L. Frank Baum: The Marvelous Land of Oz
Gyerekkoromban a sorozat első két kötete volt meg otthon. Az elsőt nagyon sokszor olvastam, ráadásul az 1939-es filmet is rengetegszer láttam, de a másodikat, ami magyarul Kalandok Óz birodalmában címen fut, csak egyszer olvastam el, akkor sem tetszett, mert végig azt vártam, mikor jelenik már meg Dorka, és csak nem került elő. Amikor néhány éve megtudtam, hogy összesen tizenhat kötetből áll a sorozat, úgy döntöttem, hogy apránként mindet beszerzem és elolvasom. Most került sor a második kötetre, és nagy szerencse, hogy újraolvastam, mert most már tudtam értékelni.
Már az előszó is egy kincs, imádom. A továbbiakban meg az derült ki számomra, hogy hihetetlen humora volt ennek a Baumnak. Olyan váratlanul süt el olyan poénokat, hogy le a kalappal előtte, tényleg. Adott Tip, aki Mombi, a boszorkány nevelt fia, és mert nem kedveli a banyát, meglép tőle az életre kelt Tökfejjel együtt, és Smaragdváros felé veszi az irányt. Vándorlásaik során mindenféle fura szerzettel találkoznak, többek között felbukkan a Madárijesztő, a Bádogember és Glinda is, csak szegény Gyáva Oroszlán marad ki a mókából.
A regényben tetten érhető a társadalomkritika és az irónia. Főleg a szüfrazsettek kapják meg a magukét, és igazából kicsit zavart is a gúnyolódás mértéke. Most képzeljünk el egy csapat lányt, akiknek csak azért kell Smaragdváros, hogy ellopkodhassák a gyémántokat, és egyetlen fegyverük a kötőtű! Ejnye.
Nagyon szerettem a történet végén a csavart, meg egyáltalán, az egészet, ahogy volt. Egyedül az illusztrációk hiányoztak, de nagyon, úgyhogy note to self, a továbbiakban kizárólag az illusztrált kiadásokat fogom vásárolni. Ezeket meg, amikről most lemaradtam, pótoltam Google barátom segítségével, a semminél az is több.
Rémlik, hogy egyszer láttam én ennek a filmfeldolgozását, ami egészen horrorisztikusra sikeredett, és most nem is értem, hogyan lehetett ezt a történetet olyan rémisztőre csinálni. Lehet, hogy egyszer újra megnézem, addig meg szorgosan gyűjtögetem a további köteteket, és hálás vagyok annak az ezer gyereknek, aki levélben unszolta az írót, hogy legyen folytatása a kalandoknak.
Már az előszó is egy kincs, imádom. A továbbiakban meg az derült ki számomra, hogy hihetetlen humora volt ennek a Baumnak. Olyan váratlanul süt el olyan poénokat, hogy le a kalappal előtte, tényleg. Adott Tip, aki Mombi, a boszorkány nevelt fia, és mert nem kedveli a banyát, meglép tőle az életre kelt Tökfejjel együtt, és Smaragdváros felé veszi az irányt. Vándorlásaik során mindenféle fura szerzettel találkoznak, többek között felbukkan a Madárijesztő, a Bádogember és Glinda is, csak szegény Gyáva Oroszlán marad ki a mókából.
A regényben tetten érhető a társadalomkritika és az irónia. Főleg a szüfrazsettek kapják meg a magukét, és igazából kicsit zavart is a gúnyolódás mértéke. Most képzeljünk el egy csapat lányt, akiknek csak azért kell Smaragdváros, hogy ellopkodhassák a gyémántokat, és egyetlen fegyverük a kötőtű! Ejnye.
Nagyon szerettem a történet végén a csavart, meg egyáltalán, az egészet, ahogy volt. Egyedül az illusztrációk hiányoztak, de nagyon, úgyhogy note to self, a továbbiakban kizárólag az illusztrált kiadásokat fogom vásárolni. Ezeket meg, amikről most lemaradtam, pótoltam Google barátom segítségével, a semminél az is több.
Rémlik, hogy egyszer láttam én ennek a filmfeldolgozását, ami egészen horrorisztikusra sikeredett, és most nem is értem, hogyan lehetett ezt a történetet olyan rémisztőre csinálni. Lehet, hogy egyszer újra megnézem, addig meg szorgosan gyűjtögetem a további köteteket, és hálás vagyok annak az ezer gyereknek, aki levélben unszolta az írót, hogy legyen folytatása a kalandoknak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése