Megint (vagy még mindig?) nehéz
Nem jó egyedül. Nagyon nem. Persze abban igaza van Nórinak, akit edzésről ismerek, hogy még mindig inkább egyedül, mint egy olyan kapcsolatban, ami nem vezet sehová. (Ő konkrétan azt mondta, "mint egy idióta mellett", de nem szeretném leidiótázni Levit, mert még szeretem, meg mert nem idióta ő, csak rosszak a következtetései, ezért nem én leszek vele boldog, hanem majd valaki más, valamikor egy-két-három év múlva.) Most már két társkeresőn is fent vagyok, a második lényegesen drágább, mint az első, ezért csak egy hónapot kap a bizonyításra, de röhejes módon a jóval több pénzért jóval kevesebb embert tud ajánlani. Regisztráció után közölte, hogy 14 nekem való pasit tud felmutatni. Mondtam, ja, jó. Nyilván egy is elég, ha az az egy a párom, csak erre elég kicsi az esély, ezt be kell látni. És akkor közli, hogy no para, van még 19 javaslata, és akkor azokat mind megnézem, és van köztük targoncavezető, segédmunkás meg biztonsági őr, miközben ez állítólag a diplomások társkeresője, és nálam kritériumként meg is van adva, hogy legyen már diplomás az a jóember (azért, hogy ne legyen feszkó abból, hogy én az vagyok, ő meg nem), és mindezt bazi drágán. Röhej. Meg eddig az a tapasztalat, hogy ha van egy pasi, aki a jellemzése alapján nekem való, és még tetszik is, na, annak én nem tetszem. Így meg nem annyira könnyű. Pedig nagyon kell mellém egy társ. Tényleg. Vajon miért nem kaphatom meg?
A munkámban is viszonylag kevés a sikerélmény. Az például inkább kudarc, amikor ismétlést tervezek a csoportomnak, és nemcsak nem nézték át azt az anyagot, amit ismételni szeretnék, de nem is emlékeznek kb. semmire. Ilyenkor tök feleslegesnek érzem a munkámat, mert pont ugyanezt érném el akkor is, ha be se mennék az órákra. Lehangoló. És mindig először magamban keresem a hibát, de most egészen őszintén azt gondolom, hogy nem én vagyok a ludas.
Közben egy egész csomó dolog frusztrál még (a doktori, a laptopom, ami most már átlag 15 percenként magától kikapcsol, tehát venni kell egy újat, mielőtt még ez teljesen tönkremegy, és megijeszt, ami Kijevben történik).
Levivel megtörtént az első kapcsolatfelvétel a szakítás óta, tisztáztuk, hogy nincs harag meg utálkozás, és mondta, hogy majd ír a Facebookon, meg szeretné, ha beszélnénk, esetleg néha találkoznak "attól még, hogy ezek a dolgok történtek". Ez tegnap volt, és egyelőre nem keresett semmilyen módon, én meg vagyok olyan ostoba (vagy csak nő?), hogy emiatt csalódott legyek. Pedig tudom, hogy nem lehet semmi olyan, amire én vágyom, és próbálkozni sincs kedvem, csak... Csak nem tudom. Az mindenesetre szomorú/vicces/röhejes/karma (képtelen vagyok eldönteni, melyik, még az is lehet, hogy mind egyszerre), hogy a kapcsolatunk is főleg abból állt, hogy ígért valamit, én vártam, nem történt, és akkor szomorkodtam, és ez a szakítás után is tud folytatódni.
De vannak azért enyhítő körülmények. Például vettem ma új bérletet az edzőteremben, és meg is lepődtem, hogy nem kérdezte a nevemet a recepciós lány, aztán amikor jöttem el, kiderült, miért: azért, mert fejből tudja. Simán ráírta kérdés nélkül a bérletre. Meg az edzőterem öltözőjében lévő tükör ma azt mondta, hogy szép vagyok. Egészen megdöbbentem, és nehezen hiszem el neki, de majd nézegetem magam benne öltözéskor máskor is. Hátha. Önbizalomtréning.
Meg zene az edzésről.
Azért a ma este sírással telik. De valaki, aki ért a lelkekhez, azt mondta, ez most egy darabig így lesz, és akármikor úgy érzem, hogy sírni kell, sírjak, adjam ezt meg magamnak, és hamarabb szabadulok.
A munkámban is viszonylag kevés a sikerélmény. Az például inkább kudarc, amikor ismétlést tervezek a csoportomnak, és nemcsak nem nézték át azt az anyagot, amit ismételni szeretnék, de nem is emlékeznek kb. semmire. Ilyenkor tök feleslegesnek érzem a munkámat, mert pont ugyanezt érném el akkor is, ha be se mennék az órákra. Lehangoló. És mindig először magamban keresem a hibát, de most egészen őszintén azt gondolom, hogy nem én vagyok a ludas.
Közben egy egész csomó dolog frusztrál még (a doktori, a laptopom, ami most már átlag 15 percenként magától kikapcsol, tehát venni kell egy újat, mielőtt még ez teljesen tönkremegy, és megijeszt, ami Kijevben történik).
Levivel megtörtént az első kapcsolatfelvétel a szakítás óta, tisztáztuk, hogy nincs harag meg utálkozás, és mondta, hogy majd ír a Facebookon, meg szeretné, ha beszélnénk, esetleg néha találkoznak "attól még, hogy ezek a dolgok történtek". Ez tegnap volt, és egyelőre nem keresett semmilyen módon, én meg vagyok olyan ostoba (vagy csak nő?), hogy emiatt csalódott legyek. Pedig tudom, hogy nem lehet semmi olyan, amire én vágyom, és próbálkozni sincs kedvem, csak... Csak nem tudom. Az mindenesetre szomorú/vicces/röhejes/karma (képtelen vagyok eldönteni, melyik, még az is lehet, hogy mind egyszerre), hogy a kapcsolatunk is főleg abból állt, hogy ígért valamit, én vártam, nem történt, és akkor szomorkodtam, és ez a szakítás után is tud folytatódni.
De vannak azért enyhítő körülmények. Például vettem ma új bérletet az edzőteremben, és meg is lepődtem, hogy nem kérdezte a nevemet a recepciós lány, aztán amikor jöttem el, kiderült, miért: azért, mert fejből tudja. Simán ráírta kérdés nélkül a bérletre. Meg az edzőterem öltözőjében lévő tükör ma azt mondta, hogy szép vagyok. Egészen megdöbbentem, és nehezen hiszem el neki, de majd nézegetem magam benne öltözéskor máskor is. Hátha. Önbizalomtréning.
Meg zene az edzésről.
Alesso and Calvin Harris - Under Control
Azért a ma este sírással telik. De valaki, aki ért a lelkekhez, azt mondta, ez most egy darabig így lesz, és akármikor úgy érzem, hogy sírni kell, sírjak, adjam ezt meg magamnak, és hamarabb szabadulok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése