LizaGazdija

- Megjelent a könyvem. - Megjelent a Csodaceruza 54. száma, benne a recenziómmal. - Alig voltam itthon. - Voltam edzőteremben ötször, összesen 8 órán, így megérte bérletet venni. - Elolvastam 11 könyvet.

Ez a nap pont olyan, mint a babona szerint a péntek 13 szokott lenni. Pedig nincs is tizenharmadika. 1. Mondtam, hogy elmegy a suliból az egyik kedvenc kolléganőm. Búcsúzóul vett neki egy másik kolléganő egy vázát, amire gravíroztatta az összes kolléga nevét, és mindenkitől elkért 700 Ft-ot, mert ennyire jött ki személyenként a váza meg a gravírozás költsége. Én délelőtt akartam neki fizetni, de nem fogadta el a pénzt - én ugyanis lemaradtam a vázáról. Hát, mit mondjak, nem esett jól, akkor sem, ha nem ő tehet róla. Nem arról van szó, hogy haragszom vagy megsértődtem, vagy ilyesmi, egyszerűen nem jó érzés. Nagy szerencse, hogy a távozó kolléganőnek csináltam puncsgolyót, és szép kis húsvéti tálra pakoltam, és azt odaadtam már szerdán. Igaz, hogy olyanok lettek a golyók, amilyenek, és igaz, hogy a tál nem kerámia vagy ilyesmi, hanem egyszerű műanyag, de legalább így nem érzem úgy, hogy tőlem nem kapott semmit. 2. Tegnap megint volt óralátogatás, ma meg a vázás történet után megbeszé

Szabályok: -megköszönni, akitől kaptam, - kitenni a képet a blogunkba, - írjunk magunkról 3 dolgot, - továbbítjuk 4 bloggernek. Köszönöm szépen LCD -nek :) Továbbítjuk négy bloggernek... Izé... Azt hiszem, két emberről tudom az óriási olvasótáborból, hogy vezet blogot, úgyhogy akkor őket kérem meg, hogy játsszanak: Andit és Djokót. Érdekességek rólam: 1. Nonstop viszket a jobb szemem. 2. Ha megbetegszem, az mindig úgy kezdődik, hogy megfájdul a jobb fülem, és a torkomnak meg az orromnak is a jobb fele kezd rendetlenkedni. Mindez sokszor át sem terjed a bal oldalra. 3. Addig nem tudok elaludni, amíg le nem nyomtam a bejárati ajtó kilincsét, ellenőrizendő, hogy tényleg zárva van az ajtó.

Az elmúlt két hétben kétszer mentem a legújabb koreai sráchoz angolozni, ebből a két alkalomból egyszer sem nyitott ajtót, telefonon meg alapállapotában nem lehet elérni, folyton ki van kapcsolva. Miután az első ilyennél felhívtam apukát, mert több ötletem már nem volt, és kiderült, hogy ő éppen Koreában van, és én helyi idő szerint hajnali 1-kor hívtam, aztán másodszor csak sms-t írtam, visszaírt, hogy beszél a gyerekével, aztán majd tájékoztat. Tájékoztatott is ma délután. A gyereknek hiányzik a Koreában élő anyja, köszönik a segítséget, elnézést kérnek, amiért kétszer is halál feleslegesen utaztam két órát, és sok sikert kívánnak az élethez. Mondhatni, viszlát, és kösz a halakat. Ez nem volt egy hosszú munkakapcsolat.

Húzom már a strigulát, vágom már a centit április 13-ig, onnan meg április 27-ig... Kezd ez nagyon sok lenni nekem, nagyon rám fog férni egy kis üresjárat. (Az ezzel járó nulla forint mondjuk nem.) Teljesen befordultam, folyton depi vagyok, stresszelek, minden zajtól szívbajt kapok, rossz a kedvem, sírhatnékom van, nincs hangulatom és kitartásom óraterveket kiötleni... Pihenni kéne, komolyan. Talán attól jobb lenne egy kicsit.

No, hát eljött a vasárnap, még élek is, és készültem is megjutalmazni magam. Fergetegesen sikerült. 24 óra alvás, mi? Hogyne, hogyne. 6, azaz HAT óra. 8:41-kor kidobott az ágy. (Ráadásul ne feledjük, óraállítás volt, tehát ez valójában 7:41). Ez kb. annyi, amennyit bármelyik hétköznap alszom. Nesze nekem pihenés. Jó, azért volt némi jutalom a napomban. Kipróbáltam például a bögrés sütit, amire legközelebb akkor kerül majd  sor, ha büntetni akarom magam. De az tényleg jutalom volt, hogy miután rájöttem, hogy A farm, ahol élünk pilotját valóban nem mutatták be itthon, gyorsan megkerestem a youtube-on, megtekintettem, és tök jó volt. Konkrétan a Little House on the Prairie c. kötet megfilmesítése másfél órában. Ezek után most este megnéztem a sorozat 6. részét, aminél tavaly nyáron abbamaradt az újranézés. Kicsit furcsa volt, hogy a családon kívüli egyik szereplő sem kapott semmiféle felvezetést, csak úgy lettek hirtelen emberek, akik láthatóan jóban vannak Ingallsékkel, én meg vakarhat

Ibolya néni 55 éves lett volna ma.

Azt még nem is meséltem, hogy a napokban találkoztam egy tinikorát éppen maga mögött hagyott lánnyal, akinek vámpírosra volt csiszolva (vagy faragva, mittomén) a foga. Mindjárt kettő. Ez vajon felnőttként jól fog jönni neki?

Karácsonyra kaptam anyuéktól a mosógép mellé, és még aznap el is olvastam az első mesét belőle, a többit meg most a héten. Mindenek előtt azt jegyezném meg, hogy gyönyörű a borító, és ugyanilyen gyönyörűek az illusztrációk az összes mesénél. Ki hinné, hogy a képen látható Amália boszorkány? Ugye? A fülszövegből az derül ki, hogy a kötetben Amália meséit olvashatjuk, és nem is baj, hogy ezt odaírták, mert másból nem derül ki, vagy csak nem olvastam elég figyelmesen. A fülszöveg elolvasásáig nem is értettem, miért szerepel minden mese rajzain Amália, amikor nem minden mese szövegében említik. Nem akármilyen meséi vannak Amáliának: csupa-csupa "eredetmese". Kiderül, hogyan születtek a csillagok, miért fekete az ember árnyéka, hogyan kaptak nevet a virágok, miért él a vakond a föld alatt, a mókus meg a fán, és még megannyi érdekes dolog. Mindegyik történet valamilyen természeti jelenséget magyaráz meg, ami nem is csoda, hiszen Amália szoros kapcsolatban áll a természettel, s

Még októberben kezdtem el, de aztán a Harry Potter újraolvasása közbeszólt, és azóta nem került rá sor. Idén viszont az az egyik projektem, hogy elolvassam a félbehagyott könyveket, amik ott éktelenkednek a molyos adatlapomon, és ennek elolvasásával máris 50%-on állok :) Ez a második könyv Tiffany történetében, az elsőt nyáron olvastam . Még van két másik, ha jól tudom, biztos majd azok is sorra kerülnek valamikor. Tiffany most már nagylány, már a tizenegyet is betöltötte (és ismét ő a leghiteltelenebb karakter, mert továbbra sem a korának megfelelően viselkedik), így hát éppen ideje, hogy megkezdje boszorkánytanulmányait egy tapasztalt boszorkány házában. Persze nem maradhat el a veszély és a kaland, ami ezúttal egy "hiver" személyében érkezik. Nem tudom, magyarra lefordították-e már ezt a könyvet, és ha igen, mi lett a neve ennek az izének, de szó szerint kaptárazót jelentene, és egy olyan alaktalan lényt takar, amelyik az emberek félelmeiből táplálkozik, miközben igyek

A molyon nyertem a Scolar Kiadótól kb. egy éve, és már sor is került rá. Annak érdekében, hogy minél előbb elolvassam, részt vesz a molyos várólista-csökkentő kihíváson, mert az ehhez éppen megfelelő motiváció. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a Q&A végén volt egy interjú az íróval, amiből többek között az is kiderült, hogy neki ez a kedvenc regénye. Ezek után pláne kíváncsi voltam. Nos, nekem nem lett a kedvencem, hiába kezdődik egy Csodaországból vett idézettel. Egy londoni srác életének négy évét követhetjük nyomon a regényben onnantól kezdve, hogy bekerül egy képviselő családjába, egészen odáig, amikor... De nem akarom lelőni a poént. Magával a történettel még nincs baj, az önmagában érdekes lenne, csak túlzásnak tartom ezt a terjedelmet. Nem érdekel ilyen részletességgel, hogyan zajlott egy parti Thatcher Angliájában. Az összes elhangzó párbeszéd megjelent a könyvben, és ez néha már szinte elviselhetetlenül unalmas volt számomra. Nem örültem annak sem, hogy az első ré

Ez is sorra került végül. Háááát... Én ehhez valami olyan mértékben vagyok tehetségtelen, hogy arra szavakat sem találok. Ez nem az én sportom. Mondjuk az ezen a videón tapasztalható visongás legalább nem képezte az óra részét, ez mindenképpen jó pont. Egyet kell értenem Enikővel (akihez pilatesre járok): nem túl előnyös, hogy nincs magyarázat a lépésekhez, hanem az történik, hogy az oktató táncol számokra, a vendégek meg próbálják kihozni magukból, amit lehet, ugyanis velem is az történt, amire Enikő panaszkodott, tehát 60 perc alatt megfájdult a térdem, és nekem bónuszként még a csípőm is odavan, aminek biztos, hogy részben az az oka, hogy semmiféle útmutatás nem volt, csak másolni kellett (volna). Nagyon igyekeztem egyszer sem belenézni a tükörbe a 60 perc alatt, mert amikor még a 10. perc környékén véletlenül sikerült, majdnem felsikítottam. Valami olyan mértékben néz ki hülyén ez a mozgás, ha én csinálom, hogy arra megint csak nem találok szavakat. Mondjuk azzal vigasztaltam maga

Esti séta közben, a Duna-parton láttunk egy óriási hullócsillagot. Szerintem nekem ez volt az első. Gyorsan kívántam is. Majd jelentem, ha valóra vált.

A Hijo de la luna mellé csatlakozott be , felváltva mennek. (A part c. film egyik zenéje. Talán éppen a főcímzenéje, ezt nem tudom, mert még mindig nem láttam...)

Ha eljön a vasárnap, és én akkor még élek, és még nem zakkantam meg teljesen, valamivel megjutalmazom magam. Nem tudom, mi lesz az, de ideális esetben 24 óra alvás. Legalább. Nem tudom, mikor volt utoljára ennyire durva hetem. Valaki megmenthetne. Vagy jöhetne végre a szombat délután. Köszi.

Ez olyan, mintha egy jó kis regény lenne, amit megfelelő fantázia meg tehetség birtokában írt valaki. Gondolom, az érintettek sokkal jobban örülnének, ha ez az egész élethelyzet csak valaki fejében létezne. Meg mondjuk egy könyv lapjain. (Amúgy ha nem süllyedne éppen a szigetük, nagyon szívesen laknék náluk. Olyan kis békésnek tűnik ez az ország a cikkhez mellékelt képek és a szöveg alapján.) *A valóság mindig furcsább, mint a kitaláció, avagy a legfurcsább történeteket az élet írja.

Ma teljesen biztosra mentem oda az edzőterembe, mert előtte Tomi megérdeklődte, lesz-e ma óra. (Igazából viccből mondtam, hogy hívja fel őket, de ő meg komolyan így tett.) Még boldogult egyetemista koromban voltam egyszer step aerobicon, amikor ebben az edzőteremben lehetett lejárni egy bérletet két kreditért. Akkor óra végéig sem sikerült felfogni, mit kell ugrálni, és nagyon zavart, hogy annyira béna vagyok. Ettől függetlenül és ennek tudatában választottam most megint ezt az órát. Hát, a két élmény ég és föld. Most az elején megint bénáztam, de ezen tudtam mosolyogni (ez biztos személyiségváltozás), aztán meg tök gyorsan (kb. 5-10 perc alatt) belejöttem, és alig rontottam el egy-két lépést óra végéig. És még ki sem nyúltam, sőt az erősítésnél keveselltem is a hasizmot. Emlékszem, az első alkalommal már 30 perc után nem kaptam levegőt, és végig az órát bámultam, hogy mikor lesz már végre vége, pedig az csak 60 perc volt, ez meg 90. Most is elfáradtam, persze, meg alig bírtam felván

