LizaGazdija

Akinek nem jó semmi. Aki nem szeret semmit. Aki mindig negatív. Akivel mindig csak rossz dolgok történnek. Akiben fel sem merül, hogy valamiben téved, miközben egészen döbbenetes dolgokat nyilatkoztat ki. Aki ezeket a dolgokat olyan döbbenetes stílusban nyilatkoztatja ki, hogy az bántó. Akivel minek is beszélgetek?

Még sosem fordult elő, hogy ilyen helyzetben örüljek, de most kb. ujjongok. Közben nagy erőkkel készülök a vasárnapra, amikor remélhetőleg valami nagyon jó dolog fog történni velem.

Néhány éve nagyon szerették a Moly használói, és mert amúgy is nagy kedvenceim a krimik, megvettem. Most meg elolvastam. Az első, ami feltűnt, az volt, hogy indokolatlanul hosszú a regény, és unom. Az izgalmak csak valamikor 300. oldal táján indulnak, addig többször unalomba fullad a történet. Ha az első háromszáz oldalt összefoglalták volna száz oldalban, és utána következett volna az utolsó kétszáz-kétszázötven, nem lenne semmi bajom. De ez így felesleges szócséplés. A másik problémám, hogy nagyon brutális. Én jobban szeretem a klasszikus krimit, amiben valakit lepuffantanak/megmérgeznek, és akkor keressük, ki tette és miért. Itt viszont van minden, ráadásul jó alaposan részletezve, nehogy bármi is a fantáziámra legyen bízva, és kevésbé durvának képzeljem a történéseket. Ezt nem szerettem benne, bár egy idő után többé-kevésbé hozzászoktam. A legnagyobb gondom viszont az, hogy ebben a krimiben nem lehet együtt gondolkodni a nyomozókkal. Agatha Christie úgy csinálja, hogy feld

Nagyjából ötödikes korom óta megfigyelhető rajtam, hogy visszahúzódó vagyok, nem könnyen beszélgetek idegenekkel, sőt az idegenek nagyobb mennyiségben gyomorgörcsöt okozhatnak nálam. Később, amikor az egyetemen pszichológia órákat hallgattam, kapott nevet is ez a jelenség: kiderült, hogy introvertált vagyok. Azóta is így tudom, beépült az énképembe, stb., sőt pár hete láttam egy listát arról, mi az introvertált ember mittoménmárhány ismérve, és rám a mittoménhány nagy része legalább részben igaz volt. Erre egy társkeresőn 300 kérdéses személyiségteszt kitöltése után közölte a rendszer, hogy "inkább extrovertált" vagyok. Nem kicsit lepődtem meg. Aztán ma voltam Réka diplomaosztóján (MA diploma, mégpedig kitüntetéses), és azon kaptam magam, hogy simán beszélgetek olyan barátnőivel és rokonaival, akiket még sosem láttam, és még csak feszült sem vagyok közben, nem izgulok azon, hogy egy idegen emberrel kell kettesben lennem percekig. Az is igaz, hogy korábban eljöttem a Réka nagy

Ne feledkezzünk meg a mosógép elindításáról, ha benne van az edzőruhánk, vagyis ne az edzőnap reggelén jusson eszünkbe, hogy ja, mosni kellett volna, mert utána csavarhatjuk fel ötösre a konvektort este hatkor, hogy időben megszáradjon a nadrágunk.

- Edzésen az egyik lány odajött hozzám beszélgetni, majd magát félbeszakítva a következőt mondta. "De jó! Az arcod... Lehet, hogy fogytál? Vagy valami más történt, de gyönyörű az arcod!" Made my day, még ha erős túlzás is :) - Reggel egyszerre értünk a kapuhoz egy lakóval, aki egy idősebb férfi. Kinyitotta a kaput, majd széles mosollyal a következőt mondta: "Egy nagyon szép napot kívánok önnek." Azért milyen kedvesek az emberek :)

Megint kezdi a bal alsó a mókát. Be van gyulladva, rágni nem nagyon tudok azon az oldalon, viszont a számat is nehezen nyitom ki. Szóval amint lemegy róla a gyulladás, elmegyek fogorvoshoz, aki majd beprotezsál a szájsebészhez, aki majd a bal oldalon is szétvési az ínyemet. Alig várom! De legalább tegnap kaptam értékelhető választ arra, mire jó a bölcsességfog: arra tanít, hogy nem mindennek van értelme, ezáltal bölcsebb leszel. Ach, so!

Kicsit leamortizálódott a jobb térdem. Úgy tűnik, sok neki a heti 2x120 perc ugrabugra a négy futással együtt. Valamit ki kell erre találni, mert az ugrabugráról nem mondok le, az fel sem merül, a félmaratont meg nagyon szeretném, arról sem akarok lemondani. Első körben most pár napig hanyagolom a futást, sok lóbalzsamot kenek a térdemre, éjszakára meg borogatást kap. Aztán meglátjuk.

Írtak a kiadótól: kaptam megint munkát! Egy nemrég nagy sikert elért író új könyvét fordíthatom, nagyon izgalmas :) Eddig még csak beleolvasgattam, mert délben jött a hír, hogy nekem adják, de nagyon tetszik a stílus, szerintem élvezni fogom a munkát :) Hurrá! Itt jegyezném meg, milyen érdekes, hogy közvetlenül az érzelmi gödörből való kilábalás után kaptam ezt az ajánlatot. Most mondhatjuk, hogy véletlen, de azért gyanús.

Tényleg nem hülyeség beszélgetni emberekkel, mielőtt találkoznék velük. Chatelés esetén kb. fél óra alatt kiderül, ki az, akivel esélytelen a találkozó. Van, akivel azért, mert egész egyszerűen nem elég intelligens, nem lehet vele beszélgetni dolgokról. Van, akivel meg azért, mert ha kb. egy óra beszélgetés után már azt pedzegeti, milyen jó lesz nekem vele szexelni, akkor ott valami gikszert lehet sejteni, és én sejtek is. Viszont van, akivel most már sokadik nap sokat beszélünk, mindig találunk témát, és elég sok mindenben elég hasonló az ízlésünk meg a véleményünk. Na, ő lesz az, akivel fogok találkozni, és remélem, jól sül el a dolog. Lehet, hogy fura, hogy csütörtökön még sírtam Levi miatt, de ez ilyen: kibőgöm magam, aztán lezárom az ügyet. A tegnapi történés meg aztán nagyon sokat segített a lezárásban. Ez ilyen hirtelen intéződik bennem. Kijelenthetem, hogy túl vagyok rajta, és most már nyitott vagyok új emberekre.

Azért a jó édes anyukáját annak, aki hajnali ötkor nem talál más elfoglaltságot, mint hogy megpróbálja felgyújtani az Erzsébet-kilátót. Nagyon megérdemelte, hogy ő felgyulladt. Az idiótája.

Eddig kétszer futottam két kört a szigeten, mindkétszer 69 perc volt. Most, amikor harmadszor mentem, 67 perc alatt értem körbe kétszer. Valami ilyesmit éreztem, amikor megláttam az időeredményemet.

- Angry Birds mignon. Nagyon finom volt, na meg szép is, és az sem számít, hogy nálam sosem ütött be az Angry Birds-mánia, és jó eséllyel már nem is fog. - Egy lemondott és egy megrövidült óra, ennek következtében jó kis délutáni alvás. (Közben kis híján a lakás felgyújtása, de ezt már meséltem. Azóta sem tettem túl magam azon, hogy hogy lehetek ennyire idióta. Meg szerencsés.) - Cserpes Danival. Jól kibeszéltük mindkettőnk magánéletét. Az volt nagyon vicces a történetben, hogy akik most a pultban voltak, még sosem láttak minket együtt, de ami még fontosabb, sosem láttak még fiúval érkezni, és azt hitték, egy pár vagyunk. Olyan pillantásokat kaptunk, ejha :D - Levi a szokásától eltérően két nappal korábban jelentkezett, mint ahogy ígérte. És így kiderült, hogy tényleg semmi keresnivalónk nem lenne egymás mellett, nincs miről beszélnünk, úgyhogy azt hiszem, most történt meg a végleges lezárás bennem. Meg kaptam egy jó adag önbizalomlöketet is, ami mindig jól jön az önértékelési pr

Feltettem a teavizet délután, majd két perccel később lefeküdtem aludni egy laza másfél órára. Nem lett nagy baj, bár nyilván nem fogok nagyon örülni a gázszámlának, de azért ez mégis túlzás.

Andi felhívta a figyelmemet egy műfordítói pályázatra, aminek örömére neki is álltam a próbafordítás elkészítésének. Közben keresgéltem plusz infókat a műhöz, amikor is szembe jött egy cikk a Pán Péterben megfigyelhető szexualitásról és bigámiáról. Csak egy nagyon picit olvastam bele, mert tudtam, hogy legalább olyan ideges leszek tőle, mint amikor amerikanisztika szakon megtudtam, hogy Huck Finn és Jim, a rabszolga homoszexuális kapcsolatban vannak egymással, de így is elcsíptem azt a mondatot, hogy Péter elutasítja Wendy szexuális felkínálkozását. Úristen! ÚRISTEN! OMFG! Tényleg semmi sem szent?

Ma 45 percet kellett futni, ennyi idő alatt megtettem a Margitszigeten egy kört, plusz elértem a szállodáig (az majdnem az Árpád hídnál van). Azt hiszem, az egészen jó magamhoz képest. De az igazi jó majd holnap következik: akkor 3 kört kell menni, ami 15 és fél km. Kíváncsi leszek. Főztem paprikás csirkét, amit hónapok óta kívánok. Hát nem odakozmált? Komolyan mondom, egyszer csak elszánom magam, és kihajítom az edényeimet, és veszek helyettük használhatóakat. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem normális dolog, hogy ha két percig nem kavargatok valamit, amin amúgy egy csomó lé van, akkor az a lé ellenére is leég. Legalábbis amíg otthon laktam, és ott főztem, ilyen sosem fordult elő. Mindegy, azért finom lett a kaja, meg örülök neki, mert tényleg hiányzott már. Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam, milyen ijesztő fokozatai vannak a magánynak. Van például a tanítványom, akit nem különösebben kedvelek, mert irritáló stílusban beszél velem, és szerintem annyira ő sincs oda é

Nekem annyira furcsa, hogy minden tele van az ilyen-olyan télűző programokkal, amik alá odakommentelik emberek, hogy igen, alig várják már, hogy vége legyen a télnek. Milyen télnek? Idén nem is volt tél, legfeljebb egy hétig valamikor januárban, amikor átment mínuszba a hőmérséklet. Egyébként csak egy esős őszt tudunk felmutatni. Annak mondjuk tényleg vége lehetne, jöhetne egy hét hó, hogy tudjak csúszkálni a Normafánál, és utána lehet akár tavasz is. De hogy várjuk a tél végét? Nincs is tél. Nem értem.

Nekem egy self-help book kell, ami megmagyarázza, hogy 1. sokaknak olyan rossz, mint nekem, tehát nem vagyok egyedül a nyomorommal, 2. ez nem fog örökké tartani, 3. viszont utána eljön a Kánaán, 4. mert megtalálom/bevonzom azt, aki hozzám való. De most komolyan. Ettől tudnám jól érezni magam, nem a sorozattól, a mértéktelen netezéstől meg az itthon szomorkodástól, miközben másra képtelen vagyok, mert még nem tartok ott a magamhoz visszatalálásban, hogy megint elmenjek helyekre egyedül. Amúgy is, a Cirkuszban még holnap is szerelmes üzeneteket lehet küldözgetni életünk párjának a kivetítőn, hadd lássa ország-világ, amire annyi szükségem van, mint a kapcsolatát és magát férfiasan egy focimeccsen gyászoló Marshallnak a kivetítőn közvetített lánykérésre - igen, a HIMYM nemcsak ökörködésből áll, sőt főleg nem abból. Azért írok erről ennyit, mert az is segít. Aki elég régóta olvas, látott már ilyet, és vigasztalhatja a tudat, hogy egyszer ennek is vége lesz, és majd mindenféle vidám

Ma hat órám lett volna, ebből négyet lemondtak, ebből kettőt az óra kezdetének időpontja után három perccel. Szóval pénzügyileg nem volt annyira jó nap. Viszont láttam pár HIMYM részt, ami jó volt, és a tervezettnél korábban tudtunk találkozni Rékával, ami szintén jó volt. Elmentünk kicsit vásárolni, aztán beültünk a Cserpesbe, és jó nagyot beszélgettünk. Meg kaptam felvidító ajándékot Tomitól, és Marci kutyát is láttam kb. két hónap után. Nem tudott hová lenni örömében, amikor meglátott :) Mármint a kutya. Amúgy meg kicsit mocsarat érzek magamban, vagy magam körül, amibe kicsit belesüppedtem, de szorgosan hajtogatom magamban, miért nem lenne jó, ha nem úgy lenne, ahogy most van, és akkor az valamennyit segít.

Alsós voltam, elsős vagy másodikos, és iskolai farsang volt. Anyu csinált nekem balerinaruhát, mert arra vágytam: fehér harisnyám volt, a művészi tornán hordott, rózsaszín tornadresszem, a "mandulacipőm" (nem tudom, miért a mandulára emlékeztetett), és anyu csinált nekem krepp papírból tütüt. Úgy éreztem, tök jó a jelmezem, elégedett voltam a tükörképemmel. Aztán a farsangi "buli" egy pontján meg kellett szavazni a legszebb jelmezt. És én egyetlen szavazatot sem kaptam, pedig huszonnégyen voltunk az osztályban. Mindenki a szép lányokra szavazott, akkor is, ha nekik bolti jelmezük volt, amiről úgy éreztem, nem lehet olyan jó, mint az otthon összerakott. Ez nagyon fájt nekem. Ekkor éreztem először, hogy én nem vagyok elég szép, úgyhogy elvonultam a terem egyik sarkába, leültem a földre, és ott sírtam, amíg az egyik tanító néni oda nem jött, és meg nem próbálta megmagyarázni, hogy az én jelmezem is nagyon szép, de hát ezt akkor már mondhatta a nulla szavazatom mellé.

Ukrajnáról direkt egy szót sem. Ijesztő. Nem annyira szeretem az Index filmkritikáit, de ez tök jó. Ilyen szövegek vannak már a felvezetésben is: "Dől a láva a debilekre", "A Pompeji 3D-ben a legjobb alakítást a vulkán nyújtotta, igaz, neki nem voltak debil párbeszédei." Aztán ez folytatódik a cikkben is: "[A főszereplő m]ár útközben beleszeret egy gazdag pompeji lányba, Cassiába (Emily Browning), mert mindketten imádják a lovakat, hősünk például egy mozdulattal ki tudja törni a nyakukat." Meg: "[valami előkelő pasas] kőkeményen hajt Cassiára. Módszerei újszerűek, nem virágokat küldözget neki, hanem kilátásba helyezi, hogy megöli az egész családját." Úgyhogy ma már nevettem. És azt is bebizonyították a kutatók, hogy igaz a mondás, ami nálunk otthon járja, miszerint a kutya is ember. Nézzétek ezt a cikket! Ettől a cikktől most megint úgy érzem, hogy nagyon kell egy kutya. De nem lesz, csak ha már lesz párom, akivel közösen vállaljuk. De jó i

a kampányt. Arról szól, hogy ki tud nagyobbat/szebbet hazudni, és azzal jár, hogy faltól falig tele az aluljáró az összes rohadt párt standjával, és ha ez még nem lenne elég, oda is jön hozzám a pasas, hogy nem adnék-e ajánlást ennek meg annak a pártnak. Dehogy adok! Fúj, mennyire hányinger ez az egész... Az a szerencse, hogy olyan brutálisan gyorsan telik számomra az idő, hogy perceken belül itt lesz a választás, aztán legalább az aluljárón átmehetek újra úgy, hogy a politika az aurámon kívül marad.

Nem jó egyedül. Nagyon nem. Persze abban igaza van Nórinak, akit edzésről ismerek, hogy még mindig inkább egyedül, mint egy olyan kapcsolatban, ami nem vezet sehová. (Ő konkrétan azt mondta, "mint egy idióta mellett", de nem szeretném leidiótázni Levit, mert még szeretem, meg mert nem idióta ő, csak rosszak a következtetései, ezért nem én leszek vele boldog, hanem majd valaki más, valamikor egy-két-három év múlva.) Most már két társkeresőn is fent vagyok, a második lényegesen drágább, mint az első, ezért csak egy hónapot kap a bizonyításra, de röhejes módon a jóval több pénzért jóval kevesebb embert tud ajánlani. Regisztráció után közölte, hogy 14 nekem való pasit tud felmutatni. Mondtam, ja, jó. Nyilván egy is elég, ha az az egy a párom, csak erre elég kicsi az esély, ezt be kell látni. És akkor közli, hogy no para, van még 19 javaslata, és akkor azokat mind megnézem, és van köztük targoncavezető, segédmunkás meg biztonsági őr, miközben ez állítólag a diplomások társkeresője

Normálisan öltözött pasi fényes délben levizel egy autót. A Nagykörúton. Majdnem orra buktam, annyira megdöbbentett a látvány. Nem volt már ideje elmenni a Corvin Plazába? Vagy csak a moziba? Vagy minimum az aluljáróban található WC-ig? Mennyire igénytelen dolog már ez, te jó ég?! Égett is a feje rendesen, de hát meg is érdemli, ennyire sürgős nem lehetett, az aluljárós WC kb. harminc méter onnan, ahol elengedte magát.

Amikor rám ír valaki, aki még tetszene is, majd a második körben megkérdezi, lehetne-e, hogy küldök neki képeket, mert sajnos csak kicsiben látja azokat, amiket feltöltöttem az oldalra (ez ténykérdés, ő tényleg kicsiben látja, mert nincs előfizetése, nekem meg van, mert ha már lúd, legyen kövér), és utána visszajelez, beszélgessünk-e tovább. Pff. Tudom, hogy én is nézem a külsőt, amikor jelölgetek, de azért mennyire szomorú ez, nem? Igazából innentől kezdve nem is fűzök ehhez sok reményt, mert eddig minden ilyen levélváltásnak az lett a vége, hogy elköszöntek tőlem. Szomorú, na. Azért igyekszem nem elszomorodni tőle. Meg nekem is van valakim, valahol, csak meg kell találni. Ezzel biztatom magam.

"Lesz majd valaki, aki úgy ölel át, hogy az összetört szíved meggyógyul tőle." Kb. Reméljük, hogy minél előbb. A képet meg köszönöm Blankának :)

Ma 60 perc könnyű futás volt az ukáz, de én úgy döntöttem, megint lefutom a két kört, mert az a múltkor csak 9 perccel volt több, mint amit a felkészülési terv előírt. Nem indult jól, zsibbadt a talpam, fájt a vádlim meg a térdem, muszáj volt belesétálnom, kb. 36 perc volt az első kör. Aztán a második előtt kicsit nyújtottam, amitől helyrejött a talpam, és megcsináltam, és megint 69 percre jött ki a vége, ami azt jelenti, hogy futottam egy kb. 33 perces kört :O Wow. Jó, 65 perces félmaratonom biztosan nem lesz (az milyen, basszus?!), de legutóbb 800 ember futott 138 és 150 perc közötti időt, ami azt jelenti, hogy ha tudom tartani ezt az átlagot, azért nem én leszek a nyomi, béna csiga, akin mindenki röhög. Annyira szeretném, hogy sikerüljön! Akkor büszke lennék magamra.

"God is dead. Meet the kids." Ez a könyv mottója, tehát mindjárt az elején egyértelművé vált, hogy ez megint egy istenes regény, mint az American Gods volt, csak feleakkora. Azért vettem meg, mert sokan mondták, hogy nagyon jó, és mert Gaimantől eddig minden tetszett, ezért szeretném minél több írását megismerni. Ez most mégsem volt olyan jó, mint az eddigiek. Pedig van benne minden, ami kell: mágikus realizmus, boszorkányok, szellemek, néha egy kis humor. Talán az volt a baj, hogy az egyik főszereplő, Spider nagyon megviselt: nyomaszt és visszataszít, ha valaki rámegy egy másik ember párjára, ennek nagyon sokkal súlyosbított esete, amikor a testvére menyasszonyát fekteti le, miközben a jegyespár megállapodása az volt, hogy az esküvő előtt nincs szex, és ehhez tartották is magukat. Ezt ráadásul varázserővel történő visszaéléssel, hát, undorító, hányás. Innentől kezdve nem tudtam együtt érezni Spiderrel, nem tudtam izgulni érte, leírta magát. Sokkal szimpatikusabb volt

Elkezdtem nézni az Így jártam anyátokkal című sorozatot. Még nem biztos, hogy végig tudok menni rajta, mert nagyon fájdalmas, de az első évad feléig azért csak elhúzott a kíváncsiság. Azért több tanulságot is találtam már benne. 1. A párunk keresése nagyon hosszadalmas, nehéz, és rengeteg fájdalommal jár. 2. Amikor 2030-ban a nappalinkban ülünk, és nézzük a két tökéletes gyerekünket, az egész nem számít már, csak egy jó sztori marad. Vagyis 3. ezen is túl leszünk. Ma már határozottan elhittem, hogy van olyan pasi ezen a világon, sőt ebben a városban, akivel minden természetes és egyszerű lesz, akivel nagyon fogjuk szeretni egymást, akivel jól fogjuk érezni magunkat, akivel jó lesz lenni, és akivel jó lesz élni. Csak ki kell várni, hogy megtaláljuk egymást. Most még egy darabig sírni fogok, azt hiszem, de aztán, ha majd készen állok rá, megrázom magam, és sugározni fogok megint, mint november 28-án, amikor Levi odajött hozzám. Csak nem Levi fog rám találni, hanem az, akihez tartozo

Az mekkora, amikor veszek egy kígyóuborkát, felkarikázom a reggelihez, és akkor savanyú. Basszus! Szivacsos állagú uborkát már ettem, az is undorító volt, de ez?! EZ?! Fúúúúj!

endless fun. Eddig négy volt osztálytársamat találtam meg rajta, és akkor a lányokat meg sem mutatja a rendszer, mert a heteroszexuális kapcsolatokat támogatja. (Ez nekem fura ugyan, de pont tökmindegy, mivel én pasit keresek.) Igen, nem kizárt, hogy egyelőre nagyon rá vagyok csavarodva erre az oldalra, de majd biztos enyhül ez is, ahogy telik az idő. Remélem, az is enyhülni fog, hogy Levi nagyon hiányzik, főleg az, hogy beszélgethessek vele, és nagyon fáj ez az egész, pedig én mondtam ki, hogy fejezzük be. (Ez is mennyire igazságtalan... Ha én mondom ki, miért én szenvedek utána?) Lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha napjainkban is a szülők döntenék el, kinek ki lesz a párja. Nem lenne ez a rengeteg nyűglődés. Jó, lenne helyette másmilyen, de úgy néz ki, nincs élet nyűglődés nélkül.

Lehet, hogy túl hosszú és túl szigorú a listám, ami alapján párt keresek? Nem, az nem lehet, mert egyik feltétel sem elhagyható, mindegyiket az eddigi kapcsolatokból tanultam. Ezt most arra mondom, hogy van egy srác, aki egész szimpatikus volt idáig, de a ma reggeli üzenetéből az derült ki, hogy vagy teljesen hülyének néz, vagy neki van valami difije, amivel nem szeretnék foglalkozni. Sebaj, nem keseredem el. Még mindig nincs egy hete, hogy regisztráltam, és többen is mondták, hogy általában hónapokig tart, mire szembejön valaki használható. Ráadásul még mindig ott van a 4-6-os villamos, amin továbbra is sokat utazom, meg úgy általában sokat ülök mindenféle közlekedési eszközön, sokat járok az utcán, szóval rám bukkanhat még valaki élőben is, ahogy Levi tette. Csak történne már.

Ennek a társkereső oldalnak megvan az az előnye, hogy elvonja a figyelmemet arról, amin nem kéne gondolkodni, lehetőséget ad, hogy találjak olyat, akivel valóban összeillünk, és önbizalmat növel, amennyiben valaki ír nekem, mert tetszem neki. Hátulütő, amikor én jelzem valaki felé akár üzenettel, akár más lehetőséget használva, hogy tetszene, és elutasító reakció érkezik, vagy abszolút semmilyen reakció nem érkezik. Ennél is sokkal csúnyább hátulütő, hogy elmegyek egy első randira valakivel, és beszélgetés közben az sikít a fejemben, hogy úristen, kérem vissza Levit. Vele a legelső beszélgetéskor annyira természetes volt az egész, annyira klappoltunk, annyira ugyanarról beszéltünk, annyira éreztem, hogy vele jó lenne nekem. Ezzel a fiúval meg annyira nem. És akkor ott van még, hogy én meg tetszettem neki, ezért miután megbeszéltük, hogy akkor ne találkozzunk többet, még rám ír a társkeresőn, hogy de az volt-e a probléma, hogy. Jaj. Úgy látszik, ez sem fenékig tejfel.

