Test és lélek
Test
A csütörtök délelőtti 10 km futás után este még lementem edzésre K-hoz, ahol végig is csináltam mind a 120 percet, igaz, most magamhoz képest nagyon sokat rontottam a step koreográfiában, aminek részben az volt az oka, hogy nagyon nehezen bírtam emelni a lábaimat, mert nem kicsit elfáradtak a futástól. A másik oka meg a lelkem volt, amiről lentebb mesélek.
Még szerdán történt, hogy szóltam salsán az oktatónak, hogy valószínűleg utoljára vagyok, nagyon maximum még a jövő héten megyek, aztán többet nem. Illetve nem igaz, mert azt tervezem, hogy a havi egy salsa bulira elmegyek majd, mert ott mindig van workshop, tehát lehet ismételni, és akkor nem maradna abba teljesen a tánc. De a heti egyet soknak érzem, alig bírom már elrugdosni magam órára. A pasi szomorú volt, hiszen pénzt viszek (egyértelműen látszott rajta, hogy ez az ok), és mondta, hogy órajeggyel bármikor mehetek a rendes órára is, és azért gondoljam majd meg magam. Ja, ez volt az az óra is, amikor az egyik lány elhozta egy barátnőjét, aki még életében nem salsázott (a csoport négy hónapja fut), ennek megfelelően az alaplépést sem tudta, úgyhogy az oktató kb. fél óra után hazaküldte. Ilyet még életemben nem láttam, és tök kellemetlen lehetett a lánynak, de elég jól fogadta a dolgot, nem akadt ki.
Lélek
Tényleg mennyivel könnyebb lenne, ha az ember lélektelen robot lenne, de most tényleg. Vagy ha nem lennének pasik. Vagy ha én nem lennék. Maradjunk annyiban, hogy a csütörtök este jó része sírással telt, és nagyon fájok. Nem is igazán értem, miért történik ez velem, nem hiszem, hogy megérdemlem, és igazából az értelmét sem látom, mármint fogalmam sincs, mit kellene ebből megtanulnom. Pedig jó lenne hamar rájönni, mert ezt a helyzetet mondjuk soha többet nem szeretném látni se, nem még benne lenni.
A csütörtök délelőtti 10 km futás után este még lementem edzésre K-hoz, ahol végig is csináltam mind a 120 percet, igaz, most magamhoz képest nagyon sokat rontottam a step koreográfiában, aminek részben az volt az oka, hogy nagyon nehezen bírtam emelni a lábaimat, mert nem kicsit elfáradtak a futástól. A másik oka meg a lelkem volt, amiről lentebb mesélek.
Még szerdán történt, hogy szóltam salsán az oktatónak, hogy valószínűleg utoljára vagyok, nagyon maximum még a jövő héten megyek, aztán többet nem. Illetve nem igaz, mert azt tervezem, hogy a havi egy salsa bulira elmegyek majd, mert ott mindig van workshop, tehát lehet ismételni, és akkor nem maradna abba teljesen a tánc. De a heti egyet soknak érzem, alig bírom már elrugdosni magam órára. A pasi szomorú volt, hiszen pénzt viszek (egyértelműen látszott rajta, hogy ez az ok), és mondta, hogy órajeggyel bármikor mehetek a rendes órára is, és azért gondoljam majd meg magam. Ja, ez volt az az óra is, amikor az egyik lány elhozta egy barátnőjét, aki még életében nem salsázott (a csoport négy hónapja fut), ennek megfelelően az alaplépést sem tudta, úgyhogy az oktató kb. fél óra után hazaküldte. Ilyet még életemben nem láttam, és tök kellemetlen lehetett a lánynak, de elég jól fogadta a dolgot, nem akadt ki.
Lélek
Tényleg mennyivel könnyebb lenne, ha az ember lélektelen robot lenne, de most tényleg. Vagy ha nem lennének pasik. Vagy ha én nem lennék. Maradjunk annyiban, hogy a csütörtök este jó része sírással telt, és nagyon fájok. Nem is igazán értem, miért történik ez velem, nem hiszem, hogy megérdemlem, és igazából az értelmét sem látom, mármint fogalmam sincs, mit kellene ebből megtanulnom. Pedig jó lenne hamar rájönni, mert ezt a helyzetet mondjuk soha többet nem szeretném látni se, nem még benne lenni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése