LizaGazdija

ezért a kávézóban, ha éppen üresjárat van, azon töprengek, hogy csak be kellene fejezni a regénykéimet, mind a kettőt, és új fejezeteket költök hozzá az eddigiekhez, és tök jók jutnak eszembe, de leírni nem merek semmit, mert utána már idétlennek tűnik. Azért nem lesz belőlem soha író, de még olyan ember sem, akinek megjelenik egy-két regénye, mert iszonyú kritikus vagyok magammal szemben, és így arról szó sem lehet, hogy másnak megmutassam, amiket írok, hátha más szerint is idétlen.

mi kell nekem: teljesen beteg vagyok, ezért a héten elutazik, és csak helyettesítés lesz az edzés időpontjában, amire úgysem mennék, így legálisan szenvedhetek otthon. Gotta love K. :P

8-tól délig kávézó, utána Color Run Rékával, majd 5-től éjfélig megint kávézó. Élmény volt :)   Rajtra várunk, még elég tiszták vagyunk   Szintén   Ez itt a rajt. Nem tudom, mi valósult meg a futás utánra tervezett Color Partyból, de szerintem elenyésző volt azon futók száma, akik megtartották a porukat a program végéig. A legtöbben már a rajtnál elszórták az összeset :)   Hát, ez lett a vége. Réka elég komolyan néz ki azért, engem valahogy kevésbé értek a színek.     A könyökhajlatomat nézzétek!   Elsőre kicsit megijedtem, hogyan fogok visszajönni a kávézóba ilyen hajjal, de szerencsére ki tudtam fésülni belőle a színeket. Megmosni nagyon-nagyon nem akartam, mert vagy egy óra csak a szárítás. Két baj van: 1. belázasodtam, 2. a színes por marja az orromat és a torkomat. Amúgy minden király :) Volt sok vidám ember, sok külföldi, sok nevetés, nagy vidámság. Mondjuk a "the happiest 5k of the world" annyira nem ül, mert ez 1,5-2 km-nél nem vo

Az milyen, amikor lefestenek egy ajtót, majd becsukják, de nem írják ki rá, hogy frissen festve? Én azért felháborodtam, amikor a táskám, a kabátom és a kezem is fehér festékes lett. Az a nagy szerencse, hogy mindenről lejött a festék.

hogy néha muszáj önzőnek lenni, legyen ez bármilyen hatással másokra. Sajnálom.

Reggel találkoztunk Brigivel, és elindultunk ruhabeszerzési körútra, amit megspékeltünk egy egészen rövid ügyintézéssel. Nekem volt egy lista a fejemben, amit ide le is írtam, miszerint kell téli kabát, csizma, nadrág és felső. Na, hát ezek közül mindent beszereztem, és igazság szerint egészen olcsón kijöttem, már ahhoz képest, hogy téli kabát meg csizma is volt a listán. Ebben nagy szerepe volt Briginek, aki nem hagyta, hogy például a Skálából ruhapróba nélkül forduljak ki, és aki minden felpróbált ruhadarabot véleményezett, így segítve a választást. Nagyon szép a nadrágom is, a felsőm is, a kabátom és a csizmám is. Teljesen elégedett lehetek :) A nap további részéről inkább ne is beszéljünk. Legyen elég annyi, hogy szétesik a fejem, és olyan álmos vagyok, hogy alig látok ki a fejemből, de még nem lehet aludni, mert még van dolgom. Úgyhogy gyorsan megyek is Jóbarátokat nézni, hogy majd vidáman térjek nyugovóra.

Popper Péter kapcsán egyszer már kiakadtam azon, hogy úgy tűnik, van, aki szerint normális, hogy párok megcsalják egymást. Most elolvastam Tóth Krisztinától a Pixelt, és megdöbbentett, hogy a kis pixelek között gyakorlatilag nem találni olyan párt, ahol ne lenne legalább az egyik, de gyakrabban mindkét félnek szeretője, sokszor egy egész életen át. Nem azzal van a baj, ha két ember összeházasodik, majd később kiderül, hogy mégsem egymás mellett akarják leélni az életüket, és mindkettő újrakezdi egy másik emberrel. Nem igaz, mert de, ezzel is bajom van, egy ideális világban nem történnének ilyen dolgok. De ez, hogy együtt élnek, úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne, közben meg szeretőt tartanak... Kezdek megijedni, hogy esetleg naivitás azt gondolni, létezik boldog kapcsolat, amiben nincs szükség harmadikra.

Szeptember 27-én e-mailt kapni, amelyben egy szeptember 14-i programra invitálnak, nos, legalábbis vicces.

Blanka küldött nekem egy cikket, amiben először ismeri el számomra teljesen idegen ember a fordításomat. Itt olvasható:  http://www.elomagazin.com/2013/09/konyvajanlo-mark-frost-a-paladin-profecia/ Még mindig meg vagyok lepve, és nagyon-nagyon örülök. Úristen, úristen - ez van most bennem. Bizony, ettől az egy mondattól :)

Írt a kiadótól a szerkesztő, akivel együtt szoktunk dolgozni, hogy megjött a nyáron megjelent könyvem második kötete, szóljak, ha készen vagyok azzal, amit most csinálok, mert küldené, amint lehet. Úristen, mennyire jó!!! Legszívesebben rávetném magam a mostani könyvre, reggeltől estig ezt csinálnám minden nap, hogy a végére érjek két hét alatt (egyébként kivitelezhető lenne, gyorsan haladok vele, ha éppen van rá időm), és akkor már kezdhetném is a második kötetet. Hú, annyira örülök, alig bírok megülni egy helyben!

Többen is nagy rajongói a környezetemben, én pedig tavaly kaptam meg a születésnapomra. Idén már sorra is került. Hiába, ilyen várólisták vannak a polcomon, és akkor a Pixel még örülhet, van könyv, ami 4-5 évet is vár, míg végre hozzájutok, hogy elolvassam. Olvasás közben először az Ütközések című film jutott eszembe róla, meg az, hogy azt is újra kellene már nézni, majd észrevettem, hogy a fülszövegben használják is ezt a szót. Később eszembe jutott, hogy ez a könyv nagyon hasonlít Simon Márton Polaroidjaira is. A filmre azért, mert rövid betekintést nyerünk egy-egy ember életébe, aztán amikor az illető kapcsolatba kerül valakivel, hirtelen annak a valakinek az életére fókuszálunk. A Polaroidokra azért, mert csak egy-egy kimerevített pillanatot látunk mindenkiből, ritkán ismerjük meg az előzményeket, vagy tudjuk meg, mik lettek aztán a következmények. Amiben egyikre sem hasonlít Tóth Krisztina könyve, az az, hogy minden fejezet címe egy testrész, így a történet végére összeáll eg

Ez is régi adósságom volt, bár nem egy embertől hallottam, hogy 25-26 éves kornál előbb nem érdemes olvasni. Igazából azt gondolom, érdemes lett volna előbb is, legfeljebb mást nyújtott volna. A szerelemről és más démonokról című könyvvel kezdtem Márquezt, és az nagyon tetszett nekem, mert nagyon vonz a mágia és a babonák világa. Reméltem, hogy a Száz év magány is hasonlóan jó lesz.   A regény a Buendía-család életet követi hat generáción keresztül, velük együtt pedig Macondo város születését, felvirágzását, hanyatlását, végül pusztulását. Attól vált számomra különlegessé a történet, hogy nagy egyetértésben megvan benne egymás mellett a mese és a valóság, olyannyira, hogy hajlamos voltam a valószerűtlent, a mesét is elhinni. Végül is miért ne történhetne meg olykor egy-egy varázslatos eset? Mondják, mindenkinek megvan a keresztje. A Buendíáknak is, nem is kicsi: magányra vannak ítélve. Akár egy tucatnyian élnek a dinasztia házában, akár ketten, mindig mindenki végtelenül magány

Na jó, igazából még pont három hónap van addig, de én tegnap megrendeltem az első ajándékot, október közepén át is vehetem. Nagyon jó kis időszak következik: lesz Halloween, amit imádok, aztán lesz karácsony, ami meg a kedvenc ünnepem, ráadásul mindkettőre lehet hetekig-hónapokig készülni, mindkét esetben glédában áll a hangulathoz illő könyv és film, mindkettőre lehet majd sütni finomabbnál finomabb sütiket*, mindkettőhöz van egy csomó lakásdíszem... Nem mintha az őszi díszeket már felpakoltam volna, amúgy, mert tényleg ennyire nincs időm. De most nem panaszkodni akarok, hanem örülni annak, hogy ilyen jó ünnepek jönnek. Már alig várom őket! *Halloweenkor lesz megint tökös-fahéjas süti, mert tavaly nagyon bejött nekem is meg a diákoknak is, karácsonykor meg lesz nyomi bejgli, mint tavasszal, mert gondolom, megint szétreped majd az egész, meg lesz mézeskalács, mézes puszedli és sajtos pogácsa. Húúú.... Már csak az a kérdés, ki fogja ezt mind megenni, de majd csak kisütök valami