A Wikipédián az áll: az unokái szerint 97 éves korában úgy halt meg, hogy senkit sem szeretett, és őt sem szerette senki. Ez mennyire végtelenül szomorú!

Aki elég régóta olvas, tudja, hogy nagyon szeretem az ifjúsági irodalmat, és talán az sem titok előtte, hogy egyik kedvencem Mary Poppins története. Nagyon szeretem a könyveket, és nagyon szeretem a filmet is. Az első kötet megvan itthon angolul, és annak az előszavában röviden ismertetik a film keletkezési körülményeit, valamint az írónő véleményét a kész műről. Nagyon megfogott, ezért nagyon megörültem, amikor Réka felhívta rá a figyelmemet, hogy filmet forgattak a történetről a film bemutatásának 50. évfordulója alkalmából. Nem volt kérdés, hogy ezt látni kell. Amikor az az előszó részletezte, mi baja volt P.L. Traversnek Disney filmjével, teljesen megértettem és átéreztem a problémáját. Ha egyszer utálja a rajzfilmet, hogy érthetne egyet azzal, hogy animációs jeleneteket pakolnak a történetbe? Ha egyszer Mary Poppins nem egy mosolygós, kedves tündérke, hanem egy kemény, szigorú, karót nyelt nő, miért kell az egyik legédesebb színésznőnek adni a szerepet, és főleg miért kell l

Tavaly volt az, hogy egész nap dolgoztam, aztán elmentem edzésre, aztán olyan rosszul lettem, mire hazaértem, hogy sírtam. Idén meg az volt, hogy a délelőttöt alig bírtam ki, iszonyú volt lelkileg, aztán az első két tanítás nem segített a helyzeten, de a harmadik meg igen, bár tény, hogy nem voltam olyan kedves és mindent elnéző, mint általában. Ez a harmadik óra igazából három óra egyben, csoportnak tartom. Máskor is bosszant, amikor rám öntik, hogy milyen már a szervezés, meg a központi vizsgában milyen feladatok voltak már, és különben is, merthogy ezekre nekem semmiféle ráhatásom nincs, az ügyek többségébe be sem vagyok avatva, mivel semmi közöm hozzájuk, ezeket a vezetők intézik. Ma viszont kifejezetten dühített, amikor az ötödik ember is rákezdte, hogy de mert a vizsgán olyat kérdeztek, amit nem is tanultunk. Azért dühített, mert ezzel ment az idő ahelyett, hogy haladtunk volna az anyaggal, amikor pedig annyi rengeteg anyagot kell átvennünk annyira nulla idő alatt, hogy gondoln

Azt lenne jó tudni, hogy miért érzem a csontjaimban az időjárás változását, illetve, ha esetleg nem azt érzem, akkor mégis mit. Ezen azért gondolkodtam el, mert úgy fáj a két térdem, hogy egészen komoly problémát okozott felmászni a harmadikra, ami pedig nem jellemző rám.

összekapni magam annyira, hogy lemenjek az edzésre. (Kedden kénytelen voltam kihagyni, mivel nem bírtam abbahagyni a sírást.) Az egyik lány megölelgetett, és azt mondta, lesz még sokkal jobb is, egy másik pedig azt mondta, ne szomorkodjak, mert olyan rossz látni, hogy szomorú vagyok, sokkal jobb, ha mosolygok, és még egy harmadik is kedves volt velem. Szóval ezért megérte. Meg azért is, mert szeretem. Meg még az is pozitív élmény volt, bár az edzéshez nem kapcsolódik, hogy a budafoki csoportom férfi tagja jól megnézett, majd azt mondta, megint fogytam. Ezt most már kb. három hete minden órán elmondja, pedig én nem látok magamon olyan drasztikus változást. Igaz, azt hétfőn megfigyeltem, hogy azt a nadrágot, amit egy-két éve úgy vettem, hogy pont jó volt rám, és nem mindig tudtam kényelmesen begombolni magamon, most már húzogatni kell, mert bő.

- Nem érdemelte meg, hogy foglalkozzak vele. - Nem lettem volna boldog vele. - Annyi sérülése van, hogy nem lehet rajta segíteni, hiába kedves, figyelmes, jóképű és jó ember. - Van nekem egy képzeletbeli tiltólistám, amin olyan tulajdonságok vannak, amiket nem vagyok hajlandó eltűrni a páromban, és ő a három elemből kettőt simán prezentál. Folyamatos megalkuvás lett volna a kapcsolat. Most azért rossz, hogy utána jó legyen. Most azért töltöm egyedül a Valentin-napot, hogy aztán értékelni tudjam, amikor már nem kell egyedül töltenem.

otthon töltöttem, anyuéknál. Ez jó is, kényelmes is, de csak össze kéne inkább kapni magam, végül is nem járhatok a nyakukra hetekig, csak mert becsaptak, és most fáj. Nagyon jó ötletek kellenének, hogy mihez kezdjek magammal. A napfényben sétálás jónak is tűnne első lépésnek, de nyilván megint akkor süt ki a nap, amikor egész nap semmire sincs időm. Az is jó ötletnek tűnt, hogy regisztráljak egy társkeresőn, végül is bebizonyítottam magamnak (vagy bebizonyította nekem az élet), hogy tudok élőben is ismerkedni, tehát nincs velem semmi baj, tehát mehetek a netre, de még nem tudom eldönteni, mennyire volt jó ötlet valójában. Eddig leginkább kétféle élmény ért: megkeresés érkezett olyanoktól, akikkel semmiképp sem akarnék kezdeni, és visszautasítás érkezett olyanoktól, akikkel meg akarnék. Meglátjuk, hová vezet ez, van-e bármi értelme, vagy csak arra jó, hogy ideig-óráig lefoglalja a gondolataimat (mondjuk, az is eredmény). De ha még lenne ötlet... Annyira nem jó most egyedül :(

észrevétlenül begyógyult az elharapott szám, és még a combom sem fáj olyan rettenetesen, úgyhogy lehet, hogy pénteken vagy szombaton megint megpróbálkozom a futással. (Most úgyis könnyű terhelésű hét van, kétszer fél óra futást kér a program, igaz, minimum, de mivel össze vagyok törve, kit érdekel.)

Képtelen vagyok bármire is. Nagyon-nagyon fáj. Sírni tudok meg nyöszörögni. Nem bírok egyedül lenni, ezért tegnap hazavittek magukhoz anyuék, így aztán náluk zokogtam. Nem tudom, hogyan fogok ebből kijönni.

Ez lettem mára. A masszőrnél* is bőgtem, mert Enyát kellett hallgatni mindenképp (jó, ő ezt nem vette észre, mert tudok észrevétlenül bőgni, ha akarok), aztán a Cserpes felé haladva is bőgtem, majd a Cserpesben is bőgtem (bementem venni egy kakaót, ott volt a kis barátnőm, aki tud a helyzetről, és olyan szánakozóan nézett rám, hogy azonnal besírtam), aztán bőgtem hazafelé is, majd bőgtem itthon is. Abban reménykedem, hogy ha a holnapi napra semmi mást nem tervezek, csak azt, hogy fekszem és bőgök, akkor túl is leszek ezen, és készen fogok állni arra, hogy keressek tovább. Nem tudom, hol érdemes keresni, arra nem építhetek, hogy majd megint odajön hozzám valaki, úgyhogy regisztráltam egy társkereső oldalon, és majd meglátjuk, mire jutok. Ha Valentin-napra elhívna valaki randira, már megérné. Egyébként szerintem megérdemelnék egy normális pasit most már. *A masszőr odahívott 3/4 10-re, majd megérkezett 10-kor, ami nem annyira volt jó, viszont most érezte a combomban a húzódást, és a

Zsinórban hét hétvégét töltött otthon, vidéken, és nem egyszer fel sem hívott péntektől vasárnapig. Heti két este a focié, múlt héten jelentette be, hogy mostantól egy harmadik is, amikor összesen négy napot tölt Pesten egy héten. A nyolcadik hétvégét is otthon tervezte eltölteni, aminek a pénteke a Valentin-nap, mert az őt nem érdekli, és nyilván ki nem szarja le, hogy engem meg igen. Rengeteg programot terveztem kettőnknek, ezekre mindig lelkesen bólogatott, így aztán most itt maradt a nyakamon egy romantikus hajókázásra szóló kupon, amit nyilván én fizettem, és amit nem fogok tudni felhasználni (bár többször elmondta, hogy arra azért elmehetünk, meg találkozhatunk amúgy is, de hát ezt nyilván ő sem gondolhatta komolyan, hogy így megsért, és utána még találkozni is fogok vele). Nem merült fel benne, hogy legalább egy havernak bemutasson, hát még a családnak. Aki ennyire nem vállal fel két és hónap után, annak nincs keresnivalója az életemben, az tűnjön el belőle. Áthúztam az ágyat,

előkerült, átjött, szakítottunk, hazament. Ennyi a rövid lényeg. Most megint kibaszottul egyedül vagyok. Nagyon-nagyon várom már a páromat, akivel boldog lehetek. Nagyon-nagyon, tényleg.

Az tényleg úgy van, hogy ha az embernek gyereke születik, akkor onnantól ő lesz a világ legprofesszionálisabb anyukája, és mindent jobban fog tudni a saját anyjánál, más anyáknál és a szakembereknél is? Vagy ez csak azzal történik, aki amúgy is hajlamos a folyamatos okoskodásra? Nem tudom, akkor is ennyire irritálna-e az illető, ha egyébként nem lenne bajom, de így most nagyon. Egy szerencse van, süt a nap, és ha még holnap is sütni fog, elmegyek sétálni. Azt nem tudom, hová, de valahová muszáj lesz, hogy valahogy kibírjam. Túl sok a jóból, komolyan.

1. A szerkesztő visszaírt, hogy most nem tud adni új megbízást, viszont az előzőt a korrektor nagyon dicsérte. (Ez utóbbinak nagyon örülök, csak ez nem látszik a fejemen, mert a sok szar lefelé görbíti a számat.) 2. Levi szombat reggel ígérte, hogy talán még szombat este felhív, de vasárnap mindenképp, lehet találgatni, vajon azóta hallottam-e róla. Most már jöhetne a pozitív szakasz, mert azt hiszem, ennél sokkal több szart egyszerűen már nem vagyok képes elviselni.

Három szigetkört kellett volna futni ma, ami 15 km. Ehelyett egyet sikerült, azt is olyan tré időeredménnyel, hogy ajjaj. Az ok? A jobb combom, ami még csütörtökön beállt. Alig bírom emelni a lábam, egy csomót kellett sétálnom, mert többször éreztem úgy, hogy mindjárt begörcsöl. Vettem izomlazító krémet meg lóbalzsamot, hát, eddig nem sokat értek. Most ettől is szomorú vagyok. Nehogy már ne tudjak felkészülni egy ilyen hülyeség miatt!

Én ezt nem érdemlem meg. Ez két kérdést vet fel. 1. Miért történik ez velem? 2. Miért tűröm, hogy ez történjen velem? Egyikre sem találom a választ, pedig nagyon keresem.

Ma reggel már nem sikerült az órára kelés, két és fél órával tovább aludtam, mint kellett volna, ezért buktam a futókirándulást, amit az eső miatt nem valamelyik erdőben, hanem a Margitszigeten akartam megejteni, és ami 15 km lett volna. Átkerült holnap reggelre, mert ma már nem lesz rá időm. Holnap nem kell mennem Budafokra, mert elmarad az órám, és ez olyan örömmel és megkönnyebbüléssel tölt el, hogy már szinte szégyellem magam. Azt hiszem, eléggé leszívtak az elmúlt hetek-hónapok mind fizikailag, mind lelkileg. Talán az lenne a megoldás, ha kivennék két hét szabadságot, és egyáltalán nem dolgoznék közben. Csak az a baj, hogy ha ezt most csinálnám, csak rágódnék meg kínoznám magamat, szóval kénytelen vagyok akkorra halasztani, amikor már jobban leszek. Viszont engem ismerve akkor már nem fogok kivenni két hét szabadságot, mert úgy fogom érezni, micsoda hülye ötlet, hogyne bírnám már a munkát. Nem könnyű ez.

Réka írt egy SMS-t tegnap délután, hogy nincs-e kedvem este mozizni. Először azt akartam írni, hogy nincs, de aztán rájöttem, hogy csak az elkeseredés beszél belőlem, és ha nem megyek el vele, a barátnőjével és a barátnő férjével moziba, akkor itthon fogok szomorkodni egyedül, aminek tökre semmi értelme, tehát azt írtam, hogy van kedvem, persze. És el is mentem. És a Wall Street farkasát néztük meg, amiről Dani azt mondta, nagyon jó film, de nem biztos benne, hogy nekem tetszene. Értem, miért mondta ezt, de tetszett a film. Nagyon is. Jordan Belfort egészen zsenge korától fogva gazdag akar lenni, olyan gazdag, hogy ne is tudja mire költeni a pénzét. Ez az egyetlen célja az életben. Nekem innentől kezdve antipatikus, mert ez nagyon sekélyes gondolkodás, ami nem vezet jóra. Esetében sem vezetett. A fiatalembernek zseniális a dumája, így aztán bárkinek el tud adni bármit, tehát viszonylag rövid idő alatt hülyére keresi magát. Van óriási háza medencével, több nyaralója, jachtja, Jaguá

Nagyon kicsit tud csak lendíteni a hangulatomon, de címlapsztori lett a Molyon a Laura Ingalls Wilderről írt értékelésem, mivel ma van Laura születésnapja. Az már pár napja eszembe jutott, hogy mindjárt elérkezik a jeles nap, de ma annyira ki vagyok borulva, hogy nem gondoltam rá, és nem értettem, miért érkezik annyi "kedvencelés" erre az irományra, hová kerülhetett ki. Aztán a címlapra tévedtem, és meglett a válasz.

Test A csütörtök délelőtti 10 km futás után este még lementem edzésre K-hoz, ahol végig is csináltam mind a 120 percet, igaz, most magamhoz képest nagyon sokat rontottam a step koreográfiában, aminek részben az volt az oka, hogy nagyon nehezen bírtam emelni a lábaimat, mert nem kicsit elfáradtak a futástól. A másik oka meg a lelkem volt, amiről lentebb mesélek. Még szerdán történt, hogy szóltam salsán az oktatónak, hogy valószínűleg utoljára vagyok, nagyon maximum még a jövő héten megyek, aztán többet nem. Illetve nem igaz, mert azt tervezem, hogy a havi egy salsa bulira elmegyek majd, mert ott mindig van workshop, tehát lehet ismételni, és akkor nem maradna abba teljesen a tánc. De a heti egyet soknak érzem, alig bírom már elrugdosni magam órára. A pasi szomorú volt, hiszen pénzt viszek (egyértelműen látszott rajta, hogy ez az ok), és mondta, hogy órajeggyel bármikor mehetek a rendes órára is, és azért gondoljam majd meg magam. Ja, ez volt az az óra is, amikor az egyik lány elhozt

Két hete volt az az eset, amikor odacsődített anyuka, aztán nem is a gyereknek tartottam órát, hanem neki kellett mesélnem Budapestről. Megbeszéltük, hogy következő héten még abba a lakásba megyek, aztán már az újba, merthogy költöznek. Múlt héten fel is hívott csütörtökön, hogy mégse menjek, mert a költözés miatt összevissza van minden a nappaliban, de majd küldi az új címet, és ma várnak. Az új cím csak nem jött, csak nem jött, úgyhogy ma írtam egy SMS-t, hogy menjek-e, és ha igen, megkaphatnám-e az infót, hogy hol laknak most. Erre jött a válasz, hogy ne menjek ma, sőt most egy darabig egyáltalán ne menjek, mert sok a dolguk. Tekintve, hogy az eddigi tapasztalatok alapján aki így búcsúzik, sosem jelentkezik többet, azt mondhatjuk, hogy vége a koreás karrieremnek. És nem sajnálom. Kicsit sem. Az a helyzet, hogy azt a pénzt, amit kapok tőlük, nem éri meg a rengeteg utazás, a folyamatos variálás. Egyszerűen fárasztóak. Ezért aztán nem vállalok többet koreai tanítványt, így három

Az nagyon jó móka, tényleg. Valóban igaz, hogy ha egyszer elharapod, utána napokig újra és újra meg fog történni, és mindig ugyanoda fogsz harapni. Azért remélem, előbb-utóbb meggyógyul a számban a seb, mert ez így elég kellemetlen.

Mára 60 perc "fartlec" volt kiírva az edzéstervben. Az azt jelenti, hogy időnként 50-100 méterre belehúzok, elérem a végsebességemet, aztán visszalassítok kényelmes tempóban. Alapvetően azt gondoltam, hogy bele fog férni két szigetkör, mert nem gondoltam, hogy annyira ki fogok készülni a belegyorsítgatástól, mint amennyire végül is kikészültem. Az első kör után megálltam, láttam, hogy 34 perce futok (ez életem legjobb szigetköre), tehát nem fog már beleférni még egy kör a 60 percbe, ezért úgy döntöttem, megcsinálom a két kört, csak onnantól, hogy ordítani kezd az időzítőm, nem fartlecezek többet. Így végül 69 perc alatt csináltam meg a két kört, ami 10,6 km. Most eléggé büszke vagyok magamra, bár este jó eséllyel sírni fogok, és még nem tisztázott, hogyan fogok holnap lábra állni.

Amikor haza kell küldeni több lányt, mert nincs elég step pad, és az egyik törzsvendég bevállalja, hogy pad nélkül nyomja végig az edzést, na, akkor van tömeg K-nál. K. elmélete szerint arról van szó, hogy még tart a lelkesedés (= első bérlet) az újévi fogadalom után, és legkésőbb márciusra megint élhető lesz a terem. Egyelőre olyan a helyzet, hogy ha egy fokkal kevésbé bírnám a tumultust, tegnap azzal a lendülettel fordultam volna ki az öltözőből, amivel bementem. Döbbenetes, komolyan.

Tegnap dolgozott utoljára a Cserpesben az egyik kedvencem, aki mindig aranyos meg kedves volt velem. Lementem elbúcsúzni tőle (kértem egy utolsó kakaót, meg sok sikert kívántam a továbbiakhoz), és utána kicsit szomorú voltam. Már csak egy rész van hátra a Jóbarátokból, a legutolsó, amiben szétszéled a kis csapat. És bár ez csak egy sorozat, azért ez is olyan szomorú.

Kitöltöttem egy tesztet , amire Blanka hívta fel a figyelmemet. Ez alapján 32%-os az alvásom. Hell yeah! Ezért vagyok folyton hulla fáradt.

Ma a +1 fokos hideg ellenére kimentem reggel a Margitszigetre, amikor már világos volt (ha Levi itt van, 6-kor kelek én is, úgyhogy várni kellett, hogy felkeljen a Nap). A terv, amit kiválasztottam , azt mondta, ma, az első napon fussak 55 percen át. Kíváncsi voltam, mennyit bírok úgy, hogy nyáron futottam utoljára rendszeresen, és január elején futottam utoljára, és meglepődtem. 55 percbe belefért másfél szigetkör (nulla megállással), pedig nem erőltettem meg magam, mivel a terv azt is mondta, hogy "játékosan", lazán fussak, csak semmi feszkó. Ez egészen biztosan a futócuccok miatt van, elsősorban talán a futócipő miatt, de akárhogy is, nagyon örülök. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nincs messze a cél, amikor is egy óra alatt kétszer futom körbe a szigetet, ami után van esély rá, hogy a félmaraton meglegyen két óra körüli eredménnyel. Most elég optimista vagyok. Nem gondoltam, hogy mindjárt elsőre ilyen jól fog menni. A végén még tényleg meg tudom tartani a magamnak tett ígér

Néha egészen halvány a határvonal álom és ébrenlét között. Most például az volt, hogy elalvás előtt beszélgettünk, és most, hogy felkeltem reggel, egy kijelentésről nem tudom eldönteni, hogy azt tényleg mondta, vagy csak álmomban folytatódott a beszélgetés, és ott hangzott el. Mivel megkérdezni nem fogom, ez már nem fog kiderülni, de vélhetően még egy darabig elrágódom rajta.

Nem sokat csináltam, ami eléggé frusztrál, főleg úgy, hogy még ki sem pihentem magam. Nice. Azért mondok két jó dolgot. 1. Tegnap vettem végre egy új pénztárcát, ami szerintem tök szép. Ilyen , csak piros. 2. Ma elmentünk apuval a Decathlonban, ahol vettem normális futócipőt, amit tutira imádni fogok, meg hozzá pulcsit és kabátot, és most már nincs kifogás, hogy miért nem kezdek készülni a félmaratonra.

Gyerekkoromban a sorozat első két kötete volt meg otthon. Az elsőt nagyon sokszor olvastam, ráadásul az 1939-es filmet is rengetegszer láttam, de a másodikat, ami magyarul Kalandok Óz birodalmában címen fut, csak egyszer olvastam el, akkor sem tetszett, mert végig azt vártam, mikor jelenik már meg Dorka, és csak nem került elő. Amikor néhány éve megtudtam, hogy összesen tizenhat kötetből áll a sorozat, úgy döntöttem, hogy apránként mindet beszerzem és elolvasom. Most került sor a második kötetre, és nagy szerencse, hogy újraolvastam, mert most már tudtam értékelni. Már az előszó is egy kincs, imádom. A továbbiakban meg az derült ki számomra, hogy hihetetlen humora volt ennek a Baumnak. Olyan váratlanul süt el olyan poénokat, hogy le a kalappal előtte, tényleg. Adott Tip, aki Mombi, a boszorkány nevelt fia, és mert nem kedveli a banyát, meglép tőle az életre kelt Tökfejjel együtt, és Smaragdváros felé veszi az irányt. Vándorlásaik során mindenféle fura szerzettel találkoznak, többe

Ez még hetekkel ezelőtt történt, de mindig elfelejtettem megírni. Mentem edzésre, a Blahán felszálltam a buszra, és a két megállónyi utazás alatt volt szerencsém hallani két tini srác beszélgetését. Sokkolt. - Hát, az is elég kemény élmény volt, amikor anyám meghalt. Volt valami a vérnyomásával. Egyik este lefeküdt, azt reggel nem kelt fel. Szerencsére nem voltam otthon. Komolyan mondom, kevés nagyobb szörnyűséget tudok elképzelni, mint hogy valaki ennyire korán veszítse el az anyukáját (vagy az apukáját, persze). Ijesztő, milyen sokan élik ezt át. Az is elég hátborzongató volt, ahogy ilyen menő, laza "tini stílusban" adta elő a srác ezt a történetet, mintha csak azt mesélné, hogy egyest adott neki a hülye tanár matekból. Nyilván önvédelmi stratégia, de úgy megsajnáltam emiatt is, hogy egészen sírhatnékom lett. Annyival szebb lenne a világ, ha ilyen dolgok nem történnének senkivel.

Odajött hozzám egy külföldi fiú meg egy lány, kérdezték, tudom-e, hol lehet kártyát venni a nyilvános telefonhoz. Mondtam, fogalmam sincs. Erre a fiú: "Ezt miért nem tudja itt senki?" Mire én: "Mert nem nagyon használjuk már a nyilvános telefonokat." De most tényleg, hol lehet kártyát venni a nyilvános telefonhoz?

Az nem sok. Nem mentem csúszkálni, mert nincs hó a Normafánál. Nem mentem korizni, mert féltem, hogy odafelé kitöröm a nyakam az ónos eső miatt. (Nem törtem volna ki.) Nem mentem moziba, mert tökre kiment a fejemből, hogy akartam. De az még nem kizárt, hogy bulizni elmegyek. Azért nem volt rossz napom: aludtam, Jóbarátokat néztem, olvastam, ettem. Az is valami.

A címe miatt vettem meg néhány éve, mert úgy gondoltam, hogy aminek már a borítóján ekkora szóvicc van, az rossz nem lehet. Sajnos tévedtem. Ott kezdődik, hogy remek érzékkel belenyúltam egy sorozat tizedik kötetébe, amiben elég kevés az előző részekre történő utalás, így aztán az előzményekből kb. semmit sem értettem, nem tudtam meg, mi tartja össze a könyv szereplőit, milyen viszony van köztük, ilyenek. Ez már önmagában is rontja az élményt, de nem az író hibája, túl lehet lépni rajta. Na, de a többi! Olyan érzésem volt, mintha az író bácsi sok-sok Pratchett elolvasása után arra a következtetésre jutott volna, hogy ez egyszerű, mint a pofon, majd leült volna összedobni a saját regényét, amiből kiderül, hogy mégsem olyan egyszerű ez. Hiába nyomoztam ki, hogy Pratchett később kezdte a Discworld-sorozatot, mint Asprin a sajátját, akkor is gyenge Pratchett-utánzatnak tűnt ez a könyv. (Igaz, 1993-ban jelent meg, amikor már elég sok Discworld-kötet kint volt, és korai Myth-részeket