Közösséggé formálódás

Nagyon vicces hatásai is vannak a múlt hétvégi edzőtábornak. Eddig tök mindegy volt nekem, ki van lent edzésen és ki nincs, én magam miatt mentem, a többi nem érdekelt. Ha szóltak hozzám, válaszoltam, igyekeztem kedves lenni, de ennyi. Most viszont, amikor csütörtökön észleltem, hogy a táboros lányok közül csak én jelentem meg az edzésen, átfutott az agyamon a gondolat, hogy visszaöltözöm és hazamegyek, aztán megdöbbentem, mekkora változás ez az eddigi hozzáállásomhoz képest*. Egyébként a többieknél is megvan ez a változás, ugyanis eddig sosem fordult elő, hogy kiírták volna a facebookos csoportba, hogy nem jönnek, de csütörtökön így tettek, mind egy szálig, csak én azt már nem láttam, mert addigra már régen nem voltam otthon. Ez akár azt is jelentheti, hogy közösséggé formálódtunk.

Erről eszembe jutott, mennyire furcsa nekem, amikor edzés közben egyesek kifecsegik a magánügyeiket. Igaz, K. előszeretettel mesél el a stand-up részben mindenféle, szexszel kapcsolatos új felfedezéseket, amikről olvasott, és én már ezt sem szeretem, de ez semmi ahhoz képest, amikor egy lány fennhangon tárgyalja, lefeküdt-e már az új pasijával vagy sem, és ha igen, milyen pózban csinálták, és milyen volt. Nekem ehhez mégis mi közöm van? Miért kéne, hogy ez engem érdekeljen? Én vagyok furcsa? Mivel ez nekem irtó kellemetlen, kifejlesztettem azt a képességet, hogy ha előkerül valami ilyesmi téma, én becsukom a fülemet, teljesen kizárom a környezetet, és csak az ugrálásra meg a gondolataimra figyelek. Így maradt ki nekem teljesen az az eseménysor kedden, amikor egy lány lejött edzeni úgy, hogy egész nap semmit sem evett, majd persze rosszul is lett, és haza kellett mennie. Lehet, hogy túl jól megy a külvilág kizárása.


*És nyilván maradtam, K. meg is jegyezte, hogy egyedül képviselem a kemény magot, és egy csomószor rám hagyta a csoport vezetését, tehát előugrálta a koreográfiát, majd félreállt, így én egyedül kerültem  legelőre, és egész jó is voltam.