az egyik lány megbotlott a steppadban, elterült a földön, és nem is tudott felállni többet. Pillanatok alatt kétszeresére dagadt a bokája, úgyhogy K. hívott hozzá mentőt. Ez a lány a táborban is ott volt, úgyhogy azonnal köré gyűlt a többi táboros, illetve úgy lassanként, kb. 5 percen belül mindegyikünk. K. kitámogatta őt a recepcióra, mi megvártuk a mentőt, aztán ketten ki is kísértük, mert vinni kellett az ő táskáját meg a mentősökét is, mert a pincehelyiségből a szűk lépcsőn így táskák nélkül sem volt annyira könnyű feljutni vele. Elvitték a Balesetibe, aztán egy óra múlva már hívta is K-t, hogy túl is van a vizsgálatokon, részleges bokaszalag-szakadása van, egy hét fekvés tuti, aztán kap valami rögzítőt vagy mit, és akkor már biceghet dolgozni. Ez ugyanaz a lány, aki a táborban mesélte, hogy egész nyáron nem volt szabadságon egyetlen napot sem, mert nem lehetett eljönni, olyan sok volt a munka. Kérdeztem tőle Facebookon, érzi-e a sors részéről az odacsapást, azt mondta, neki is a

Amikor már nem azon gondolkodom, mit főzzek, hanem azon, főzzek-e egyáltalán, mert úgysincs idő megenni, amit főzök, annak meg van-e értelme, hogy főzök, aztán rám rohad a kaja.

Mondom én, hogy az emberek nem változnak. Semennyit. Soha.

Abban a házban élek, amelyikben Kosztolányi Dezső eltöltött egy évet egyetemista korában, ráadásul ugyanazon az emeleten. Tényleg kicsi a világ.

kb. két hétig azt játszotta, hogy egész éjjeli töltés után estére lemerült, pedig előtte négy évig négy-öt napot bírt, a legelső évben meg egy hetet. Most három napja jelez teljes feltöltöttséget. Hmm.

Nagyon vicces hatásai is vannak a múlt hétvégi edzőtábornak. Eddig tök mindegy volt nekem, ki van lent edzésen és ki nincs, én magam miatt mentem, a többi nem érdekelt. Ha szóltak hozzám, válaszoltam, igyekeztem kedves lenni, de ennyi. Most viszont, amikor csütörtökön észleltem, hogy a táboros lányok közül csak én jelentem meg az edzésen, átfutott az agyamon a gondolat, hogy visszaöltözöm és hazamegyek, aztán megdöbbentem, mekkora változás ez az eddigi hozzáállásomhoz képest*. Egyébként a többieknél is megvan ez a változás, ugyanis eddig sosem fordult elő, hogy kiírták volna a facebookos csoportba, hogy nem jönnek, de csütörtökön így tettek, mind egy szálig, csak én azt már nem láttam, mert addigra már régen nem voltam otthon. Ez akár azt is jelentheti, hogy közösséggé formálódtunk. Erről eszembe jutott, mennyire furcsa nekem, amikor edzés közben egyesek kifecsegik a magánügyeiket. Igaz, K. előszeretettel mesél el a stand-up részben mindenféle, szexszel kapcsolatos új felfedezéseket,

Van ez az összeállítás az elmúlt száz évből, amin állatok láthatók emberi szerepekben. Az első reakcióm az volt, hogy jaj, de aranyosak, milyen viccesek. Csak később támadt bennem némi rossz érzés azzal kapcsolatban, hogy vajon jó volt-e ez nekik, és egyébként is, jó-e, ha hülyét csinálunk egy állatból csak azért, mert nem tud védekezni. Például a motorozó és dodzsemező medvéknél határozottan erős volt ez az érzés.

Gyerekkoromban megszámlálhatatlanul sokszor láttam A muzsika hangja című filmet, egy időben simán előmondtam a szereplők szövegét. Azt hiszem, az a kedvenc jelenetem, amikor kint vihar van, és Mária a My Favourite Things című dallal próbálja megnyugtatni a gyerekeket: A minősége elég gáz, meg egyáltalán, ahogy felvették, az is elég amatőr, de legalább feltöltötte végre valaki :) Annyira szerettem ezt a számot, hogy arra gondoltam, ha tudnék rajzolni, megrajzolnám a benne megjelenő képeket, és kitenném őket a szobám falára, hátha segítenének, amikor rossz a kedvem. De nem tudok rajzolni, úgyhogy ez a terv itt hamvába is holt. Később, amikor megtanultam hímezni, felmerült bennem, hogy egy nagy képet lehetne csinálni ezekből a kis képekből, de én csak leszámolható mintát tudok követni, magamtól ilyet készíteni nem, mivel, ugye, nem tudok rajzolni. Lehet, hogy egyszer nekidurálom magam, megpróbálom fellelni a neten ezeknek a képeknek a megfelelőit leszámolható minta formájában, é

Tegnap leütötte a villamoson az egyik utas a másikat, ma meg egy rendőrautó szorult két villamos közé: http://galeria.index.hu/belfold/2013/09/19/ugyetlen_rendor_benitotta_meg_a_korutat/4822968_9e941e55e8372794687fdc64b3a6e874_g.jpg Amikor elindultam otthonról 5 körül, lépni alig lehetett a járdán, akkora fennakadást okozott a baleset. Nem álltam meg bámészkodni, de azért elég sokat gondolkodtam rajta, ezt vajon hogyan sikerült összehozni. Végül is úgy tűnik, az egyik villamosvezető volt a ludas, mégis a rendőrökön röhögött az összes bámészkodó. Az meg nagyon kemény, hogy 2 óra alatt sikerült csak megoldani a problémát, és csak 7-kor indult újra a villamosforgalom.

amikor életemben először letiltottam valakit a Facebookon. Valószínűleg csoporttársak voltunk amerikanisztikán, vagy legalábbis szaktársak, mert ismerős volt az arca, amikor bejelölt, úgyhogy visszajelöltem. Miután megeresztett néhány gyomorforgató zsidózást és cigányozást, töröltem az ismerőseim közül, mert úgy éreztem, nekem erre semmi szükségem sincs. De azóta is látom a hozzászólásait, amikor egyik közös tanárunk posztjai alatt kifejti a gondolatait. A ma esti poén volt az utolsó csepp a pohárban, fogtam és letiltottam. Kész, elég volt.

Arra a következtetésre jutottam, hogy ha sietek, nem szabad vásárolnom, miután most már többedszer fordult elő, hogy rohanás közben beugrottam kaját venni egy üzletbe, és kicsit többet ütöttek fel, mint amennyit vásároltam, ezért reklamálnom kellett. Most az történt, hogy elvettem két ciabattát szombati és vasárnapi reggeli gyanánt, ki is volt írva, hogy 105 forint, majd miközben a csaj lehúzogatta a dolgokat, hirtelen feltűnt, hogy kicsit nagyobb összegnél járunk, mint amennyit én fejben összeadtam. (Ezt eltanultam aputól: többnyire 100 forintos pontossággal meg tudom mondani, mennyit fogok fizetni, akkor is, ha nagyon sok mindent veszek, pedig közben nem adogatom össze a dolgokat, csak úgy látom, hogy az kb. mennyi pénz.) Miután fizettem, megnéztem a blokkot, és észleltem, hogy a 105 forintos ciabatta darabját 245 forintért sikerült elszámolni. Odamentem a főnökhöz (hozzá küldött a biztonsági őr), aki megnézte a ciabattát meg a blokkot, megállapította, hogy ez a cucc valóban nincs 25

Most, hogy korlátozottan áll rendelkezésemre, nekiálltam pénzt költeni. Szerintem is furcsa vagyok, de hát mit lehessen tenni... Szerencsére a téli felkészülés egyik elemét, a fekete táskát már be is szereztem, bár nem valószínű, hogy egy október-áprilisi időszaknál többet kibír, már ha az árából indulok ki, ami 2250 Ft volt. Viszont közben rájöttem, hogy kénytelen leszek a cipőn, a csizmán és a kabáton kívül egyéb ruhákat is venni, mondjuk két-három nadrágot meg négy-öt felsőt, mert elérkezett az ősz, ezzel együtt a "nincs egy rongyom se, amit felvegyek" szezonja. (A másik ilyen szezon májusban szokott jönni, tök jó. Közben nem férek el a szekrényben, annyira tele van ruhával.) A költekezés keretében vettem egy jegyet a Fővárosi Nagycirkusz új előadásának premierjére, mert nagyon komolyan veszem azt a magamnak tett ígéretemet, hogy mindegyik előadásukat megnézem legalább egyszer. Aztán tegnap a kávézó üresjárataiban könyveket nézegettem a neten, aminek sosincs jó vége. Mos

A 16 órázásban nem a 16 óra a nehéz, hanem a másnap.

Ilyenekre van szükségem:   Hogy erről ne is beszéljünk:   Még leveleket préselni is lenne kedvem, mondjuk ilyeneket:   És a vers is milyen helyes! Nem emlékszem, szoktam-e ennyire vágyni az őszre, de most olyan nagyon szeretném, hogy tőlem akármikor mehetünk avarban gázolni. Ha lesz egyszerre időm és lelki erőm, akkor megcsinálom a lakás őszi dekorációját, és elkezdek tökös sütit sütni. Vagy utóbbival azért inkább várjam meg a Halloweent, és egyelőre csak egyek sült gesztenyét meg vegyek gesztenyepürét A Helyen? Hmm...  

