LizaGazdija

 A sümegi Mikulás Flórának hozott még egy hógömböt, amit én betettem az adventi koszorú közepére, a másik mellé, nehogy valami baj érje. Eltelt két nap, egyszer csak a gyerek ránézett a két gömbre, és azt mondta: "De jó, hogy nekem is van egy, meg a Violának is!" Teljesen meglepett azzal, hogy már ennyi idő után nem arra emlékezett, hogy mindkettő az övé, és Violáé eltört, hanem átírta a történetet a kis fejében. Jó szíve van, én azt mondom.

Régebben nem szerettem a régi filmeket, mert sokszor gagyinak éreztem őket. Most viszont már úgy gondolom, jó lenne minél többet látni. Ennek szellemében két  három karácsonyi alkotást is megnéztem a napokban. Babes in Toyland (1934) Egy legjobb karácsonyi filmes listán szerepelt előkelő helyen, azért néztem meg. Semmi karácsonyi nincs benne, de azt olvastam, hosszú évekig-évtizedekig karácsonykor szokták adni a tévében, ezért maradt meg karácsonyi filmként a köztudatban. Laurel és Hardy filmje, Stannie és Ollie néven szerepelnek benne. Játékországban sok-sok mesefigura és játék lakik többé-kevésbé békességben, ám akad egy gonosz, szívtelen alak, Barnaby, aki ráadásul az ország leggazdagabb embere, így többeket a markában tart különféle kölcsönök okán. Szerepel Bo Peep*, Tom-Tom Piper, a három kismalac, Miki egér**. Laurel és Hardy két szerencsétlen, akik a játékgyárban dolgoznak, és Bo Peep édesanyjánál laknak albérletben. A kaland, amiről a film szól, izgalmas, és vannak benne jó po

 Idén nincs szerencsém a hógömbökkel.  A Mikulás hozott egy-egy picit a két lánynak - még 6-án este arrébb akartam tenni egy fabanánt, amit szintén tőle kapott Viola, erre ráejtettem Viola gömbjére, ami azon nyomban össze is tört. Az a szerencse, hogy nem Flóráét sikerült eltalálni, mert Violának ez most még mindegy, Flórának meg így is görbült a szája. Három kartondobozban vannak a karácsonnyal kapcsolatos mindenfélék és karácsonyfadíszek, ebből az egyik nem karácsonyi mintás volt eddig. Ez engem zavart, ezért idén már novemberben vettem egy olyat (tavaly december elején már nem volt). Ehhez járt két rendszerező is, egy nagyobb meg egy kisebb rekeszes. Először úgy gondoltam, engem ez inkább hátráltatni tudna a fadíszítésben, mint segíteni, aztán arra jutottam, abból baj nem lehet, ha kipróbálom legalább. Fogtam a karácsonyfadíszes dobozt, kiborítottam az ágyra, és ezzel a lendülettel el is törtem a Luca feliratú, hóembert formázó mini hógömbös díszemet. Szomorú, mert egyszer karácsony

Több hét után volt két éjszaka, amit végigaludtak, Viola fél 9-kor kelt, Flóra 10-kor. De ez csak beetetés volt. Viola most éjjel 1 körül felkelt, üvöltött, visított, nem lehetett megnyugtatni semmivel. Végül valamikor fél 4 és 4 között aludt vissza. Még nem tudom, hogyan élem túl ezt a napot, de jó sok dolgom van*, úgyhogy nem fekhetek le. *Idén kényelmesen végeztem volna mindennel karácsonyra, csakhogy múlt héten Flóra végig itthon volt betegen, és ha csak kimentem a szobájából, zokogott. Viola is elkapta tőle, így keddtől csütörtökig ketten sírtak szegények.

20-30 körüli pár könyveket nézeget egy budapesti könyvesboltban. Éppen ellavíroznék köztük, amikor a pasi felkiált: - Hogy dögölnél már meg végre! Irányt váltok, nem tudom eldönteni, a nőnek szólt-e ez a kedvesség. A nő halkan csitítja, közben a pasi levesz a polcról egy Zelenszkijről szóló könyvet, és folytatja: - De gyűlölöm! Patkány! Én meg elmerengek azon, mennyire durva ilyet hallani olyan embertől, aki egy könyvesboltban időzik épp. Jó mélyen járunk.

Mindig összehajtogatva, egymásra pakolva tartottuk a ruhákat, az ágyneműket és a törölközőket otthon, működött is, nem is akartunk változtatni rajta. Amikor elköltöztem, kiderült, hogy a saját háztartásomban már kevésbé válik be, illetve ekkor kezdett jobban zavarni, hogy ha nem a legfelső darabot veszem le valamelyik toronyról, akkor minden borul mindenfelé, de minimum összegyűrődik. Aztán lett egy gyerekem, aki kb. hároméves kora óta szívesen veszi elő maga a ruháját a szekrényéből, na, ennek az eredménye az volt, hogy állandóan hajtogathattam a ruhákat, vagy, ha ehhez nem volt kedvem minden egyes nap, akkor rossz volt benézni a szekrénybe. Ennyi idősen ő még nem tudta megtanulni, hogy amit összetúrt, azt szépen rendezze el újra, és pláne nem lehetett elvárni tőle, hogy hajtogasson. (Próbálgatja, tanulgatja, de még 5 évesen is messzebb vagyunk a tökéletestől, mint közelebb hozzá.) Ráadásul rájöttem, hogy igazából számomra is kevésbé átlátható ez az egymásra halmozós rendszer, mert eg

Flórának olyan ötletei vannak, hogy csak lesek. Gyakran mesél fiktív történeteket a barátairól és testvéreiről, és mindig aranyosan jelzi, hogy ezeket csak játékból meséli. Ha esetleg azt hinném, hogy igaziból :) Ilyen részletekkel gazdagítja őket: "Akkor még felnőtt voltam, és még nem élt sem anya, sem apa, sem Viola." Hétvégén a következőt mesélte: "Kirándultunk az erdőben a barátommal, és ránk sötétedett. Nem volt nálunk elemlámpa, és mindkettőnk telefonja lemerült. De találtunk egy villamossínt, és azon mentünk, és akkor beértünk a városba, és hazataláltunk." Milyen okos gondolat egy majdnem 5 évestől, hogy ha a síneket követi, előbb-utóbb lakott településre jut! Eddig elég erős a lányok közötti testvérkapcsolat, és igen, tudom, még az elején vagyunk. Mindenesetre eddig biztató. Annyira erős, hogy hétvégén, amikor hagymakrémlevest ebédeltünk, az én kezemből Viola kiverte a kanalat még az első falatnál, és elhúzta a fejét, Flórának viszont az egész adagot megette

16 lakás van a házban, háromról tudom, ki lakik benne, plusz a negyedik egy orvosi rendelő. Ezen kívül még 3-4 emberrel össze szoktam futni a lépcsőházban, de róluk semmit sem tudok. Ez szerintem ilyen nagyvárosi hülyeség (más néven elidegenedés), és Tomira nem is jellemző, ő majdnem mindenkit ismer a házban. De nem is ez a lényeg, hanem az a bácsi, aki jóban van az ötödiken lakó, nagyon szimpatikus másik bácsival, és időnként össze szoktunk futni. Egyszer például az ötödiken lakó bácsi kinyitotta nekünk a liftajtót, amikor a földszintre értünk, hogy ki tudjam tolni a babakocsit, majd kicsit elálmodozva azt mondta a két gyerekre nézve: "De szépek vagytok! Egyik szebb, mint a másik." (És tényleg.) Közben a másodikon lakó bácsi, akivel együtt mentek le a lépcsőn, folyamatosan beszélt hozzá, ezen a ponton már a postaládáknál járt, és rá akart volna nézni a barátjára, aki, ugye, nem volt ott, mert leragadt nálunk. Meglepődött, megkereste a tekintetével, majd rákiáltott: "Na,

- Anya, van kedved velem dolgozni? - Persze, mit csinálunk? - Feldíszítünk. - Hú, az jó ötlet, igaziból is kellene. Előveszi a szalagokat, amik között nem szabad turkálnia, mert az agyam leolvad, mire feltekerem újra mindet, hogy beférjenek a szütyőbe, de sebaj, teszek ugyan megjegyzést, de túllépek a dolgon, nehéz idők járnak mostanában. (Azért az esti elpakolás közben szakítottam időt, hogy feltegyem a szütyőt egy jó magas szekrény tetejére, kész, befejeztük a szalagozást.) Díszítünk, díszítünk, egyszer csak megkérdezi, mit csináljunk majd utána. - Hát, ha befejeztük a játékot, akkor megyünk fürdeni. Erre a gyerek szemrehányó tekintettel: - De nem játszunk. Dolgozunk.

Anyu szerint gyerekkoromban több koncertjén is voltunk, de még kicsi voltam akkor, és nem emlékszem egyre sem. Viszont arra igen, hogy a kazettáit orrba-szájba hallgattam alsós koromban, nagyon szerettem a dalait, és szeretem még most is. Színésznőként kevésbé ismerős számomra, bár a Vígszínház 125 éves ünnepén megnéztem azt a két korai szerepét, amit online elérhetővé tettek (Az udvari kalap és a Macskajáték), és mindkettőben csodálatos volt. Flóra 10 hónapos korában volt először Halász Judit-koncerten, ügyesen végigülte, érdekelte, tetszett neki. A járvány első évében a karácsonyi koncertet is megnéztük online, annak is volt sikere. Most pedig pont azon a hétvégén, amikor hazautaztunk, pont a mi kerületünk művelődési házában lépett fel a művésznő, nem is volt kérdés, hogy megyünk. Flóra most már majdnem ötéves, Viola 14 hónapos, és mindkettőjüknek nagyon tetszett. Illetve Viola csak az első három-négy számról tudna nyilatkozni, akkor táncolt meg tapsolt, fülig ért a szája, aztán szép

Csütörtökön felhívtak az oviból, hogy menjek a gyerekért, mert rosszul érzi magát, de annyira, hogy ebéd után át is ment aludni a bölcsisekhez. Legalább egy éve nem alszik délután, úgyhogy ez tényleg mutatta a helyzet komolyságát. Odaértem, addigra felébredt. Már nagyon várt, mégis sírva fakadt, amikor meglátott. Olyan sápadt és elesett volt, hogy felállítottam a testvérfellépőre, hiába csak 170 méterre lakunk az ovitól, és hiába nem állt már a fellépőn vagy másfél hónapja. Gurítottam hazafelé a hölgyeket, félúton Flóra megszólalt: - Azt mondta az óvónéni, hogy szurit fogsz adni nekem. Ezen rendesen megdöbbentem. - Ilyet biztos nem mondott, szerintem félreértetted. - De, azt mondta. - Hogyan mondta németül? - Deine Mama gibt dir... Suri [kiejtve szuri]... Surip. Egy pillanat múlva leesett: - Szirup! Azt mondta, hogy gyógyszert adok, szirupot, és ez így is lesz. Ez valahol vicces, azóta is mosolygok, ha eszembe jut, de azért sajnálom a gyereket. Szegénykém fél a szuritól, mint minden gy

 Egy számomra ismeretlen, angol nyelvű író posztját sodorta elém a Facebook. Azt mondja, nem kell lenézni azt, aki felnőtt létére ifjúsgi irodalmat olvas, örüljünk neki, hogy könyvet vesz a kezébe. Na, ennél lenézőbben nyilatkozni az ifjúsági irodalmat olvasó felnőttekről kihívás lett volna :D Aláírás: egy ifjúsági irodalmat olvasó felnőtt, aki olvas mást is, de ez a kedvence

Szeptember 18-án, vasárnap volt Flóra életében először "igazi" színházban, "igazi" színházi előadáson - járt már számtalan bábelőadáson és koncerten, és a covid miatti lezárások idején két darabot is megnézett online, de most járt először a Vígszínházban. A padlást választottam, mert azt 2020 végén már láttuk - megnéztük az online tartott, ünnepi 999. előadást - , és nagyon tetszett neki, napokig-hetekig beszélt még róla. Amikor meghallotta, hogy csinosan fogunk felöltözni, egyből kiválasztotta, mit szeretne felvenni, egy nagyon szép, virágmintás, forgós selyemruhát, amit tavaly karácsonyra kapott (akkor még elég nagy volt rá, mostanra belenőtt, és gyakran parádézik benne itthon, amikor "fellép"). Kár, hogy még mindig az a megállapodásunk Tomival, hogy nem tehetek fel képet a netre a gyerekekről, mert úgy, de úgy megmutatnám, milyen csinos volt. De sebaj, el tudjátok képzelni, gondolom. A szünetben volt is, aki megdicsérte. Nagyon izgatottan készülődtünk,

Olyan szintű részvétlenség árad általában a híroldalak cikkei alatti kommentekből (minek olvasok kommenteket?), hogy dermesztő. A Balatonba fullad egy kisgyerek, akit a szülei bevittek lefotózni egy gumimatracon. Sokak reakciója: ostoba gyökerek, kapjanak életfogytot, és mindenféle válogatott szidalom. Nem tudom, nekem az jutott eszembe, vajon hogyan lehet ezzel az emlékkel még évtizedekig élni, meg az, mit élhetett át szerencsétlen gyerek meg a két szerencsétlen szülő, miközben menteni próbálta, meg még az is, hogy egy ilyen tragédia után szerintem kb. lehetetlen együtt maradni, szóval mindent elveszítettek feltehetőleg, és egyedül kell majd megpróbálniuk feldolgozni ezt a borzalmat (én úgy képzelem, hogy ezt nem lehet feldolgozni). Elgázol a vonat egy 72 éves nőt, aki valamiért át akart kelni az átjáróban, hiába működött a sorompó meg a fényjelzés. Reakciók: ostoba liba, megkeserítette X ember életét, akik órákig dekkoltak különböző állomásokon, mert miatta nem jártak a vonatok. Nem

- Ha felnőtt leszek, anya szeretnék lenni. - Jól van, drágám, reméljük, hogy leszel is. És hány gyereket szeretnél? - Százat. - Százat? Az jó sok gyerek! Időben el kell akkor kezdeni a babázást. - Igen... Sok idő megetetni, pelenkázni, megölelni, ha sír, elaltatni, elvinni az oviba... Akkor csak hármat szeretnék. Bónuszként egy apró cuki: egy hétig laktózmentes dolgokat eszik/iszik kísérletképpen, de ez a szó elsőre nehéz volt, úgyhogy neki egy napig "kozmentos" volt. Második nap óta már simán kimondja. Meg egy vicces jelenet. Flóra kenyérrel eteti Violát, aki egy ponton véletlenül megharapja. (A babafog brutálisan éles tud lenni, többször könnybe lábadt már a szemem, amikor közé szorult az ujjam.) Flóra erre elsírta magát, amitől Viola megrémült, úgyhogy ő is sírva fakadt. És akkor ott sírt egymás mellett a két gyerek, az egyik hason fekve, a másik ülve, tök egyforma arccal. Na, én is sírtam (csak én a röhögéstől, és igyekeztem elbújni Flóra háta mögé, miközben az apjuk viga

Évek óta minden héten van legalább egy pillanat, amikor arra gondolok, na, most tutira elhúznék egy másik országba, ha eddig még nem tettem volna. Ez is egy ilyen pillanat most. És nem azért, mert itt kolbászból lenne a kerítés, de azért sokat dob egy országon, ha van kiszámíthatóság, tervezhetőség és szociális háló.

Gondoltam, amit el tudok készíteni házilag is, azt megpróbálom, mert ebben a durva drágulásban nem baj, ha lehet spórolni bármennyit is, meg attól sem keseredem el, ha valamivel kevesebb műanyag fordul meg nálunk. A folyékony szappan egy tömbszappanból készül (45 centes, hoferes/aldis). Le kell reszelni sima reszelőn, betenni egy edénybe, és a szappan mennyiségének nyolcszorosát hozzáönteni forró vízből. Utána melegíteni és keverni, amíg elolvad a reszelék, majd megvárni, míg kihűl és összeugrik (ez nekem egy éjszaka). Több mint 3 liter folyékony szappanom lett, és csak 10 perccel hosszabb a művelet, mint megvenni a bolti flakont. Az öblítő 1:1 arányban tartalmaz ecetet és vizet. Kísérleti jelleggel 1 dl ecetet és 1 dl vizet öntöttem össze, ez 3 mosásra volt elég. Annyi volt a nyűgöm, hogy nem lett illata a ruháknak (a szárítógépben a mosószer illata elpárolog, vagy én nem tudom, mi lesz vele), úgyhogy élesben már tettem a löttybe 20 csepp citromfüves illóolajat is. Így már nagyon fino

