J. K. Rowling: Harry Potter and the Goblet of Fire
Szerdán a végére értem, de kellett pihentetni kicsit, hogy összeszedjem a gondolataimat. Meglátjuk, sikerült-e.
Ez az első igazán sötét darab a sorozatban, kezdünk távolodni a gondtalan és vicces gyerekkortól, és haladunk a félelmetes felnőttkor felé. Elsősorban persze Voldemort miatt félelmetes a felnőttkor, aki nagyon szeretne a világ ura lenni, és nem is ül tétlenül, hanem tesz a cél eléréséért. Hasonló érzésem volt a könyv elolvasása után, mint annak idején A bukás megnézése után. Egyik "főgonosz" esetében sem a gonoszság az igazán sokkoló, hanem a könyörtelenség és a kiszámíthatatlanság. Én a magam részéről mindennél jobban utálom a bizonytalanságot, és ebben a történetben Voldemort reakcióiban sosem lehet biztos az ember, még a leghűségesebb talpnyalója sem tudhatja, hogy akár egy nyelvbotlást mosolygós dorgálással vagy Avada Kedavrával fog jutalmazni a nagyúr. Ez szerintem még annál is súlyosabb, hogy utálja a muglikat, és ezért ki akarja őket irtani a varázsvilágból, pedig az se akármilyen elgondolás. A könyörtelensége másik aspektusa, hogy képes gyerekeket kínozni és ölni, a talpnyalói meg röhögnek, miközben nekik is vannak gyerekeik, és pontosan tudják, hogy a nagyúr az ölebei gyerekeivel is bármikor megtenné ugyanezt szemrebbenés nélkül. Borzasztó az egész, nagyon jó kis gonoszt sikerült alkotnia Rowlingnak.
Nagy szerencsém nekem a könyvekkel, hogy legelőször rendszerint a megoldást felejtem el, így ha nagy meglepetés nem is ér, de a megoldás részletei az újdonság erejével hatnak rám az újraolvasáskor. Így volt ez már a harmadik könyvnél is, és így esett most is. Tudtam, mi a csattanó, hiszen már a filmet is többször láttam a könyv első olvasása óta, de a magyarázatból semmire nem emlékeztem már, volt benne olyan részlet, amin őszintén megdöbbentem. Mellesleg nem tudom, a filmben a végső magyarázat mennyire követi a könyvet, de úgy rémlik, nem nagyon, és ezért megint kár.
Az állandóság itt is megvan, mindenki hozza a megszokott figuráját, csak Hermione most már nem csupán stréber, de még fanatikus jogvédő is mellé. Ez a szál sok vicces jelenetet tartogat, az egyik kedvenc idézetemet is ennek köszönhetem: "There was a pause in which Hermione beamed at the pair of them, and Harry sat, torn between exasperation at Hermione, and amusement at the look on Ron's face" (199. oldal). Neville karaktere kicsit árnyalódik, hiszen Harry megtud valami nagyon fontosat a múltjáról, ami miatt egészen más szemmel néz rá. Lassacskán bekúszik a szerelmi szál is a történetbe, és nem tehetek róla, de nekem Cho Chang kifejezetten ellenszenves. Tény, hogy nem tudunk meg róla túl sokat, de ami kiderül, az alapján tipikus üresfejű libának tűnik. Jobb lett volna, ha nem ő indítja ezt a témát. Piton továbbra is olyan kemény és igazságtalan, mint eddig volt, ez ebből az idézetből is látszik: "Professor Snape was forcing them to research antidotes. They took this seriously, as he had hinted that he might be poisoning one of them before Christmas to see if their antidote worked" (207. oldal). Ezen elég sokat nevettem. Malfoy egyre gonoszabb, már most megdöbbentett némely húzása, nem is értem, hogyan lehet valaki ennyire aljas. Rita Vitrol a legújabb szereplő, aki sajnos sokáig velünk marad majd, pedig még Gilderoy Lockhartnál is sokkal dühítőbb. Nála aztán tényleg úgy éreztem, valaki tépje meg, vagy üsse le, vagy valamit csináljon vele. Viszont jó kis fricska ez némely újságírónak, ilyen szempontból tetszett a karakter.
Ebben a kötetben fedeztem fel az első olyan hibát (vagy nem hibát, mindenesetre jelenséget), ami zavaró számomra. Fontos szerephez jut a százfűlé főzet, amiről korábban már kiderült, hogy csak a kiszemelt külsejét kölcsönzi a szorgos fogyasztónak, de a személyiségét nem. Olyannyira nem, hogy még a hangot sem változtatja el. Ez később még egyszer bonyodalmakhoz vezet majd, de nem ebben a könyvben, ahol a jelen szorgos fogyasztó gyakorlatilag a másik emberré változik. Még az áldozatot évtizedek óta ismerő embereket is át tudja verni, és nem egy-két órán át, hanem egy teljes évig. Van a vége felé egy magyarázatféleség, miszerint a szorgos fogyasztó jól kifaggatta az áldozatot, azért volt olyan meggyőző az alakítása, de nekem ez még mindig sántít. Különösen az bosszantó, hogy a bölcs és mindenki átlátó Dumbledore professzort is át lehet ejteni egy ennyire egyszerű trükkel. Valahogy nem illik a képbe.
Itt debütált a kedvenc varázstárgyam, a Merengő. Varázspálcával leszívott gondolatokat lehet beleönteni, egyszerre akár többet is, majd a fejet belehajtva újra lehet élni az egészet, mintha filmen látná az ember a saját, vagy éppen mások, emlékeit. Nagyon nagy ötlet, és pont azért lett az egész sorozatból a hatodik rész a kedvencem, mert abban jut a legnagyobb szerephez.
Öt csillagot kapott, de most egy-két könyv szünetet tartok az ötödik kötet előtt. Részben azért, mert kezd nagyon tömény lenni, főleg így, hogy hirtelen besötétedett a varázsvilág, részben meg azért, mert megláttam, hogy az ötödik könyv 956 oldal, és ez némileg visszavetette az elszántságomat.
Ez az első igazán sötét darab a sorozatban, kezdünk távolodni a gondtalan és vicces gyerekkortól, és haladunk a félelmetes felnőttkor felé. Elsősorban persze Voldemort miatt félelmetes a felnőttkor, aki nagyon szeretne a világ ura lenni, és nem is ül tétlenül, hanem tesz a cél eléréséért. Hasonló érzésem volt a könyv elolvasása után, mint annak idején A bukás megnézése után. Egyik "főgonosz" esetében sem a gonoszság az igazán sokkoló, hanem a könyörtelenség és a kiszámíthatatlanság. Én a magam részéről mindennél jobban utálom a bizonytalanságot, és ebben a történetben Voldemort reakcióiban sosem lehet biztos az ember, még a leghűségesebb talpnyalója sem tudhatja, hogy akár egy nyelvbotlást mosolygós dorgálással vagy Avada Kedavrával fog jutalmazni a nagyúr. Ez szerintem még annál is súlyosabb, hogy utálja a muglikat, és ezért ki akarja őket irtani a varázsvilágból, pedig az se akármilyen elgondolás. A könyörtelensége másik aspektusa, hogy képes gyerekeket kínozni és ölni, a talpnyalói meg röhögnek, miközben nekik is vannak gyerekeik, és pontosan tudják, hogy a nagyúr az ölebei gyerekeivel is bármikor megtenné ugyanezt szemrebbenés nélkül. Borzasztó az egész, nagyon jó kis gonoszt sikerült alkotnia Rowlingnak.
Nagy szerencsém nekem a könyvekkel, hogy legelőször rendszerint a megoldást felejtem el, így ha nagy meglepetés nem is ér, de a megoldás részletei az újdonság erejével hatnak rám az újraolvasáskor. Így volt ez már a harmadik könyvnél is, és így esett most is. Tudtam, mi a csattanó, hiszen már a filmet is többször láttam a könyv első olvasása óta, de a magyarázatból semmire nem emlékeztem már, volt benne olyan részlet, amin őszintén megdöbbentem. Mellesleg nem tudom, a filmben a végső magyarázat mennyire követi a könyvet, de úgy rémlik, nem nagyon, és ezért megint kár.
Az állandóság itt is megvan, mindenki hozza a megszokott figuráját, csak Hermione most már nem csupán stréber, de még fanatikus jogvédő is mellé. Ez a szál sok vicces jelenetet tartogat, az egyik kedvenc idézetemet is ennek köszönhetem: "There was a pause in which Hermione beamed at the pair of them, and Harry sat, torn between exasperation at Hermione, and amusement at the look on Ron's face" (199. oldal). Neville karaktere kicsit árnyalódik, hiszen Harry megtud valami nagyon fontosat a múltjáról, ami miatt egészen más szemmel néz rá. Lassacskán bekúszik a szerelmi szál is a történetbe, és nem tehetek róla, de nekem Cho Chang kifejezetten ellenszenves. Tény, hogy nem tudunk meg róla túl sokat, de ami kiderül, az alapján tipikus üresfejű libának tűnik. Jobb lett volna, ha nem ő indítja ezt a témát. Piton továbbra is olyan kemény és igazságtalan, mint eddig volt, ez ebből az idézetből is látszik: "Professor Snape was forcing them to research antidotes. They took this seriously, as he had hinted that he might be poisoning one of them before Christmas to see if their antidote worked" (207. oldal). Ezen elég sokat nevettem. Malfoy egyre gonoszabb, már most megdöbbentett némely húzása, nem is értem, hogyan lehet valaki ennyire aljas. Rita Vitrol a legújabb szereplő, aki sajnos sokáig velünk marad majd, pedig még Gilderoy Lockhartnál is sokkal dühítőbb. Nála aztán tényleg úgy éreztem, valaki tépje meg, vagy üsse le, vagy valamit csináljon vele. Viszont jó kis fricska ez némely újságírónak, ilyen szempontból tetszett a karakter.
Ebben a kötetben fedeztem fel az első olyan hibát (vagy nem hibát, mindenesetre jelenséget), ami zavaró számomra. Fontos szerephez jut a százfűlé főzet, amiről korábban már kiderült, hogy csak a kiszemelt külsejét kölcsönzi a szorgos fogyasztónak, de a személyiségét nem. Olyannyira nem, hogy még a hangot sem változtatja el. Ez később még egyszer bonyodalmakhoz vezet majd, de nem ebben a könyvben, ahol a jelen szorgos fogyasztó gyakorlatilag a másik emberré változik. Még az áldozatot évtizedek óta ismerő embereket is át tudja verni, és nem egy-két órán át, hanem egy teljes évig. Van a vége felé egy magyarázatféleség, miszerint a szorgos fogyasztó jól kifaggatta az áldozatot, azért volt olyan meggyőző az alakítása, de nekem ez még mindig sántít. Különösen az bosszantó, hogy a bölcs és mindenki átlátó Dumbledore professzort is át lehet ejteni egy ennyire egyszerű trükkel. Valahogy nem illik a képbe.
Itt debütált a kedvenc varázstárgyam, a Merengő. Varázspálcával leszívott gondolatokat lehet beleönteni, egyszerre akár többet is, majd a fejet belehajtva újra lehet élni az egészet, mintha filmen látná az ember a saját, vagy éppen mások, emlékeit. Nagyon nagy ötlet, és pont azért lett az egész sorozatból a hatodik rész a kedvencem, mert abban jut a legnagyobb szerephez.
Öt csillagot kapott, de most egy-két könyv szünetet tartok az ötödik kötet előtt. Részben azért, mert kezd nagyon tömény lenni, főleg így, hogy hirtelen besötétedett a varázsvilág, részben meg azért, mert megláttam, hogy az ötödik könyv 956 oldal, és ez némileg visszavetette az elszántságomat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése