LizaGazdija

A kíváncsiságnak sokkal több az árnyoldala, mint a pozitív. Ne legyünk kíváncsiak! Ide vágó idézetem mára (nemrég volt könyvértékelésben, de akkor is): "Albert grunted. 'Do you know what happens to lads who ask too many questions?' Mort thought for a moment. 'No,' he said eventually, 'what?' There was silence. Then Albert straightened up and said, 'Damned if I know. Probably they get answers, and serve 'em right.'" (Albert felmordult. - Tudod, mi történik az olyan fiúkkal, akik túl sokat kérdeznek? Mort egy pillanatig gondolkodott. - Nem - felelte végül -, micsoda? Csönd volt. Aztán Albert kihúzta magát, és így szólt: - Tudja a fene. Lehet, hogy választ kapnak, és meg is érdemlik.) Terry Pratchett: Mort

Tök stresszes. Főleg az eleje meg a vége, amikor nagyon kell figyelni, a kettő közt inkább szörnyen unalmas. Szerencsére hárman voltunk bent felügyelők, és két IT-s srác is megjelent néhány percenként, szóval nem unatkoztunk. Meg elolvastuk a feladatsort, megnéztük, milyen szöveget kell szerkeszteniük a vizsgázóknak. Ez azért nem volt jó ötlet, mert így kifejezetten rosszul érintett, amikor saját volt tanítványaim beadták a kész feladatlapot, a kinyomtatott szöveget, és ordító hibák voltak rajta már első ránézésre is. De igyekeztem elnyomni magamban az érzést, és senkinek nem szóltam egy szót sem. Nyilván tanulták ezeket a formázásokat, készültek, ő dolguk, nekem semmi közöm az egészhez, csak beosztottak felügyelni. Abból látszik, hogy azért nem sikerült még teljesen legyőzni magamban a mumusokat, hogy amikor a két kolleginám az egyikük párkapcsolatáról, gyermekvállalási terveiről, terhesvitaminokról és egyebekről kezdett diskurálni, akkor az nekem annyira rossz volt, hogy ki kellett...

ügyében azt nem értem, mire vezet a vádlottak és ügyvédeik szerint a hazudozás. Most ott tartunk, hogy egyik sem akarta megölni a gyereket, sőt valójában mindegyik meg akarta menteni, és mindegyiket valamelyik másik kényszerítette fegyverrel, hogy a bűntény helyszínére menjen, ahol is senki nem ölte meg a gyereket. Ez annyira undorító. Ha már meggyilkolták azt a szerencsétlen kisfiút, miért nem lehet beismerni, aztán viselni az ennyivel is enyhébb büntetést? Minek napokig-hetekig húzni az időt? Ha jogot tanultam volna, akkor vajon jobban érteném, mi ennek az oka?

Január óta ott motoszkált valahol a tudatom alján, vagy a tudatalattim tetején, hogy majd kellene adóbevallást csinál(tat)ni. Vasárnap késő este aztán, pontosan 9 nappal a határidő előtt, felszínre tört ez a gondolat, ezért azzal a lendülettel le is töltöttem a programot, amivel meg lehet oldani a kérdést. Nagy nehezen sikerült csak, mert nem akart letöltődni, aztán nem akart megnyílni, mindenféle baja volt. Aztán amikor mégis megnyílt, vetettem egy pillantást a nyomtatványra, majd írtam egy e-mailt a könyvelőnek, hogy szánom-bánom, meg verem a fejem a falba, de nem lehetne-e, hogy gyorsan elvállal. Hétfőn visszaírt, hogy ha szerdáig odaérek a pakkommal, akkor elvállal. Ezért aztán ma reggel nála kezdtem. Nagyon kedves volt, megnyugtatott, hogy sokaknak még nálam is később tűnik fel, hogy erősen május van, ettől kicsit jobb lett a lelkemnek. Egy baj volt csak, mégpedig az, hogy én a mai napnak szoknyában és lenge blúzban vágtam neki. Jó, azért a lenge blúz fölé vettem farmerkabátot, de...

A molyon olvasta egy nő, akit figyelek, és az idézetei meg az értékelése annyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy azon nyomban meg is vettem a könyvet, és amint kézhez kaptam, már olvastam is. Szabó Magda fordította, ő írta az előszót is. Az előszóban kontextusba helyezi a leveleket: az 1660-as években írta őket egy portugál apáca, aki beleszeretett egy katonába. A rövid ideig tartó, szenvedélyes viszony után a katona hazatért Franciaországba, és egyértelműen kiderült, hogy ami az apácának élete legszebb időszaka volt, az a katonának nem jelentett semmit, egy kalandnál legalábbis nem többet. Az öt levélben a megtört szívű Mariana ír az érzéseiről. Eleinte még könyörög a katonának, hogy gondolja meg magát, ne hagyja el, ne legyen kegyetlen, aztán felismeri, hogy egy igazi féreggel hozta össze a sors, és onnantól kezdve igyekszik kiirtani magából a katona iránt érzett szerelmet, igyekszik lezárni magában a történetet. Engem kicsit lenyomott ez az öt levél. Nagyon sokban hason...

A koreai kislányokkal nehéz mit kezdeni, mert a nyelvtanban már átvettük azokat a dolgokat, amiket az ő korukban érdemes, úgyhogy azt találtam ki, hogy az órájuk első felében ismétlünk, a másodikban meg olvasunk. Nekem az a legegyszerűbb, ha mesét olvasunk, ezért aztán az ötlet megszületésekor lekaptam a polcról Roald Dahl frissen megvásárolt könyvét, és elvittem nekik. Kiderült, hogy Dahl összes könyvét ismerik, koreaiul már mindet olvasták, amitől még szimpatikusabb lett a család. Aki Dahlt szereti, rossz ember nem lehet. Megkérdeztem őket, nézzük-e meg azért ezt a történetet angolul, és azt mondták, igen, szeretnék. Úgyhogy belevágtunk. Jó sokáig elvoltunk vele, mert felváltva olvasták a lányok, megbeszéltük az összes ismeretlen szót, meg csináltunk mindenféle szövegértési feladatot is, de azért megvolt az olvasás élménye számomra is. Ha tehetném, a kisebbik lány előadását felvenném diktafonnal, és elérném, hogy adják ki hangoskönyvben. Végtelenül cuki, ahogy a kis cérnavékony ...

Év eleje óta olvasom Rónay György Élet-mozaik című könyvét, illetve ez így nem igaz, év elején elhatároztam, hogy elolvasom, aztán vagy két hónap kihagyás után tegnap jutottam hozzá újra. Mindjárt meg is örvendeztetett egy igen erős bölcsességgel, ami most így a fordítás közben nagyon megnevettetett, és ami elmenne akár molyos szerencsesütinek is: "Jákob létrája a fordítók réme; lázálmaikban azon törik ki a nyakukat."