Dover, 2. nap

Reggel fél 8-kor keltünk, összeszedtük magunkat meg a holminkat, a bőröndöt is beleértve, és nekivágtunk a városnak. Kerestünk egy már nyitva tartó pubot, hogy kipróbálhassuk a Full English Breakfast névre hallgató reggelit, amit minden angol tankönyv úgy reklámoz. Mondjuk úgy, ízelítőt kaptunk belőle, de nagyon finom ízelítőt, ráadásul pont abba a pubba sikerült betérnünk, amelynek a lépcsőjén a regény szerint Dickens Copperfield Dávidja is megpihent nagynénje keresése közben.

Full English Breakfast

A bizonyító erejű részlet. Mondjuk Dover neve pont nem szerepel az adott oldalon, de ez nem számít.

Az épület kívülről. Értelmet nyer a név is, miszerint Dickens Corner.

Reggeli után felmásztunk a várhoz. A bőrönddel, igen. Jó volt. Nagyon kicentiztük a vagyonunkat, úgyhogy erősen reménykedtünk, hogy elfogadják a belépő vásárlásakor a magyar diákigazolványt, különben már nem lett volna pénzünk a reptéri transzferre, és vehettünk volna ki pénzt. Elfogadták a diákunkat. Első lépésként felkerestük az információt, ahol kedvesen mosolyogva megkérdeztem, otthagyhatnánk-e a bőröndünket, mire a hölgy közölte, hogy nem, csomagmegőrzéssel nem foglalkoznak. Nekem ez nagyon fura volt, itthon mondjuk megengedték volna, ebben szinte biztos vagyok. De sebaj, innentől felváltva cibáltuk a bőröndünket Danival, és itt-ott le is parkoltuk, aztán bíztunk benne, hogy senki nem nézi bombának, amíg egyedül van. Semmi ilyesmi nem történt.

Nagyjából bejártuk a várat, egyedül a második világháborús alagutak maradtak ki. Láttuk az időszámítása körülről származó, római kori világítótornyot, amit állítólag ma is egy centurio szelleme őriz, az 1000 körül épített templomot, az 1100 körül épült bástyákat, az 1700-as évekre datálható katonai barakkokat. Gyönyörű az egész, ahogy van.

Emlék a XX. századból

Emlék a XVIII. századból - barakkok

Emlék a XI. századból

Szellem a kastélyban

Emlék az I. és a X. századból: egy római kori világítótorony és egy templom

A vár tetején. A vár teteje azért érdekes, mert a négy sarkában a négy bástya magasabb volt, mint ma, csak 1800-ban levágtak belőlük, hogy beférjenek az ágyúk. A már akkor is 700 éves bástyákból. Ez kész.

Daniról is van kilátásos kép, amin nem látszik a kilátás.

Az állomás felé rohanva azt hittem, eltévedtünk, de aztán kiderült, hogy végig jó irányba haladtunk, így végül időben kiértünk a pályaudvarra. Délben indultunk, 2-re voltunk Londonban. A vonat átment a London Bridge-en, így alkalmunk nyílt még elbúcsúzni a Temzétől és a csodás kilátástól. A Charing Crosson bementünk egy könyvesboltba, mert nem jöhettünk haza Angliából úgy, hogy nem jártunk angol könyvesboltban. Nagyon  igényes, nagyon jó üzletet sikerült találnunk, vettem is magamnak egy könyvet, ezt itt. A bolt előtt láttunk egy skótdudást, le is fényképeztem:

A nyaralás legvégére még maradt egy adag izgalom, én konkrétan azt hittem, idegbajt is kapok ott helyben. Ugyanis megérkeztünk fél 4-re Stratford metróállomásra, megtaláltuk a buszmegállót, ahonnan a reptérre lehet jutni, elmentem visszaváltani az Oyster Cardokat, mert anélkül a 10 font nélkül nem lett volna pénzünk a transzferre (mondom, kicentiztük), és ezek után 3/4 órán át nem jött busz. Illetve jött, három is: mindegyik a reptérről tartott a belváros felé, és a sofőr nem engedett felszállni senkit, mondta, szépen várakozzunk, majd jön olyan busz, amire felszállhatunk. (Ugyanazon megállóban kellett várni a reptérre tartó és a reptérről érkező buszra.) Egy darabig töprengtünk rajta, hogy a 17:35-ös indulási idő vajon londoni vagy budapesti idő szerint értendő, miután egy magyar lány azt mondta Daninak, amíg én a kártyák visszaváltásával szórakoztam*, hogy ő a fél ötös repülőhöz igyekszik. Végül Dani írt apunak egy SMS-t, apu meg megírta, hogy mindig a kiindulási hely szerinti időt írják a jegyre, úgyhogy megnyugodtunk. Csak mert ha tényleg fél 5-ös lett volna gép, akkor indulás előtt 10 perccel értünk volna ki akkor is, ha abban a pillanatban megjön a busz, mivel 50 perc volt az út. Később egyre fokozódott a feszültség, ugyanis nagyon úgy nézett ki, hogy akkor sem fogjuk elérni a gépet, ha fél 6-kor száll fel, mert egyszerűen nem akart jönni a busz.

Mi az A9-cel jöttünk be első nap a városba, ezért arra is pályáztunk. Én már egészen közel jártam ahhoz, hogy idegroncs legyek, amikor körbejárt egy pasi, hogy lehet venni tőle jegyet a hamarosan befutó buszra. Mondtam, hála az égnek, adjon gyorsan kettőt erre az A9-re. Azt mondta, nem ad, ő másik cég, ő az A 52-re tud adni. Nem vettem tőle, mert egyrészt úgy tudtuk, az a cég fejenként 8 fontért szállít embert, és annyink pont nem volt, másrészt meg nem akartam megvenni az egyik buszra a jegyet, hogy aztán a másik busz érkezzen előbb, amire nem engednek fel azzal a jeggyel, én meg lekaparjam az arcomat az idegtől. Végül is az A52 ért oda előbb, úgyhogy odarohantam a sráchoz, megkérdeztem, mennyi náluk a jegy, mire ő: "6 font, de már nem tudok adni, mert elfogyott az összes csak oda, már csak retúr maradt." Köpni-nyelni nem tudtam elsőre. Többen fel akartak szállni, mindenkinek előadta ezt a marhaságot, mire úgy hatan-nyolcan körülállták. Mondtam Daninak, most meg fogják verni, de meg is érdemli. De nem verték meg, hanem az egyik fiútól elvett 6 fontot, majd felengedte a buszra. Erre megint odamentem hozzá a 12 fonttal, mondtam, akkor mi is kérünk két jegyet. Azt mondja erre, nem tud adni, mert csak retúr van. Mondom, de hát láttam a szememmel, hogy azt a fiút felengedte 6 fontért, adott neki jegyet. Erre a pasi fancsali képet vágott, majd a következőt bírta mondani: "De már csak retúrjegyem van. Baj, ha nem két csak odaát adok, hanem egy retúrt?" Kérdeztem, kivisz-e kettőnket 12 fontért a busz a reptérre, mondta, ki. Gondoltam magamban: Hülye vagy? Tőlem falevelet vagy egy kavicsot is adhatsz, csak vigyél már ki a géphez!!!, de inkább nem szólaltam meg, csak a kezébe nyomtam a pénzt, aztán felszálltunk Danival. Én ekkor már teljesen kikészültem, ugyanis nagyon úgy festett a helyzet, hogy bizony a fél 6-os géphez is csak kb. fél óránk lesz. Már ki is találtam, hogy ha nem lesz nyitva a csomagfeladás, mire kiérünk, hogyan fogjuk úgy átpakolni a cókmókunkat, hogy a bőröndünket felvihessem kézipoggyásznak. Közben buzgón fohászkodtam, hogy késsen a repülő 20-25 percet, mert akkor jók vagyunk.

Amikor megérkeztünk a reptérre, úgy futottunk befelé, mint a nyúl, és még nyitva volt a csomagfeladás, mázlink volt. Még 40 percünk volt felszállni, úgyhogy nagyon-nagyon reméltem, hogy most nem lesz csipogás. Én gyorsan átrohantam a kapun, hát, amennyire gyorsan át lehet rohanni, nem is csipogott be semmim. Gondoltam, király, most még Dani is átfut, aztán rohanunk a kapuhoz. Aha. Daninak becsipogott a hátizsákja. Kész, ilyen a világon nincs, gondoltam én. Dani mondta a biztonságisnak, hogy van nála egy termosz, ami fémből van, talán azt nem szereti a gépük. Kivették a termoszt, újra nekiküldték a vizsgálatnak a táskát, megint becsipogott. Én közben már elrohantam megnézni, melyik kapuhoz kell odagyűlni, és megnyugvással vettem észre, hogy ki van írva, 17:35 helyett a várható indulási idő 18:00. Visszamentem, éppen a második csipogásra érkeztem. A biztonságis beletúrt a táskába, amiből előkerült egy dezodor, ami véletlenül benne maradt, nem került át a bőröndbe. Miután ez így tisztázódott, mehettünk is utunkra. Régen voltam ilyen ideges, mint akkor, alig bírtam megnyugodni.

A 25 perc késésből végül kerek egy óra lett. Jó sokat kellett álldogálni a kapunál, amikor végre kiírták, melyikhez kell menni. Volt alkalmunk végignézni, hogyan szívatják meg az embert a kézipoggyásszal. A mögöttünk lévő kapunál egy fiatal pár kénytelen volt otthagyni a reptéren a laptoptáskáját, mert sehogy sem fért bele a táskájukba úgy, hogy a táska beférjen abba a keretbe vagy mibe, amin lemérik, hogy megfelelő méretű-e a kézipoggyász. Egy egyedül utazó nő jó eséllyel az összes szuvenírjét volt kénytelen elhagyni, mert külön szatyorban voltak, és a külön szatyor nem fért be a táskájába. Azt mondjuk egyik esetben sem értettem, hogy miért nem kértek meg valakit a sorból, hogy hadd tegyék be hozzá a problémás holmit, amíg felszállnak a gépre, mert a gépről már annyi csomaggal száll le az ember, amennyivel jólesik neki, ott már nem nézi senki ezt a hülyeséget. Mert ez hülyeség, kb. arra jó, hogy jól meg lehessen szívatni az utast, illetve be lehessen szedni tőle 60 fontot (!) utólagos csomagfeladásra. Nálunk szerencsére nem volt semmi gond, simán feljutottunk a gépre. Hazafelé aztán ugyanaz ment, mint odafelé: ötpercenként kellett venni valamit. A legjobb az volt, amikor kiosztották a színes-szagos kis magazinjukat, hogy onnan válogassál kaját, aztán el is harsogták, hogy a Getaway Café milyen tuti, mindenképpen próbáld ki a szendvicseiket, majd amikor ezek után a mellettem ülő lány kért egy szendvicset, közölték, hogy hát, szendvicsük az most nincs, csak a reklámozott tízből egyféle. Az milyen? Szerintem elég vicces. De még mindig RyanAir, fapados, ez ezzel jár, úgy néz ki. És biztonságban hazahoztak, úgyhogy egy szavunk sem lehet.

Naplemente a repülőről.

Megérkeztünk!

A reptéren anyuék vártak minket. Fél 11-re értünk haza hozzájuk, volt finom vacsora, aztán megpróbáltunk képeket nézegetni, de hát ezernél több képet nem lehet este fél 12-kor megnézni, meg anyuék másnap dolgoztak, úgyhogy végül is másfél napi kép után elmentünk inkább aludni.


*Az nem ám úgy megy, hogy odamész, odaadod a kártyádat, kezedbe nyomnak öt fontot, és ég veled. Dehogy! Kell hozzá a személyid vagy az útleveled, amiről leírják a nevedet, a személyi számodat, aláíratják veled, hogy visszaadtad a kártyát, majd kinyomtatnak egy blokkot, amin tételesen fel van sorolva, hol és mikor használtad az Oyster Cardot, tehát pontosan tudják, mikor merre járkáltál, ezt elteszik maguknak, és csak utána adnak pénzt a kezedbe. Komoly dolgok ezek.