Mama 76
Volt múlt hétfőn, ezért szombaton lementünk hozzá Hortobágyra, és felköszöntöttük. Ott volt az egész család, az összes dédunoka, majdnem minden unoka és mindkét gyerek. Volt nagyon finom ebéd, torta, süti (ebből a túrós rétes volt a kedvencem, bármennyit meg tudtam volna enni belőle, és most már biztos, hogy meg kell tanulnom rétest sütni). Mama kapott órát, amin a dédunokáiról vannak képek, és tőlünk kapott csokit meg SK hűtőmágnest (3D-s képeslap mágneslapra rögzítve). Ez utóbbit Ákosnak sikerült némileg szétszedni, amitől elsőre ideges lettem, aztán megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nyilván van Mamának ragasztója, ezért orvosolható a probléma.
Mama örült nekünk, főleg a dédunokáknak, annak viszont kicsit kevésbé, hogy anyu már betegen érkezett, és az ottléte alatt főként feküdt és aludt. Anyuék ott maradtak vasárnapig, én viszont visszajöttem Katáékkal szombaton ötkor. Negyed nyolcra hazaértünk hozzájuk, be is mentünk kicsit, mert még sokára jött a vonat (más szemszögből nem sokkal késtem le a 7 órást), és akkor Matyi mondta Katának, hogy szereti (tetete), aztán felsorolta, kit szeret még, és én is közte voltam, és teljesen meghatódtam rajta. Szeretem mindkettőt, tök jól elvoltam velük hátul a gyereküléseik között, bár a hátam érdekes módon megfájdult. Először Matyival játszottunk kukucsolóst, aztán ő elaludt, és akkor Bencét beszéltettem a Harry Potter borítóján található képről, aztán az öltöztetős kutyájával is játszott kicsit, majd ő is elaludt, aztán én is. Lehet, hogy ekkor fájdult meg a hátam, mert teljesen egyenes háttal, hátradőlés nélkül ültem, és így hajtottam le a fejem, így aludtam, ami azért senki gerincének nem előnyös, nem is értem, hogyan jött össze, amikor ébren, szándékosan nem tudom megcsinálni, mert fáj. Végül is Zoli még az állomásig is kivitt, amiért nagyon-nagyon hálás voltam, mert hideg is volt meg sötét is, meg hatalmas nagy kihaltság, mert ez egy falu. (Nálunk fél 8-kor még csordákban járnak az emberek, és egymást érik az autók.) Az állomáson megtudtam, hogy a bérletem érvényes a vonaton is, így 320 Ft-ból jöttem haza 540 helyett, örültem is neki. Volt az állomáson egy kutya, aki húzta az egyik hátsó lábát, behúzta fülét-farkát, úgy járkált az emberek között, és iszonyúan félt mindenkitől. A szívem szakadt meg érte, pláne, amikor éppen érkezett a vonat (15 perc késéssel, hogyne), egy pasi meg hirtelen indult meg a peron felé, és a szerencsétlen állat megugrott, egy pillanatig azt hittem, a vonat alá fut, de végül nem. Elüthette egy kocsi, talán az magyarázat lenne a sántításra és a félelemre is. Végül vonatozással, buszozással, villamosozással együtt fél 10-re értem haza, és óriási segítség volt, hogy se sétálni nem kellett menni, se elhozni nem kellett a kutyát a Bakátsról, mert Éva néni áthozta (miután elvitte magához, hogy Marci ne dekkoljon itt egyedül reggeltől késő estig).
Mamáról csak egy kép készült (nem mutatom meg, mert nem biztos, hogy örülne neki), de amikor vittem a gépet, és mondtam, hogy most lefényképezem, a következőt kérdezte: "Még utoljára?" Mondtam, nem, hanem a szülinapja alkalmából, mert az mégsem járja, hogy csak a szülinaposról nincs kép. Reméljük, még sokáig él.
Mama örült nekünk, főleg a dédunokáknak, annak viszont kicsit kevésbé, hogy anyu már betegen érkezett, és az ottléte alatt főként feküdt és aludt. Anyuék ott maradtak vasárnapig, én viszont visszajöttem Katáékkal szombaton ötkor. Negyed nyolcra hazaértünk hozzájuk, be is mentünk kicsit, mert még sokára jött a vonat (más szemszögből nem sokkal késtem le a 7 órást), és akkor Matyi mondta Katának, hogy szereti (tetete), aztán felsorolta, kit szeret még, és én is közte voltam, és teljesen meghatódtam rajta. Szeretem mindkettőt, tök jól elvoltam velük hátul a gyereküléseik között, bár a hátam érdekes módon megfájdult. Először Matyival játszottunk kukucsolóst, aztán ő elaludt, és akkor Bencét beszéltettem a Harry Potter borítóján található képről, aztán az öltöztetős kutyájával is játszott kicsit, majd ő is elaludt, aztán én is. Lehet, hogy ekkor fájdult meg a hátam, mert teljesen egyenes háttal, hátradőlés nélkül ültem, és így hajtottam le a fejem, így aludtam, ami azért senki gerincének nem előnyös, nem is értem, hogyan jött össze, amikor ébren, szándékosan nem tudom megcsinálni, mert fáj. Végül is Zoli még az állomásig is kivitt, amiért nagyon-nagyon hálás voltam, mert hideg is volt meg sötét is, meg hatalmas nagy kihaltság, mert ez egy falu. (Nálunk fél 8-kor még csordákban járnak az emberek, és egymást érik az autók.) Az állomáson megtudtam, hogy a bérletem érvényes a vonaton is, így 320 Ft-ból jöttem haza 540 helyett, örültem is neki. Volt az állomáson egy kutya, aki húzta az egyik hátsó lábát, behúzta fülét-farkát, úgy járkált az emberek között, és iszonyúan félt mindenkitől. A szívem szakadt meg érte, pláne, amikor éppen érkezett a vonat (15 perc késéssel, hogyne), egy pasi meg hirtelen indult meg a peron felé, és a szerencsétlen állat megugrott, egy pillanatig azt hittem, a vonat alá fut, de végül nem. Elüthette egy kocsi, talán az magyarázat lenne a sántításra és a félelemre is. Végül vonatozással, buszozással, villamosozással együtt fél 10-re értem haza, és óriási segítség volt, hogy se sétálni nem kellett menni, se elhozni nem kellett a kutyát a Bakátsról, mert Éva néni áthozta (miután elvitte magához, hogy Marci ne dekkoljon itt egyedül reggeltől késő estig).
Mamáról csak egy kép készült (nem mutatom meg, mert nem biztos, hogy örülne neki), de amikor vittem a gépet, és mondtam, hogy most lefényképezem, a következőt kérdezte: "Még utoljára?" Mondtam, nem, hanem a szülinapja alkalmából, mert az mégsem járja, hogy csak a szülinaposról nincs kép. Reméljük, még sokáig él.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése