Lucy Dillon: Lost Dogs and Lonely Hearts
Vállaltam, hogy minden könyvről írok, de legalábbis arról a tízről, amit felvettem a Könyvmolypárbaj keretében, úgyhogy most akkor írok róla, még ha nem is ehhez lenne kedvem elsősorban.
K. Anditól kaptam tavaly karácsonyra, és idáig húzódott az olvasás elkezdése, aminek részben az az oka, hogy a borító alapján azt hittem, karácsonyi történet. Ha már a borítónál tartunk, engem kicsit zavar a rózsaszín uralkodása, bár ahány helyen néztem, mindenhol "chick lit" a besorolása, szóval valahol érthető.
Az írónő nagyon szereti a kutyákat, amint az a könyvből is kitalálható, de főleg Violetért rajong. Itt láthatók ők ketten:
A történet három nő életét követi néhány hónapon át. A főszereplő Rachel, aki egy eléggé tehetős londoni nő, lassan betölti a negyvenet, de se férje, se gyereke, ami miatt az anyja piszkálja is eleget. Aztán egy napon meghal az anyja testvére, és Rachel örökli a házát, valamint a házhoz tartozó kutyamenhelyt, és bónuszként egy saját, külön bejáratú kutyát is, pedig soha nem volt kutyája, és nem is vágyott rá, hogy legyen.
Ott van még Natalie, aki a férjével nagyon szeretne gyereket, de nem akar összejönni, ezért úgy döntenek, ideiglenesen örökbe fogadnak a menhelyről egy kutyát: Bertie a szerencsés, aki basset hound, és mindig olyan képet vág, mint aki halni készül, ráadásul égetnivalóan rossz, de persze szeretetre méltó is.
A harmadik hölgy Zoe, aki két 10 évnél fiatalabb kisfiúval marad egyedül a válása után, és nem elég, hogy az idősebb gyereke a lehető legrosszabbul viseli a szülők különválását és az apa becsajozását, mindennek tetejébe apu vesz a gyerekeknek ajándékba egy golden retrievert, anyu meg lássa el. Ez szerintem az egyik legaljasabb dolog, amit egy ember a másikkal megtehet: hozzávág egy kutyát, nesze, gondoskodj róla. Különösen úgy csúnya ez, hogy direkt rosszindulatból történik, ugyanis apu így szeretné bebizonyítani a gyerekeinek, hogy anyu Szörnyella de Frász, bezzeg ő, aki őszintén szereti őket. Ez a szál tehát arról szól, hogyan boldogul Zoe a két gyerekkel, egy volt férjjel meg a bónusz kutyával.
A történet sok helyen giccsbe fordul, amikor ez nem lenne elengedhetetlen (például az új párok kialakulásánál), és ez kicsit zavart. Annak sem örültem, amikor a 40. oldalon már biztos lehettem benne, mi lesz a történet vége a 411. oldalon, pedig tényleg az lett, amire számítottam. Nem túl előnyös, hogy ennyire kiszámítható a történet, de az vigasztal, hogy csak az egyik szálon ilyen, a másik kettőn azért akad egy-két meglepetés. Érdekes belelátni kicsit egy menhely működésébe, akkor is, ha az csak egy 15 férőhelyes minimenhely. Arra vigyázott az írónő, hogy ha be is mutat néhány szomorú előtörténetet, ne a leghorrorisztikusabbakat válogassa be a könyvébe, így aztán a kitett kutyák sorsa nem döngöl a földbe senkit, de ahhoz éppen elég, hogy elgondolkozzunk, milyen emberek vannak. Ettől nagyon féltem, mert engem nagyon meg tud viselni, ha valami szörnyűséget művelnek valakik valaki mással, legyen az akár egy kutya. Az is eléggé felzaklatott, amikor az állatorvos leltárt készített Marci különféle sérüléseiről, de itt tényleg az a legcsúnyább sztori, hogy véletlenül a bolt előtt felejtődött a kutya, és az arra járó állatorvos beadta a menhelyre, szóval semmi (fizikai) durvaság. Ami a menhelynél furcsa volt nekem, az az, hogy mennyire belefolynak az örökbefogadók életébe. Érthető, hogy jó gazdát akarnak a kisebb-nagyobb mértékben lelki sérült kutyáknak, de azért az, hogy az új gazda szabadidejét és hobbijait is ők akarják meghatározni, az nekem már az a kategória, amire a regényben emlegetett "nosy" szó nem eléggé kifejező.
Ami furcsa volt, az a történetszálak kezelése. Például hosszasan előkészíti az egyik kutya örökbefogadását, végignézheti az olvasó, hogyan győzik meg a delikvenst arról, hogy neki nagyon kell egy kutya, hogyan választják ki, melyik legyen az a kutya, akit hazavisz, aztán pont az első időszakukról nem esik egy fél szó sem, mert inkább visszatérünk egy másik szálhoz. Ilyen többször is előfordult, és nem nagyon tetszett.
A regényen kívül található a kötetben egy interjú az írónővel, ami elég jól sikerült, és van még pár oldal, ami abban segít, hogyan válasszunk magunknak kutyát, honnan szerezzük be, milyen kutya illik hozzánk. Ezeket mindenképpen érdemes elolvasni, első kutyásoknak hasznosak lehetnek a tippek.
