Neil Gaiman: American Gods

Amikor Stardustot olvastam, ott volt a végén az utószó, amiben Gaiman kifejtette, őt zavarja, hogy Amerikának nincs igazi mitológiája, ezért úgy döntött, majd ő teremt egyet, ennek eredménye az American Gods. Ezért vettem meg a könyvet. Érdemes volt.

A történetről röviden annyit mondhatok, hogy a főszereplőt, Shadow-t a börtönből szabadulva kellemetlen meglepetés fogadja, és hamarosan kiderül, a véletlenek nem véletlenek, és igazából semmi sem az, aminek látszik. Shadow belekeveredik az istenek harcába, akik a "viharra" készülnek, miközben igazából semmit sem tud és semmit sem ért.

Rettenetesen széttagoltan olvastam a könyvet, három és fél hónapon át, mert közben néha nem volt kedvem, vagy türelmem, vagy időm, hogy folytassam. A hiba valószínűleg nem a könyvben volt, hanem a lelkiállapotomban, megesik az ilyen. Még a széttagoltság ellenére is gond nélkül tudtam követni a történetet, ami nálam ritkaság, mert egy-két hét alatt elfelejtem a szereplők nevét, aztán meg nem tudom, kikről beszélünk, de itt valahogy jók voltak a nevek, vagy nem is tudom, mi volt az oka, de egy-két, sőt egy esetben öt hét kihagyás után is fel tudtam idézni, hol tart éppen a cselekmény, és kik a főbb szereplők. Ebből is látszik, hogy Gaiman tud valamit.

Nagyon szeretem a mitológiát, mert továbbra is meggyőződésem, hogy a mítoszain, legendáin, meséin keresztül elég sokat meg lehet tudni egy népről. Tetszett a téma, tetszett a humor, tetszett a nyelvezet. Ahogy közeledett a vihar, egyre jobban aggódtam, hogy félre fog menni az egész, de nem, Gaiman nagyon jó megoldást és lezárást talált. Imádtam az egészet, elejétől a végéig. Nem ez volt az utolsó Gaimanem, ez egészen biztos.

Négy és fél csillagot kapott a Molyon. A fél csillag talán csak annak szól, hogy igazából nem tudom eldönteni, tényleg mindig az én lelkem volt-e a hibás, amikor elveszítettem az érdeklődésemet, vagy lehet, hogy középtájon kissé ellaposodott a történet, és csak később indult be újra.