Flóra egyre ügyesebb sok mindenben, folyamatosan fejlődik például a rajzolásban, és már úgy színez, hogy alig-alig megy ki a vonalból. (Én utáltam színezni, mert állandóan kimentem, és ez a végtelenségig frusztrált. Nem is színeztem sokat.) Brutál akaratos és makacs, néha megőrjít. Hisztizni is nagyon tud, így 4,5 éves korában elkezdte a nyilvános balhékat is, pedig már azt hittem, ezt a részt megúsztam. Nagyon jó mondásai vannak, például: "Anya, amikor a Viola megszületett a pocakodból, én annyira szerettem, hogy fel akartam emelni. Úgy szerettem, mint a állat." :D Állandóan és mindenhová mászik, folyamatosan próbálgatja az ügyességét és az erejét. Olyanokat csinál, hogy a szívemhez kapok, de nagyon ügyes, ritkán üti meg magát nagyon. A némettudása is mindig fejlődik, már nagyon sok dolgot el tud mondani, állítása szerint mindent ért, ami az oviban történik, és már volt rá példa, hogy németül jutott csak eszébe egy-egy szó. (Ennek nem örülök, de tudom, hogy természetes. Az m

 Egészen döbbenetes, hogy bár az idei a 15. volt, én még sosem hallottam erről a rendezvényről. Mindegy is, jobb későn, mint soha, Flóra három éve (amikor a 14. fesztivált rendezték) még kicsi lett volna hozzá, most pont elég nagy már hozzá. Violának meg egyelőre minden megfelel, csak együtt legyünk. Úgyhogy akkor ez volt az idei egyik nyaralásunk. Pénteken utaztunk, nem volt kihívásoktól mentes az út - másfél órát késett a vonat, és kb. 30 kg-val a vállamon-mellkasomon-hátamon plusz Flórával vonatoztam, hát, nagyon vártam már, hogy odaérjünk. Győr külvárosában választottunk egy hotelt, mert van medencéje, és Gyárváros csak egy megálló vonattal, ráadásul 10-20 percenként van járat. Mint utóbb kiderült, ez elméletben jól hangzik, a gyakorlat kicsit mást mutat - a gyárvárosi állomás otthoni viszonylatban is gyalázatos, nincs kiírva semmi, nincs egy kijelző, és az utolsó pillanatokban mondják be, hová érkezik a vonat, így volt is olyan eset, hogy nem értük el, hiába voltunk ott az állomás

 Flóra kéri, hogy adjak neki tejet. Odaállok a mosogatóhoz, elmosom a bögréjét. Ő ott van mellettem, kb. egy fejjel magasabb a pultnál, így más szögből lát dolgokat. Két kézzel fogja a pult szélét, majd: - Anya, ott egy biri... egy birizli! - Egy mi van ott? - Egy birizli. - Az micsoda? Hol látod? - Ott van! Nézd! És mutat az evőeszköz-csöpögtetőt tartó kis tálca alá. Lehajolok, benézek, és tényleg ott van. Egy szem ribizli.

 Az elmúlt években durván koszolódik Bécs, Tomi szerint az első karantén óta, én nem tudnám megmondani, mikor vettem észre. Egyre több a kutyapiszok az utcán, mert egyre több olyan ember költözik ide, aki szerint a kutyával csak móka jár, feladat nem. Egyre több a graffiti. Múltkor bementem egy Hoferbe, és megdöbbentem, micsoda felfordulás és kosz van bent - a kedves vásárlók mindent összevissza hajigáltak az akciós kosarakban, esélytelen volt megtalálni egy adott terméket. Ilyet a közelünkben lévő két Hofer közül egyikben sem láttam még, igaz, ilyen mocskot sem. A ruhaüzletekben gyakorlatilag nem lehet beférni a próbafülkékbe az ott "felejtett" ruhahalmoktól. Mert egyre több az olyan paraszt, amelyik arra nem képes, hogy a próbafülke előtt elhelyezett állványra aggassa fel, amit nem vesz meg, inkább bent hagyja a puffon, az akasztókon vagy akár nemes egyszerűséggel a földön. Én meg még meg is keresem, honnan vettem el, ami nem kell, és visszateszem a helyére, nyilván én vagy

Tegnap jött az üzenet, hogy megérkeztek a C1-es eredmények/bizonyítványok, mától el lehet őket hozni, úgyhogy reggel rohantam is. 100-ból 97 pontom lett, az olvasott szöveg értése és a szóbeli max. pontos, az írás két részében és a hallott szöveg értésében veszítettem egy-egy pontot. Juhú! Most már csak a diplomák elismertetése van hátra, és aztán - elvileg - már csak idő kérdése, mikor sikerül bejutni a közoktatásba.

 Az 5 napos felkészítő végül csak 4 napig tartott, és napi 3 órás helyett csak 2,5 órás volt. Azért, mert csak hárman jelentkeztünk rá, ebből csak ketten mentünk szóbelire is, úgyhogy 20 perc alatt meglehetett volna a szóbeli vizsga kiselőadás részének elpróbálása. (Mármint a feladattípus elpróbálása, a témát persze csak a vizsgán tudta meg mindenki.) Ha 10 ember jött volna, 100 perc kellett volna erre. Végül ráadásul 10 perc alatt túlestünk rajta, mert a másik vizsgázó nem akarta megpróbálni mások füle hallatára, azt mondta, majd csak szombaton fogja csinálni, akkor, amikor csak a két vizsgáztató hallja. Ő egyébként szintén magyar, orvos, 50 biztosan elmúlt, és akkor dolgozhat kórházban, ha megvan a C1. Másfél éve kezdte a németet a nulláról, amikor már látszott, hogy a korábbiaknál is rosszabb világ jön az egészségügyben, amikor pedig bejelentették a felmondási tilalmat, stb., akkor egyből felmondott, amíg még lehetett, mindenüket eladták otthon a feleségével, és egy hónap múlva már

 Olvasom a beszámolókat, amelyek szerint rengeteg embernek kétszer, háromszor vagy akár négyszer annyit is kell fizetni mostantól a villanyért/gázért, mint eddig. Ma írtbegy anyuka a csoportba, neki a gázt havi 100-ról 680-ra emelték, és a szolgáltató vizsgálata szerint nincs hiba sehol. Nálunk nincs ugyan gáz, és még nem jött semmilyen papír, de azt olvastam egy cikkben, hogy aki már megkapta az elszámolást, annak még istenes, igazán zokogni majd az fog, akinek csak ezután küldik ki. STRESSZ! És mindez nyilván akkor, amikor itthon vagyok Violával, mert úgy még izgibb.

Aki nálunk tanít, annak mindig van min izgulni: 3 évente azon, meghosszabbítják-e a projektet, évente azon, a feltételek felülbírálásakor nem derül-e ki, hogy kevesebb hallgató jön majd, így kevesebb tanárra van szükség, stb. Bár határozottan az oktatás területén dolgozunk, a teljes munkaidő nem 24-27 óra, mint a közoktatásban*, hanem 38,5**, így kétszer annyi munkával érhetjük el azt a fizetést, amit pl. egy középiskolai tanár kap. A közoktatásban dolgozó tanár szabadsága kb. egybeesik a közoktatásban tanuló gyerekei szabadságával. Kb., mert a tanév két héttel tovább tart, cserébe két héttel korábban is kezdődik, nyáron simán meg lehet nyerni némi ügyeletet, táboroztatást, ilyesmit, és előbbi az összes többi tanítási szünetben is játszik. De mégsem 10 hét nyári szünetet kell megoldani max. 5 hét szabadságból, hanem max. 4-5-6-ot.  Ezen okoknál fogva merült fel bennem, hogy a közoktatásban kellene angolt tanítanom legkésőbb akkortól, amikor Flóra elsős lesz. Ez már nem lesz olyan sokár

 Az utolsó fogatlan mosolyokat kapjuk Violától. Egy hónapja szenved, és most már félig kint van az első foga (egyszerre legalább hat jön szegénynek). Fogatlan mosolyt már csak akkor fogunk látni, amikor nekik lesznek gyerekeik. Fura belegondolni.

 Megvolt az idei év első strandolása. Idejét sem tudom, mikor került rá sor már májusban, szerintem még Flóra előtt. Igaz, hogy csak kb. 1 órát tudtunk ott lenni, de Flóra ezt az időt végigpancsolta, és Tomival mi is bejutottunk a vízbe. Az számomra továbbra is rejtély, itt miért jéghideg minden medence vize, otthon azért barátságosabb szokott lenni. Egyedül Viola nem mártózott meg egyelőre, de a gangulat tetszett neki, végig csacsogott meg mosolygott. Legközelebb őt is vízbe mártjuk.

 Tomi sokszor ezzel a számmal tér magához reggel*: Én is szeretem, jó kis aláfestő zene a reggelekhez. Ezért is örültem meg, amikor novemberben teljesen véletlenül belebotlottam a zenekar turnétervébe, és ott azt láttam, hogy március 15-én Bécsbe szeretnének jönni. Sokáig tipródtam, vajon mennyire lesz lockdown, mert ha nagyon, akkor csalódás lesz, ha mégsem jut el Tomi a koncertre, de végül bátor voltam, és két jegyet kapott karácsonyra. Ekkor Viola még csak 4 hónapos volt, távolinak tűnt az idő, amikor majd rajtam kívül bárkivel is elalszik, úgyhogy azt beszéltük meg Tomival, alapvetően együtt megyünk a bulira, de ha úgy látjuk, Violának még korai lesz a nélkülem töltött este, akkor az egyik húgát/barátját hívja el. Flóránál nem kérdés az elalvás, sokszor aludt már rokonoknál. Márciusra már Viola is egészen ügyesnek tűnt, akár 2-3 órára is elmehettem már itthonról nappal úgy, hogy nem volt nagy sírás, mire visszajöttem. Így aztán bevállaltuk Tomival, hogy én megyek vele 15-én, és meg

 - Mikor jön apa? - Ötkor. - Egy, kettő, három, négy, öt. (Az ujján is számolja persze.) Most jött?

Beszélgetünk Flórával. - Képzeld, Viola ma volt tornázni ott, ahova te is jártál, amikor kicsi voltál. Csak ő egy másik nénihez jár. Te Silviához jártál, ő Estefaniához. - Silviaaaaa? - Igen. - De az egy ennivaló! - Igen? Milyen ennivaló? - Hát Silvia! Kár, hogy teljesen le vagyok harcolva, mert volt ma még egy nagyon cuki, amit fel akartam írni, de nem bírom felidézni.

volt a Nagyi legidősebb testvérének, B-nak és feleségének, Zs-nak a temetése. Idén töltötték volna be a 86. életévüket, és már egy ideje mindketten betegeskedtek. Én is elmentem a temetésre, jött velem Viola is, mert őt még nem tudom itthon hagyni több mint egy egész napra. Magán a szertartáson nem voltam ott, mert a kicsi nem bírta, ezért a kocsiban ültünk, ott nyugtatgattam, de később azért elsétáltam a sírhoz. Ott nyugszanak a dédnagyszüleim is. A temetés után tor következett, amit családi beszélgetésnek hívtunk. Nagyon-nagyon régen nem voltunk már együtt így mind, és annak örülök, hogy most végre ilyen is volt, csak az nagyon szomorú, hogy egy temetés kellett hozzá. Olyan rokonok is eljöttek, akikkel már vagy 15-20 éve nem találkoztunk. B és Zs nagyon hiányoztak az összejövetelről, mert minden karácsonyi és nyári ugyanilyen, sokszor ugyanitt megrendezett találkozón ott voltak, ameddig csak ilyeneket szerveztünk. Nézegettünk régi képeket, egészen az ükszüleimig visszamenőleg vannak

Viola a kezdetek óta nagyon jó alvó, újszülöttként is max. kétszer kelt, 2-3 hónaposan átaludta az éjszakát (fél 10-től 8-ig), aztán egyszer kelt, 3-4 vagy 5-6 körül, de hamar visszaaludt. Egy ideje a hajnali keléskor 1-1,5 órát bulizunk, mire visszaalszik, de ez a hét volt eddig a mélypont*. Vasárnaptól péntekig minden éjjel legalább háromszor kelt, és harmadszor, hajnali 1 és 2 között már nem is aludt vissza, csak valamikor 5 körül. Ebből adódóan vasárnap óta 2-4 órákat aludtam, és nappal sem tudtam behozni a lemaradást, mert egész nap sírt minden nap. Péntekre már rendesen leamortizálódtam. Utaztunk Pest felé kocsival, a hölgyek nyűgösködtek, én énekléssel igyekeztem nyugtatni őket. Az Egyszer egy királyfinál jártam, amikor a következőre került sor: "Kerüljön a házba, üljön a patkányra..." Már persze padkára... Folyt a könnyem, sírtam a nevetéstől. Tegnapról mára aztán aludt Viola, csak fél 6-kor kelt, de én olyan fáradt vagyok, hogy délelőtt a földön ülve elaludtam, miköz

Hónapok óta kapom belőle az ajánlókat, a vicces jeleneteket Facebookon, és mivel igen szórakoztatónak tűnt, gondoltam, megnézek belőle néhány részt. A harmadik évadnál tartanak most, egy évad hat, egyenként 22 perces részből áll, szóval nem vitték túlzásba mennyiségre. A történet Írországban, Derryben játszódik, és négy helyi tinilány meg egyikük angol unokaöccse vagy -bátyja mindennapjait kísérhetjük figyelemmel. Háttérként az IRA terrorcselekményei szolgálnak, mindenütt gépfegyveres katonák járkálnak, a reggeli híradóban néha bemondják, hogy terroristák felrobbantották ezt vagy azt a hidat, amire a családok részéről az a reakció, hogy "a francba, most mehetek kerülővel dolgozni, minek kell ezeknek állandóan robbantgatni". Arra mutat rá a sorozat, hogy bármilyen, bármennyire groteszk élethelyzetet meg lehet szokni, és egy idő után már fel sem fog tűnni. Az ír tinilányok már fel sem veszik, hogy az ellenőrzőponton megállítják az iskolabuszt, és gépfegyveres katonák szállnak f

Érdekes, ugyanakkor persze nem meglepő, hogy két teljesen egyforma gyerekünk van. Viola gyakorlatilag teljesen ugyanúgy néz ki, mint három és fél évvel ezelőtt Flóra, de még a haja is ugyanúgy nő. Tominak már tudtam olyan képet mutatni, aminek láttán nem tudta eldönteni, melyiküket látja, és ma reggel megvolt az első olyan videó, aminek csak a 30. másodpercénél derült ki számomra, hogy Flóra szerepel benne, akkor is azért, mert láthatóvá vált a Flóra feliratú, első karácsonyára készíttetett pólója :D Mindig nagyon lelkes leszek, amikor tök egyforma testvéreket látok valahol, és izgalmas belegondolni, hogy a mi gyerekeink is úgy fognak kinézni néhány év múlva, mint azok a gyerekek: mint az ikrek, csak az egyik egy fejjel magasabb, mint a másik. (És kár, hogy nem tehetek fel képet, nagy kár.) Továbbra sem kedvelem különösebben a babakocsit, mert kényelmetlen nekem. Nem minden járműre lehet csak úgy feltolni, nem tudok bárhol lemenni a metróba*, foglalt mindkét kezem, ezért Flóráét nem tu

 az otthoni hírek, első dühömben arra szoktam gondolni, hogy úgy elhúzok, de úgy... Aztán rájövök, hogy már 8 éve elhúztam <3 Mondjuk, a családomat sajnálom.

 - A menekülteket segítő csoportban segítséget kér egy magyar nő: a nála megszálló ukránok Németországba szeretnének menni, úgy tudták, a vonatra csak helyjegy kell ukrán papírokkal, de a Keletiben azt mondták nekik a pénztárnál, hogy fejenként 20 ezer forint a jegy, szóval kérdés, mit lehetne tenni, ki téved. Egy szintén magyar nő hozzászólása: "Na, vége az ingyenélésnek! Végre :D" De érted... Olyan emberekről van szó, akiknek lebombázták a házát/lakását, annyi ingóságuk van, ami elfért egy-két bőröndben, sok esetben a bankkártyájukat sem tudják használni Ukrajnán kívül. Nehogy már ne segítsünk nekik :O Nyilván nem örökké fognak ingyen utazni, de most egy ideig igen. Kegyetlen, hogy van, akinek ez böki a csőrét. - Hír alatt hozzászólás: "Minek segítünk nekik? Utálják a magyarokat, és '56-ban jöttek ők is ellenünk a szovjetekkel!" 1. Így általánosan biztosan nem lehet kijelenteni, hogy utálják "a magyarokat". Biztos van köztük olyan is, de ez nem ok ar

Azt álmodtam, hogy épp a kezemben volt Viola, amikor valami nagy robajt hallottunk, mire összerezzent, majd most, 7 hónaposan, cérnavékony kis hangon azt kérdezte: - Mi ez volt a zaj? Ezek voltak az első szavai. És akkor arra gondoltam, de édes, Flórától tanul beszélni, kicsit meg is hatódtam. :D

 - 2021-ben már 2,5-szer annyi ideje nem jártunk egy osztályba a volt gimis osztálytársaimmal, mint amennyi ideig igen. - 2021-ben már 13 éve nem laktam otthon. 2008-ig pontosan 13 évet laktam az erzsébeti lakásban a szüleimmel. - 2023-ban jön el a pillanat, amikor elmondhatom majd, hogy ugyanannyit éltem már az érettségi óta, mint az érettségiig. Kegyetlen gyorsan telik az idő. Ma például már 7 hónapos volt Viola, miközben olyan, mintha tegnap született volna.

a délszláv háború idején már néztem híradót, és amikor arról számoltak be, hogy Szegeden hallani a bombázásokat, nagyon féltem, hogy nálunk is háború lesz. A szüleim persze nyugtattak, hogy ez nem valószínű, de én attól még hetekig gondoltam arra, milyen lesz majd egy óvóhelyen hallgatni a bombákat, és vajon fog-e még állni a házunk meg a suli, amikor előjöhetünk, és vajon az egész család meg az egész osztály túléli-e. Na, hát, most ennyire közvetlennek nem érzem a veszélyt, de marhára nem vagyok nyugodt. Egész nap ezen a helyzeten szorongok, és igyekszem nem beleképzelni magam senki érintett helyébe, pl. azéba sem, aki egy kórház alagsorában szüli meg a gyerekét, és a pici, magatehetetlen csecsemőjével a karjában hallgatja a rakétákat. Amikor megtudta, hogy terhes, valószínűleg rémálmában sem gondolta, hogy ilyen horror közepébe érkezik majd a gyereke. Nem tudom, hogyan tudják megőrizni az ép elméjüket azok, akiket most épp felszabadítanak az oroszok. Téboly, tényleg. Muszáj lesz kezd

úgy lehetne megszüntetni a háború intézményét, hogy minden országban minden hivatásos katona most rögtön leszerel, újak nem lépnek be a seregbe, aztán, amikor valamelyik elmebeteg vezető úgy dönt, hogy most nekimegy a másik országnak, és megkapják a behívójukat a férfiak, akkor kollektívan tojnak rá, valamint önkéntes sem jelentkezik, egyetlenegy sem. Aztán akkor a kedves vezető, ha olyan nagyon háborúzni akar, fogjon meg egy gépfegyvert, üljön be egy tankba, és nézze meg, meddig jut. Rettenetesen gusztustalan, hogy politikusok elmebaja miatt ártatlan embereket kényszerítenek hadba, nekik kell meghalni. A XXI. században. Miközben a kedves vezetők bunkerekben meg óvóhelyeken kibekkelik a csihi-puhit. És bár a különböző oldalak kommentjei között nagyon megy a fröcsögés azokra, akik elmenekültek, hogy hazaárulók, mi az, hogy nem harcolnak a saját hazájukért, én teljesen egyetértek a menekülőkkel, és biztos vagyok benne, hogy én is az elsők között húznék el az országomból hasonló helyzetbe

Amíg oviban volt, kipakoltunk az ajtó mellé nem kevés cuccot, hogy Tomi kivigye a raktárba kocsival, ezért kicsit ziláltan nézett ki az előszoba. Flóra hazajött, az ajtóban megtorpant, meglepetten körülnézett, majd azt kérdezte: - Mi ez a kupkeráj? Bújócskáztunk, percek óta keresett, de nem talált. Egyszer csak megszólalt: - Jó messzire elbújtál, anya! Reggel éppen próbáltam magamhoz térni, amikor a gyerek megjelent a kezében egy már félig megevett Balaton szelettel. Elmajszolta a másik felét is, majd mondta, fáj a hasa. Mondtam, persze, mert reggeli helyett betolt egy Balaton szeletet. Ezek után összefoglalta a történéseket: - Odatoltam a hűtőhöz a széket, nem az instabilt, kinyitottam a hűtőt, kivettem és betoltam egy Balaton szelet. Induláshoz készülődtünk, levette a kabátját a gyerekfogasról, ami ettől lejött a szögről, amin lóg, de ő visszatette, ami azelőtt még sosem sikerült neki. Kiabált: - Anya! Vissza tudtam tenni egyedül! Már mindent tudok! Ezen felnevettem, és kérdeztem: -

Miután nekem 5-én negatív lett a tesztem, 7-én Tomi és Flóra is tesztelt, ők is negatívak lettek. Mindhárman itthoni öblögetőst csináltunk. Kedd reggel elküldtem mindhármunk eredményét, majd felhívtam az ovit, hogy akkor most tutira mehet-e a gyerek. Kérte az igazgató, hogy inkább tesztutcában csinált pcr-t küldjünk, mert az otthoni nem számít hivatalos eredménynek (pedig de, csak ez úgy van megfogalmazva a hivatalos leírásban, hogy így is meg úgy is lehet értelmezni - én így értelmezem, ő meg úgy). Jó, elvágtattunk a tesztutcába, nagy nyugodtan vártam az eredményeket egész nap, erre este megérkezett Tomié: pozitív. Na, itt egy fél világ összedőlt bennem. A másik fele reggel, amikor az én eredményem is megérkezett, és megint pozitív lett, megint 28-as értékkel. Flóráét sosem kaptuk meg, pénteken telefonáltam utána, hogy mi lesz már, akkor mondták, hogy nem volt sikeres a mintavétel. Tomi hétfői negatívja nem került be a hivatalos kórtörténetbe, így neki csak simán folytatódott a karant

 Flóra szerdai tesztje pozitív lett 37-es CT-értékkel, Tomi keddi CT-je 33 volt, szóval egyikük sem volt fertőző a teszt időpontjában. Violát nem teszteltettük (őt itthon nem tudnánk), de sejtjük, hogy elkapta, mert egy napig lázas volt, bár szerencsére csak 38-ig ment fel a hője, és két napig nagyon nyűgös, aztán tegnapról mára 14 órát aludt megszakítás nélkül. Nekem ma volt a karantén 5. napja, úgyhogy reggel teszteltem. Kora este meg is jött az eredmény, és már negatív vagyok. Holnap sétálok is egyet ennek örömére, már nagyon rám fér. Durva dolog egy ilyen karantén kisgyerekekkel. Egy óvodásnak kemény azért egy hetet bezárva dekkolni. Játszunk, olvasunk, nézünk mesét*, főzünk, de egyre több a sírás és hiszti, amit elviselni nehéz, de megérteni könnyű - nyilván tele már az ő bakancsa is az egésszel. Külön szívás, hogy ez az egész két és fél héttel a skarlát után történt, amivel másfél hetet dekkolt itthon ill. kórházban. Bízom, hogy most jó ideig nem lesznek ilyen izgalmak, és lehet

 Minket is elért, hurrá. A csütörtöki tesztünk még negatív volt, a vasárnapi eredményem kedd hajnalban jött meg, az már pozitív lett. Hétfőn estefelé megjelent néhány jellemző tünet is, durva torok-, fej- és bőrfájás egy kis náthával, aztán tegnapra ezek mérséklődtek. Ma a hátam fáj, plusz kicsit köhögök, és maradt a nátha. Flóra szombaton elég rosszul volt, vasárnap estig még fájlalta a fejét, azóta jól van, a vasárnapi tesztje negatív. Tominál tegnap kezdődtek a tünetek, ő akkor csinált tesztet, mára kiderült, hogy ő is pozitív. Violáról nincs infó, de többet sír, mint máskor, és Tomi a szokásosnál mélyebbnek hallja a hangját (én nem). Ha két napig nem lesznek már tüneteink, akkor a karantén 5. napján szabadulhatunk negatív teszttel, én pénteken, Tomi vasárnap. De az egy háztartásban élő oltatlanok sajnos leülik a 10 napot, akkor is, ha minden nap negatív a tesztjük. Így Viola jövő hét végéig csücsül, ill. fekszik, mert Tomi tesztjével újraindult a 10 nap. Eredetileg úgy terveztük, F

Flóra 6,5 hét kórházi tartózkodással kezdte az életét, sokszor mondtam neki akkoriban, hogy azt kívánom, egyben utolsó ott-tartózkodása is legyen ez élete során, már persze az esetleges gyerekszüléseket leszámítva. Nem így lett. A téli szünet után két nap volt oviban, szerdán hajnalban sírva ébredt, fájt a feje. Mellé feküdtem, még 7-8-ig aludtunk. Felkeltt, meleg volt a homloka, de csak 37-et mértem. Mivel sírt, hogy rosszul van, kapott Nureflexet, és hívtam az ovit meg az orvost. Flóra hamarosan jobban lett, olyan volt, mint máskor, jött-ment, játszott, nevetett, csacsogott. Amikor a dokihoz kellett volna már készülődnünk, nem volt hajlandó, lefeküdt a kanapéra, hogy ő fáradt. Gondoltam, a szokásos, időhúzós bohóckodás kezdődik, fel is húztam magam. A doki lázméréssel kezdett, 39,2-t mért. Teljesen elképedtem, mert egyáltalán nem volt meleg a gyerek. Nem kaptunk semmit, pihenjen, szedje a Nureflexet, majd jobban lesz.  Napközben hol jókedvű volt, hol bepunnyadt. Este aztán másfél óra

 A 2020-as karácsonyt külön töltöttük a családunktól, csak videótelefonálni tudtunk velük, mert éppen akkora szigor volt a határon, hogy karantént kaptunk volna visszafelé. Meg talán hazafelé is, már nem emlékszem. Meg persze nem akartuk megkockáztatni, hogy a családunk idősebb vagy éppen kevésbé jó egészségi állapotú tagjainak hazavisszük a vírust. Idén viszont semmilyen korlátozás nem vonatkozott ránk, és annyi pcr tesztet végzünk itthon, amennyit akarunk, úgyhogy bátran hazamentünk. A szokásos program volt: 24-én itthon ünnepeltünk, most már négyesben, 25-én reggel a szüleimhez utaztunk, 26-án délután Tomi szüleihez, és 27-én délután hazajöttünk. Flóra most ott maradt Sümegen a két ünnep között, de ez eléggé rossz volt nekem, szóval nem fogunk rászokni. Eleve kicsit lehangol minden évben, hogy vége a karácsonynak, de az, hogy nem együtt voltunk, nem játszottunk az új játékokkal, nem mentünk állatkertbe, ahogy terveztem, nagyon megviselt. A szilveszter érdekesen alakult, maradjunk an

Pénteken lett négyéves Flóra, aznap ünnepi ebéd és ajándékozás volt, tegnap meg közös program*. Még novemberben, amikor a schönbrunni állatkertben voltunk, odafelé is elmondta, hogy szeretné megnézni a sivatag házát (elhaladtunk mellette, de mondtam, hogy most az állatkertbe igyekszünk, ezt majd máskor megnézzük), visszafelé pedig toporzékolós hisztit rendezett, hogy demostazonnal . Egyrészt leszakadt a vállam, mert elöl Violát, hátul a hátizsákot cipeltem, másrészt a toporzékolós hisztivel azt lehet elérni, hogy tutira nem történik, amit el szeretne érni vele, így nem is láttuk aznap a sivatag házát. Tegnap reggel megkérdeztem tőle, van-e kedve elmenni, és volt. A kasszánál kiderült, hogy akinek éves bérlete van az állatkertbe, az féláron léphet be ide, ami annyira feldobott, hogy még a pálmaházat is bezsúfoltuk a programba. Nagyon tetszett Flórának mindkettő, többször is elmondta utána, még az elalvás előtti pillanatokban is, hogy nagyon jó volt, menjünk máskor is. Oda felé kérdezte,