Azon gondolkodtam, vajon akkor el lehetne-e engem fárasztani fizikailag, ha nem lennék ennyire feszült. Mert a többi lány teljesen kifeküdt a hétvégétől, én meg úgy éreztem, meg sem kottyant. Hiába volt izomlázam, nem fáradtam el. El sem tudom képzelni, mit kellene velem csinálni, hogy úgy érezzem, kihajtottam magam. Ha majd boldog leszek, akkor egyúttal visszanyerem a fizikai elfáradás képességét is? Átgondoltam, mi hiányzik ahhoz, hogy nyugodtan mehessek neki az őszi-téli időszaknak. Á, nem sok minden. Kell egy téli kabát, egy csizma, egy cipő meg egy fekete táska. Aha, jó lesz, biztos olcsón beszerzem majd ezeket, ami azért is jó lesz, mert ugye a megtakarításom kb. háromnegyede elfogyott kilenc hónap alatt. Hurrá! Nem baj, legkésőbb jövő hétfőn veszek egy nagy levegőt, és megveszem ezeket a dolgokat, kerül, amibe kerül. Muszáj lesz, mert ma már kifagyott belőlem a lélek. És megint süvít be a hideg az ajtón meg az ablakon, annyira jó!!! Majd sok sütit kell sütni márciusig, akkor n

1. Fel vagyok puffadva, úgy nézek ki, mint egy öt hónapos terhes. Nem meghíztam, felpuffadtam, de nem tudom, mitől, és nem tudom, mikor akar ez elmúlni, viszont baromi kellemetlen érzés. 2. Nem kapok rendesen levegőt. Nem tudom, mitől, mert nem vagyok náthás, és nincs asztmám, sem allergiám. 3. Kellene intézni dolgokat a doktorin, de nem tudok mikor bemenni, és ez rettentően frusztrál és idegesít, de ettől még nem lesz több időm bemenni. 4. Nagyon csúnyán gyorsan fogy a megtakarított pénzem. Nagyon-nagyon csúnyán. 5. Kilátástalannak érzem a jövőmet, amennyiben a. nincs biztos munkám, illetve a háromból, ami ahhoz kell, hogy meglegyek, csak egy tűnik biztosnak, a többinél bármikor történhet bármi, b. hiába nézegetek külföldi állásokat, csak olyan munkára kellenek emberek, amihez én nem értek, de amihez értenék, ahhoz is olyan feltételek vannak, amiknek én nem felelek meg, c. nincs senkim, és nem is tudom, hogyan fogjak a társkereséshez, miután megígértem magamnak, hogy neten több

Arról nem is ejtettem fél szót sem, hogy bírtuk ezt az intenzív igénybevételt. Pedig kellett volna, ha már edzőtábor, ugye. Azt kell mondanom, elégedett vagyok magammal. Kissé lerobbanva vágtam neki a mókának, mert a szerdai kávézózás vége felé elkezdett nagyon fájni a jobb térdem (nem tudom, mitől, talán nem úgy kellett volna ülni a pult mögötti bárszéken, hogy a bal lábam felrakva, a jobbon meg támaszkodom), és hiába tettem rá borogatást, reggelre mégis bedagadt. Mivel szorgosan borogattam továbbra is (éjszaka), péntekre elmúlt a duzzanat, viszont továbbra is eléggé fájt. Nem biztos, hogy el tudom magyarázni, mi volt a baj, de valahogy úgy éreztem, hogy ha nem vigyázok, rosszul lépek, akkor ketté tudna törni a lábam térdben. Valahogy túlságosan hátrahajlott lépésnél, vagy nem is tudom. De a lényeg, hogy rossz volt és fájt. Ezért aztán rugdosni nem annyira tudtam, sőt a guggolások sem estek olyan jól, de azért mindent megcsináltam, egyedül szombaton, a taebónál tettem azt meg, hogy

halt meg Nagyi, aki az utolsó élő nagyszülőm volt. Nagyon gyorsan eltelt ez az év.

Nagyon kemény volt hétfőtől péntekig, úgyhogy már épp ideje volt a legalábbis lelkileg kikapcsolódós hétvégének. Hétfő Hat óra alvás után kelés 6-kor, 8-tól 1-ig kávézó, 2-től 3/4 8-ig céges csoport meg koreai gyerek meg utazás. Kedd Hat óra alvás után kelés 6-kor, 8-tól 4-ig kávézó, fél 5-től fél 7-ig tanítás, 8-tól 10-ig edzés, fél 11-kor hazaérkezés. Szerda Öt óra alvás után kelés 6-kor, 8-tól éjfélig kávézó, hazaérkezés 1-kor. Csütörtök Hat óra alvás után kelés fél 8-kor, rohangálás 9-től fél 1-ig, 2-től 7-ig céges csoport meg koreai gyerek. Ekkor már annyira ki voltam készülve, hogy nem mentem el edzeni, csak odamentem a teremhez, hogy beszéljek K-val, feltegyem a hétvégével kapcsolatos kérdéseimet. Péntek Hat óra alvás után kelés 6-kor, 8-tól 1-ig kávézó, 2-től 4-ig nyelviskola, fél 5-kor utazás, 6-tól 7-ig tábornyitó edzés, majd vacsora, végül fél 1-ig buli. Szombat Nyolc óra alvás után kelés fél 9-kor, lelkileg lazulós (= nulla stressz, idegeskedés, feszültség

Hosszú beszámoló, a végén néhány kevésbé jól sikerült, mobilos képpel. Majd lesznek jobb képek is, olyanok is, amik az edzéseken készültek, meg csoportkép is van, csak azokat nem én csináltam. Ha majd megkapom őket, akkor közzéteszem a jobban sikerülteket :) K. még valamikor nyár elején vetette fel, hogy kellene csinálni egy hétvégét, amikor lemegyünk Leányfalura sokan, és ott sokat edzünk. Nekem eléggé tetszett az ötlet, mások is lelkesedtek, így aztán elkezdődött a szervezkedés. Lassan, nagyon lassan haladt, többször úgy tűnt, hogy nem is lesz az egészből semmi, de a vége csak az lett, hogy ezen a héten megvalósult a projekt. K. két teremben hirdette a tábort, az egyikbe kb. 20 lány jár fixen, hozzánk kb. 8. Ehhez képest tőlünk hatan mentünk, a másik teremből ketten jöttek, és három ember hozott plusz egy-egy főt. Ezen kívül volt még két nő, akiket mi nem ismertünk, nem járnak edzésre, de K. ismerősei, meg persze ott volt K. családja, vagyis a felesége meg a két kisfiuk (6 és 2,5

Van egy oldal a Facebookon, a Monsters of New York , ami részben a Humans of New York támogatásával válik egyre népszerűbbé. A tevékenységük lényege, hogy fényképekbe montázsolnak helyes kis szörnyeket, ezzel viccesebbé téve az eredei fotókat.  9/11-re emlékezve most valami mást, valami nagyon szépet alkottak, nézzétek: A következőket emelném ki. 1. A két szörny most nem rosszalkodik, nem csintalankodik, hanem lehunyt szemmel emlékezik. 2. Fogják egymás kezét. 3. Kékek. Annak mondom, aki esetleg nem beszél angolul, hogy a "blue"-nak két jelentése van: 1. kék, 2. lehangolt, szomorú. Szóval ez egy nagyon jól sikerült kép, szerintem jó ötlet volt megcsinálni.

Ez talán azon mérhető le, hogy a 6 órás alvás közben nem kócolódott össze a hajam. Nem viccelek. Minden reggel úgy nézek ki, mint egy kis oroszlán, ma viszont olyan fejjel ébredtem, amilyennel lefeküdtem. Nem sokat mocorogtam éjjel, azt hiszem.

Harmadik napja vagyok itt, igaz, ez az első teljes napom (16 órám) a háromból (a másik kettő 5 és 8 óra volt). Így aztán most főleg innen vannak élményeim. Az például mennyire aranyos, amikor egy elismert művész úr ül egy asztalnál néhány ifjú (és még ismeretlen) titánnal, és a művész úr teljesen normálisan, udvariasan, kedvesen viselkedik, az ifjú titánokat meg úgy kell a székükhöz szögelni, nehogy elszálljanak, és nem győzik éreztetni, hogy én csak egy pincérnő vagyok, ellenben ők egy elismert művész úrral ülnek egy asztalnál? Az is jó volt, amikor direkt úgy, hogy halljam, az egyik ifjú leszólta a borainkat (nekem őszintén szólva nem fáj, én nem ismerem a borokat - vagy még, vagy soha nem is fogom, ez majd eldől, neki meg joga van a véleményéhez), mire a művész úr letorkolta, hogy ezek igenis nagyon jó borok. Egyébként nagyon jófej emberek járnak ide, azt állapítottam meg. Van egy törzsvendég, aki szinte minden nap jön a barátaival, neki súgtak, tudja a nevemet, és teljesen türe

Az edzőteremben kezdenek kissé szétesni a dolgok. Nem működik a diszkógömb, nem működik az egyik hangfal (kettő van összesen). Előbbi még hagyján, én tulajdonképpen észre sem vettem, de a hangfal betegsége elég rosszul érint. Egy darabig üvölt belőle a zene, aztán elkezd pattogni, recsegni-ropogni, amitől úgy érzem, mintha az agyamat rázogatná valaki két kézzel, majd végül elhallgat, és csak néha rezeg be, ami fülsértő és fájdalmas is. Valamiért a terem egyik hibát sem orvosolja, pedig már a hangfal is legalább két hete elromlott. K-t is idegesítik ezek a dolgok, rendszeresen el is mondja, hogy neki ebből elege van. Ennek megfelelően ma egy mini diszkógömbbel jelent meg, és a step alatt végig be is volt kapcsolva a cucc. A hangfalat egy darabig ütögette, piszkálgatta a kábelét, majd egyszer csak így szólt: "Baszd meg, esküszöm, veszek egy hangfalat is! Sőt kettőt, és arról fog szólni a zene." Ezt az egyik lány még megdobta azzal, hogy javasolta, K. vegyen egy termet is ahel

"Akinek legye van, nincs egyedül!" Örkény István: Egyperces novellák És akinél egy pók lakik?

Hölgy vendég, kér egy cappuccinót meg egy hosszú kávét, de ez utóbbi koffeinmentes legyen. Készülnek a kávék, kb. két perc múlva megint megjelenik a pultnál a hölgy, hogy készen vannak-e már a kávék. Mondom, még nincsenek. A pulton lévő két kávéra mutat, hogy azok nem azok-e. Mondom, az egyik az ő cappuccinójuk, a másik egy másik vendégé*. Akkor ő most kiviszi a cappuccinót. Mondom, jó, de körülbelül két percen belül kiviszem én. Erre ő, hogy jó, de koffeinmentes legyen, nagyon-nagyon fontos, hogy koffeinmentes legyen. Jó. Kimegy, megcsinálom a kávét, kiviszem, teszem le, amikor a következő párbeszéd játszódik le közte és köztem: - A hosszú kávé koffeinmentes? - Igen. - Jó, mert nagyon fontos, hogy koffeinmentes legyen. És a cappuccino is koffeinmentes? (döbbenten) - Nem. - Akkor jó. Ezen utólag (már itthon) nevettem. *Ekkor szálltak meg a vendégek, nagyon kemény volt, egyszerre öt asztalhoz érkeztek, azt hittem, be is csavarodom, de végül mindenki azt kapta, amit kért, csak

Éppen az egyik órámról a másikra tartottam, amikor igen érdekes dolog történt velem. Busszal szoktunk menni egy darabon én meg az egyik órai tanítványom, aztán átszállunk a villamosra, ami a tanítványt leteszi Újbuda-Központnál, engem meg a Moszkván. Most is éppen erre készültünk. Már beért a megállóba a villamos, de nekünk pirosunk volt, pedig pont az a villamos volt a három lehetséges közül, ami elmegy a Moszkvára. Egyszer csak érkezett egy tanulóvezető, aki lassított a zebra előtt, majd villogott kettőt. Mi intettünk neki, hogy köszönjük, gondoltuk, látta, hogy bent áll a villamos, és ilyen kis cuki (egy lány volt amúgy), vagy már neki piros van, csak még nekünk is, és jelzi, hogy elindulhatunk. Én le is léptem a járdáról, és eléggé meglepett, hogy erre a lány gyorsított. Elég necces volt a helyzet, de azért vissza tudtam ugrani a járdára. A tanítványom elkerekedett szemekkel nézett rám, mondta, milyen poén már, biztos azt jelenti a lánynál a villogás, hogy "lépj le, hadd ü

  The Connels - Seventy-four, seventy-five     Gazebo - I Like Chopin  

„Az érzésekkel szabad ugyan vitatkozni, de nem érdemes.” Szív Ernő: A vonal alatt

azt hinné az ember, a cinizmusnak is van egy határa. De aztán kiderül, hogy nem, nincs neki. Ilyen cinikus magyarázatot régen olvastam, mint ma reggel, és még hozzászólni sem lehet. Tudod, mit? Nem is akarok. Csak meg vagyok döbbenve azon, hogy lehet így kezelni egy konfliktust. Úgyhogy innentől tényleg a számat befogom, és kész, ennyi. Közösség, persze.

Úgy eltelt, hogy észre sem vettem. Ennek nyilván az az oka, hogy csak egy napból állt, egy nap meg nem sok. Ezen az egy napon 3/4 11-kor keltem (de ehhez 2 után feküdtem), megreggeliztem, megpróbáltam magamhoz térni, nem sikerült, elmentem azért vásárolni kaját, megebédeltem, néztem Jóbarátokat, találkoztam Blankával, beszélgettünk, nézegettünk képeket, jól éreztük magunkat, aztán még néztem Jóbarátokat, most meg nemsokára fürdés és alvás következik, reggel meg a kávézó, de most nem 16 órában, hanem sokkal-sokkal kevesebben. Közben az oldalon, amiről meséltem, tökre nem akar megoldódni a probléma, viszont tömegesen törlik magukat az emberek, hogy így fejezzék ki felháborodásukat, ráadásul ezek pont olyan emberek, akik sok tartalmat generálnak - generáltak eddig. Testközelből figyelhetjük meg, hogyan lehet romba dönteni valamit egyetlen rossz lépéssel. Most aztán már nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Egyébként meg nagyon zene*: Muse: Unintended *Tökre teljesülnek a

Amikor Stardustot olvastam, ott volt a végén az utószó, amiben Gaiman kifejtette, őt zavarja, hogy Amerikának nincs igazi mitológiája, ezért úgy döntött, majd ő teremt egyet, ennek eredménye az American Gods. Ezért vettem meg a könyvet. Érdemes volt. A történetről röviden annyit mondhatok, hogy a főszereplőt, Shadow-t a börtönből szabadulva kellemetlen meglepetés fogadja, és hamarosan kiderül, a véletlenek nem véletlenek, és igazából semmi sem az, aminek látszik. Shadow belekeveredik az istenek harcába, akik a "viharra" készülnek, miközben igazából semmit sem tud és semmit sem ért. Rettenetesen széttagoltan olvastam a könyvet, három és fél hónapon át, mert közben néha nem volt kedvem, vagy türelmem, vagy időm, hogy folytassam. A hiba valószínűleg nem a könyvben volt, hanem a lelkiállapotomban, megesik az ilyen. Még a széttagoltság ellenére is gond nélkül tudtam követni a történetet, ami nálam ritkaság, mert egy-két hét alatt elfelejtem a szereplők nevét, aztán meg ne

Na jó, annyira nem is, mert azért nem tolongtak az emberek, sajnos. De azért megvan eddigi életem leghosszabb munkanapja. 16 óra. 8-tól éjfélig dolgoztam, kaptam egy csomó borravalót, és viszonylag keveset hibáztam, bár a kevés hiba között van egészen vicces is. De nem öntöttem ki semmit, nem öntöttem le senkit, nem törtem össze semmit. (Lekopogom, elvégre nekem a stepen is kellett másfél év, hogy először elessek.) Bele fogok jönni ebbe, azt hiszem. Az tök jó volt, hogy Gyöngyvér este bejött, és ott volt velem kb. egy órát, beszélgettünk, figyelt, és azt mondta, nagyon ügyes vagyok, jól csinálom, nem lesz itt gond, aminek azért örültem, mert eléggé őszinte embernek ismertem meg, és ha valami nem tetszik neki, azt meg is mondja, valamint vendéglátós, mármint ezt tanulta az iskolában, és ebben is dolgozott világ életében. Úgyhogy most jöhet egy kis zene, mert megérdemlem: Akkor is, ha annyira hard nem volt, mert nem kellett végig pörögni.

"S ki legkülönb köztük, csak azt szeresd." William Shakespeare: Romeo és Júlia Majd igyekszem.

Nagyon jól éreztem ott magam, megszerettem Londont és Dovert is. Az időjárás elég fura, de talán augusztusban nem éri minden nap eső az embert, és akkor láthatunk egy kis napsütést is. Az emberek kedvesek, segítőkészek, egyáltalán nem olyan karót nyeltek, mint a sztereotípia alapján gondolják sokan. Egyetlen helyen sem volt semmi "Good afternoon" meg "Good evening", csak "Hello", "Hi" meg "Hiya", ami szerintem sokat elárul róluk. Az utcáikat és a tömegközlekedési eszközeiket tisztán tartják. Igaz, az utazás költsége igen magas, de hozzá kell tenni, hogy az ő fizetéseikhez képest nincs olyan drága, mint a budapesti közlekedés a mi fizetéseinkhez képest. Érdemes Oyster Carddal utazgatni, sokkal jobban megéri, mint a napijegy, és ha az ember fel akarja fedezni a várost, közben be szeretne menni helyekre, nagyon megéri London Passt vásárolni, már amennyiben az érintett látványosságok listája egybeesik az általunk megtekinteni kívántak l

Reggel fél 8-kor keltünk, összeszedtük magunkat meg a holminkat, a bőröndöt is beleértve, és nekivágtunk a városnak. Kerestünk egy már nyitva tartó pubot, hogy kipróbálhassuk a Full English Breakfast névre hallgató reggelit, amit minden angol tankönyv úgy reklámoz. Mondjuk úgy, ízelítőt kaptunk belőle, de nagyon finom ízelítőt, ráadásul pont abba a pubba sikerült betérnünk, amelynek a lépcsőjén a regény szerint Dickens Copperfield Dávidja is megpihent nagynénje keresése közben. Full English Breakfast A bizonyító erejű részlet. Mondjuk Dover neve pont nem szerepel az adott oldalon, de ez nem számít. Az épület kívülről. Értelmet nyer a név is, miszerint Dickens Corner. Reggeli után felmásztunk a várhoz. A bőrönddel, igen. Jó volt. Nagyon kicentiztük a vagyonunkat, úgyhogy erősen reménykedtünk, hogy elfogadják a belépő vásárlásakor a magyar diákigazolványt, különben már nem lett volna pénzünk a reptéri transzferre, és vehettünk volna ki pénzt. Elfogadták a diákunkat. Első