Összességében tetszett, de nem vagyok nagy "chick lit"-rajongó, úgyhogy négy csillagot kapott az ötből.
K. Anditól kaptam tavaly karácsonyra, és idáig húzódott az olvasás elkezdése, aminek részben az az oka, hogy a borító alapján azt hittem, karácsonyi történet. Ha már a borítónál tartunk, engem kicsit zavar a rózsaszín uralkodása, bár ahány helyen néztem, mindenhol "chick lit" a besorolása, szóval valahol érthető.
Az írónő nagyon szereti a kutyákat, amint az a könyvből is kitalálható, de főleg Violetért rajong. Itt láthatók ők ketten:
A történet három nő életét követi néhány hónapon át. A főszereplő Rachel, aki egy eléggé tehetős londoni nő, lassan betölti a negyvenet, de se férje, se gyereke, ami miatt az anyja piszkálja is eleget. Aztán egy napon meghal az anyja testvére, és Rachel örökli a házát, valamint a házhoz tartozó kutyamenhelyt, és bónuszként egy saját, külön bejáratú kutyát is, pedig soha nem volt kutyája, és nem is vágyott rá, hogy legyen.
Ott van még Natalie, aki a férjével nagyon szeretne gyereket, de nem akar összejönni, ezért úgy döntenek, ideiglenesen örökbe fogadnak a menhelyről egy kutyát: Bertie a szerencsés, aki basset hound, és mindig olyan képet vág, mint aki halni készül, ráadásul égetnivalóan rossz, de persze szeretetre méltó is.
A harmadik hölgy Zoe, aki két 10 évnél fiatalabb kisfiúval marad egyedül a válása után, és nem elég, hogy az idősebb gyereke a lehető legrosszabbul viseli a szülők különválását és az apa becsajozását, mindennek tetejébe apu vesz a gyerekeknek ajándékba egy golden retrievert, anyu meg lássa el. Ez szerintem az egyik legaljasabb dolog, amit egy ember a másikkal megtehet: hozzávág egy kutyát, nesze, gondoskodj róla. Különösen úgy csúnya ez, hogy direkt rosszindulatból történik, ugyanis apu így szeretné bebizonyítani a gyerekeinek, hogy anyu Szörnyella de Frász, bezzeg ő, aki őszintén szereti őket. Ez a szál tehát arról szól, hogyan boldogul Zoe a két gyerekkel, egy volt férjjel meg a bónusz kutyával.
A történet sok helyen giccsbe fordul, amikor ez nem lenne elengedhetetlen (például az új párok kialakulásánál), és ez kicsit zavart. Annak sem örültem, amikor a 40. oldalon már biztos lehettem benne, mi lesz a történet vége a 411. oldalon, pedig tényleg az lett, amire számítottam. Nem túl előnyös, hogy ennyire kiszámítható a történet, de az vigasztal, hogy csak az egyik szálon ilyen, a másik kettőn azért akad egy-két meglepetés. Érdekes belelátni kicsit egy menhely működésébe, akkor is, ha az csak egy 15 férőhelyes minimenhely. Arra vigyázott az írónő, hogy ha be is mutat néhány szomorú előtörténetet, ne a leghorrorisztikusabbakat válogassa be a könyvébe, így aztán a kitett kutyák sorsa nem döngöl a földbe senkit, de ahhoz éppen elég, hogy elgondolkozzunk, milyen emberek vannak. Ettől nagyon féltem, mert engem nagyon meg tud viselni, ha valami szörnyűséget művelnek valakik valaki mással, legyen az akár egy kutya. Az is eléggé felzaklatott, amikor az állatorvos leltárt készített Marci különféle sérüléseiről, de itt tényleg az a legcsúnyább sztori, hogy véletlenül a bolt előtt felejtődött a kutya, és az arra járó állatorvos beadta a menhelyre, szóval semmi (fizikai) durvaság. Ami a menhelynél furcsa volt nekem, az az, hogy mennyire belefolynak az örökbefogadók életébe. Érthető, hogy jó gazdát akarnak a kisebb-nagyobb mértékben lelki sérült kutyáknak, de azért az, hogy az új gazda szabadidejét és hobbijait is ők akarják meghatározni, az nekem már az a kategória, amire a regényben emlegetett "nosy" szó nem eléggé kifejező.
Ami furcsa volt, az a történetszálak kezelése. Például hosszasan előkészíti az egyik kutya örökbefogadását, végignézheti az olvasó, hogyan győzik meg a delikvenst arról, hogy neki nagyon kell egy kutya, hogyan választják ki, melyik legyen az a kutya, akit hazavisz, aztán pont az első időszakukról nem esik egy fél szó sem, mert inkább visszatérünk egy másik szálhoz. Ilyen többször is előfordult, és nem nagyon tetszett.
A regényen kívül található a kötetben egy interjú az írónővel, ami elég jól sikerült, és van még pár oldal, ami abban segít, hogyan válasszunk magunknak kutyát, honnan szerezzük be, milyen kutya illik hozzánk. Ezeket mindenképpen érdemes elolvasni, első kutyásoknak hasznosak lehetnek a tippek.
Összességében tetszett, de nem vagyok nagy "chick lit"-rajongó, úgyhogy négy csillagot kapott az ötből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése