunk meg sokat. Így, hogy az emberrablás minden részletéről az első pillanattól fogva értesül az olvasó, nem rágja tövig a körmét, hogy ki lehetett, miért tehette, sőt még az sem túl izgalmas, hogyan jön rá a család, mi is történt pontosan. Ennek éppen a kidolgozatlanság az oka. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mint amikor a nyáron fordított novelláskötet egyik novelláját olvastam el újra és újra leadás előtt, és kerestem benne a fordítási hibákat meg egyenetlenségeket, és lefárasztott, hogy mennyire széttagolt az egész, mennyire nem gördülékeny, mennyire megölik az egészet a tőmondatok. Igaz, ott az eredetinek jól álltak az említett tőmondatok, én meg végül összetett mondatokat alkottam, hogy ne haljon meg az olvasó az unalomtól az első tíz percben. Szerintem ide is összetett mondatok kellettek volna. Vagy csak ügyesebb szóválasztások. De ez így nem nagyon működött.
Nem tetszett különösebben, talán az elvárásaim is túl magasak voltak. Mindenesetre a karácsonyi hangulatot jól közvetítette a regény, most még nagyobb kedvvel várom, hogy minden üzletben karácsonyi zene szóljon, és vásárolgató tömegek támadják meg a bevásárlóközpontokat. (Hogy aztán elmondhassam, utálom a tömeget. Akkor is varázsa van.) Végül három és fél csillag mellett döntöttem.
Fél 6-kor kezdtem, éjfélre befejeztem, közben intéztem két mosást meg egy kutyasétát is, úgyhogy nettó 3 óra olvasásba került ez a könyv. Azt nem pontosan értem, miért nyomtatták 16-os betűmérettel, és bár a kézenfekvő tipp az, hogy a látássérültek kedvéért, ilyesmire nem találtam utalást sehol. Sebaj, legalább jó érzés volt látni, milyen gyorsan fogynak az oldalak.
Az első 100 oldalon nagyon elégedetlen voltam. Nyelvileg kidolgozatlannak éreztem, nagyon zavaró volt, hogy többnyire tőmondatokban nyilatkozik az elbeszélő és a legtöbb szereplő is. Nem értettem annak a funkcióját sem, hogy E/3-ban írnak mindenkiről, majd mindenféle jelölések, pl. idézőjel nélkül jön hirtelen egy ilyen megjegyzés: I love Christmas, she thought. És ilyenből nagyon sokat találni. Nem értettem, miért olyan fontos információ ez, hogy muszáj szó szerint idézni, miért nem lehet azt mondani, she loved Christmas. Sokkal kevésbé tűnt kiforrottnak az egész, mint Mary Higgins Clark két krimijében. Mindez a következő 200 oldalon sem változott, csak akkor már nem irritált annyira, nem éreztem a késztetést, hogy letegyem a könyvet, mert megszoktam.
Hasonlóan kidolgozatlan a történet maga is. Nem árulok el sokat a cselekményről, csak amennyit a borító: egy páratlan páros, amelynek egyik tagja idióta, másik tagja meg még idiótább, három nappal karácsony előtt elrabol egy gazdag temetkezési vállalkozót a sofőrjével együtt, és egymillió dolláros váltságdíjat követelnek a vállalkozó feleségétől, aki neves krimiíró, csak jelenleg törött lábbal kórházban fekszik, valamint a lányától, aki neves magánnyomozó. Rengeteg mellékszereplő fordul elő a kötetben, akik többségénél úgy éreztem, teljesen ad hoc módon jelennek meg, és legalább egyikük teljesen felesleges is a cselekmény szempontjából, nincs igazán funkciója a jelenlétének.
De az igazi problémám az, hogy az írónők nem tudták eldönteni, kiről szóljon a regény: az aggódó családról vagy a teljesen impotens emberrablókról. Ennek katyvasz lett a vége, amiben előfordul négy-öt jó beszólás meg egy vicces fordulat. Szerintem jobb lett volna, ha vagy a családra, vagy a rablókra fókuszálnak, miközben a másik csoportról nem tudunk meg sokat. Így, hogy az emberrablás minden részletéről az első pillanattól fogva értesül az olvasó, nem rágja tövig a körmét, hogy ki lehetett, miért tehette, sőt még az sem túl izgalmas, hogyan jön rá a család, mi is történt pontosan. Ennek éppen a kidolgozatlanság az oka. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mint amikor a nyáron fordított novelláskötet egyik novelláját olvastam el újra és újra leadás előtt, és kerestem benne a fordítási hibákat meg egyenetlenségeket, és lefárasztott, hogy mennyire széttagolt az egész, mennyire nem gördülékeny, mennyire megölik az egészet a tőmondatok. Igaz, ott az eredetinek jól álltak az említett tőmondatok, én meg végül összetett mondatokat alkottam, hogy ne haljon meg az olvasó az unalomtól az első tíz percben. Szerintem ide is összetett mondatok kellettek volna. Vagy csak ügyesebb szóválasztások. De ez így nem nagyon működött.
Nem tetszett különösebben, talán az elvárásaim is túl magasak voltak. Mindenesetre a karácsonyi hangulatot jól közvetítette a regény, most még nagyobb kedvvel várom, hogy minden üzletben karácsonyi zene szóljon, és vásárolgató tömegek támadják meg a bevásárlóközpontokat. (Hogy aztán elmondhassam, utálom a tömeget. Akkor is varázsa van.) Végül három és fél csillag mellett döntöttem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése