Szomszéd

16 lakás van a házban, háromról tudom, ki lakik benne, plusz a negyedik egy orvosi rendelő. Ezen kívül még 3-4 emberrel össze szoktam futni a lépcsőházban, de róluk semmit sem tudok. Ez szerintem ilyen nagyvárosi hülyeség (más néven elidegenedés), és Tomira nem is jellemző, ő majdnem mindenkit ismer a házban.

De nem is ez a lényeg, hanem az a bácsi, aki jóban van az ötödiken lakó, nagyon szimpatikus másik bácsival, és időnként össze szoktunk futni. Egyszer például az ötödiken lakó bácsi kinyitotta nekünk a liftajtót, amikor a földszintre értünk, hogy ki tudjam tolni a babakocsit, majd kicsit elálmodozva azt mondta a két gyerekre nézve: "De szépek vagytok! Egyik szebb, mint a másik." (És tényleg.) Közben a másodikon lakó bácsi, akivel együtt mentek le a lépcsőn, folyamatosan beszélt hozzá, ezen a ponton már a postaládáknál járt, és rá akart volna nézni a barátjára, aki, ugye, nem volt ott, mert leragadt nálunk. Meglepődött, megkereste a tekintetével, majd rákiáltott: "Na, te nem jössz?" Mire a másik bácsi kicsit összerezzent: "De, de, megyek már."

No, a másodikon lakó bácsival (aki az előbbi történetben nem ragadt le a gyerekeknél) ma megint összefutottam. Éppen hazaértem a hátamon Violával, ő meg ott állt a lift előtt egy mankóval, és brutális módon zihált. Megkérdeztem, van-e szüksége segítségre, jól érzi-e magát, kinyissam-e az ajtót. Mivel szerencsére a mi családunkat nem érintette és nem érinti az alkoholprobléma, és ritkán láttam/látok részeg embert, sokára esett le, hogy a bácsinak az a baja, hogy alaposan beivott. (Így fényes délben.) Eszembe jutott az a furcsaság, amikor múlt héten kiírta az ajtajára, hogy XY vendéglőben van, nem is értettem, minek közli valaki minden arra járóval, hogy nincs otthon - most már az a gyanúm, hogy a bácsi kicsit fura, valamint ebbe az XY vendéglőbe járhat inni. (Korábban már megfigyeltem, hogy a vendégkör főleg nagypapa korú férfiakból áll, akik nem mindig esznek, időnként inkább iszogatnak.) 

De megint eltértem a tárgytól. Szóval megkérdeztem a bácsit, minden rendben van-e, tudok-e segíteni, mire zihálva közölte, nagyjából jól van, majd a kezembe nyomta a kulcscsomóját, és megkérdezte, melyik a lakáskulcsa. Egyrészt vagy száz kulcs volt azon a csomón, másrészt felmerült bennem a logikus kérdés, mégis honnan tudhatnám én, neki melyik a lakáskulcsa. De részegen biztosan máshogyan működik a logika is (nem tudom, még sosem voltam részeg). Volt a többi közt egy kulcs, ami alakra ugyanolyan, mint a mi lakáskulcsunk, azt adtam a kezébe, hogy szerintem ez lesz az. Utána megpróbálta kinyitni a liftajtót, de meg sem tudta mozdítani, úgyhogy kinyitottam neki. Betántorgott, majd felkiáltott, hogy lecsúszott a gatyája. Én már az első lépcsőfokról néztem vissza, és láttam, hogy ez valóban így van. Gondoltam, sebaj, mindjárt hazaér, megfázni már nem fog, talán elesni sem.

Akkor értem fel a lépcsőn a másodikra, amikor ő a lifttel, gondolom, nem lehetett egyszerű megnyomnia a megfelelő gombot. Kijönni sem tudott, úgyhogy kinyitottam neki az ajtót, mire kezembe nyomta a kulcsot (de nem azt, amiről én azt hittem, az lehet a lakáskulcs), hogy nyissam ki a lakását. Megkérdeztem, melyik az ő lakása a három közül, ami az emeleten található (vagy hát kettő közül, mert a harmadik lakóit pont ismerem). Erre rámutatott az ajtajára, mintha tök egyértelműnek kellene lennie számomra, hol is lakik ő, és ekkor teljesen véletlenül a szemembe ötlött, hogy vagy nem hord alsógatyát, vagy az is lecsúszott. Ez kicsit megrázó élmény volt, mondhatni, váratlanul ért. Kitámolygott a liftből, betalált valahogy a nyitott ajtón, és kiabált utánam, aki már felfelé másztam a lépcsőn, hogy köszöni. Visszakiabáltam, hogy szívesen, mire még hangosabban kiabált, hogy köszöni, mire még hangosabban kiabáltam, hogy szívesen. Ez németül úgy hangzott, hogy:

- Danke schön!

- Bitte sehr!

- Danke schön!

- Bitte sehr.

Erre ő:

- Sehr gerne.

Vagyis szívesen/tessék. Ez is azt támasztja alá, hogy nem volt éppen józan.

Felbattyogtam a harmadikra, közben megállapítottam, hogy a bácsi elég fura, de ítélkezni nincs jogom, úgyhogy csak örülök, hogy a mi családunkban nem esnek meg ilyen jelenetek. Meg még annak is eléggé, hogy Flóra nem volt velem - neki aztán végképp semmi szüksége nem lett volna rá, hogy lássa a bácsit lecsúszott gatyával. (Viola még kicsi, elég magasan is ült, a kapucnim szőrméjétől kb. semmit sem lát előre a háti hordozóból, szóval ő feltehetőleg kimaradt ebből.)

Most két dolgot remélek: 1. többet nem futunk össze a házban, 2. nem fog emlékezni erre az esetre, amikor összefutunk. Szörnyen kellemetlen, legalábbis nekem, gondolom, neki se lenne egy élmény felidézni.