Még 2010-ben kaptam karácsonyra anyuéktól, de csak mostanra értem a végére. Tetszik az ötlet, szeretem az ilyen visszatekintéseket, összegzéseket. A Móra Kiadó 1950-től 2010-ig minden egyes évből kiválasztott egy első kiadású magyar mesét, és a kiválasztottakat egy csokorba gyűjtötte. Kivétel Petőfi verses meséje, amit nyilván nem 1950-ben adtak ki először, de azért megindokolható a dolog: ennél a kiadónál akkor jelent meg először. Mint minden antológiában, itt is találni jó és kevésbé jó darabokat, de itt szerencsére jóból van több. A mesék többségét nem ismertem eddig, de van néhány, amit hallottam gyerekkoromban, ilyen például Vackor, a piszén pisze kölyökmackó egyik története, amit nagyon szeretek. A legjobb új történet számomra talán a Halvacsora című írás, bár elég szoros verseny alakult ki kb. tíz mese között. Nagyon örültem Frakknak, Mézgáéknak és Mirr Murrnak, valamint annak, hogy a 2000 utáni mesék szinte mind olyan kortárs íróktól vannak, akiknek a nevét lépten-nyomon láto

Idén is volt. Egyszer. A Normafánál. Amikor még volt hó. A kutya szereti a csúszkálást, én rosszul vagyok a lángostól. Röviden ennyi a konklúzió.

Elkészült a filmváltozat, a mozikba került, múlt hét óta megtekinthető. J. Andival és K. Andival néztük meg ma este a Corvinban. Kb. félig volt a terem, de persze sejthető volt, hogy egy magyar filmre nem fog dőlni a nép. Belegondolva kicsit furcsa, hogy egy magyar filmben csak a két főszereplőt alakítja külföldi színész, de biztos ennek is megvan az oka. Helen Mirren nagyon jó volt Emerencnek, de Martina Gedeck nem tetszett túlságosan Szabó Magda szerepében, mert szerintem a 40 és 50 között járó írónő egyáltalán nem ilyen lehetett. Nem tudom elképzelni róla, hogy így riszálta volna magát jobbra-balra. Bár biztosan dolgoztak a filmen olyanok, akik ismerték őt fiatalabb korában, szóval lehet, hogy tényleg ilyen volt, csak nekem ez az ábrázolás túlságosan elüt attól a képtől, amit kialakítottam magamban a regények alapján. Eperjes Károllyal kapcsolatban eleve előítéleteim voltak (A hídember elég mély nyomokat hagyott), és talán ezért, talán másért, de nem tetszett a játéka. Pontosabb

- tanítottam - megint beválasztottam egy könyvet, ami az első 100 oldal után értékelhetetlen, de szerencsére még van belőle 350 oldal - főztem ebédet - próbáltam volna tévét nézni, de eltűnt a Comedy Central, a többi meg nem érdekelt - aludtam három órát délután - futottam a kutyával - játszottam idióta játékot - virágzik a karácsonyi kaktuszom

Tavaly olvastam a Lovely Bonest ugyanettől az írónőtől, és az nagyon-nagyon tetszett, ezért elhatároztam, hogy fogok még tőle olvasni. Már majdnem azt mondtam, hogy látszik, mennyit fejlődött ettől a könyvtől a Lovely Bonesig, amikor utánanéztem, és kiderült, hogy a Lovely Bonest írta előbb. Ezen eléggé elcsodálkoztam. Persze valószínűleg ez egy nagyon jó könyv, csak én nem tudom értékelni. Mindjárt elmesélem, miért. A történet első mondatából kiderül, hogy a rendkívül szimpatikus főhős megölte az édesanyját. Innentől kezdve két kategóriába oszthatjuk a továbbiakat: egy részük elmeséli, mi történt a gyilkosságot követő kb. 24 órában, míg egy másik részük arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy tulajdonképpen érthető eme tett a főhős gyerekkori élményeinek fényében, sőt sajnálni is kell őt. Nem tudom sajnálni, megérteni sem tudom, csak egyszerűen felháborít. A szörnyű gyerekkor azt jelenti, hogy anyukának nem volt feltétlenül fontos, hogy gyereke legyen, tehát 25 évesen még nem c

Pozitív: 1. Átvettem a tiszteletpéldányokat, és most négyet kaptam, pedig szerintem múltkor csak hármat adtak. Nagyon szép lett, szép papíron van, szép borítóval, teljesen feldobott. 2. A mai csoportomban az egyik srác azt mondta, hogy ne legyen már hosszú hétvége, hanem inkább állapodjunk meg abban, hogy bejövünk pénteken is angolozni. Majdnem könnyekig meghatódtam. Kis csoportom, csupa szuper ember :) 3. Kreatívan megoldottam a problémás helyzetet, amit alább részletezek. 4. Ketten is kedvesek voltak ma velem (már a csoportomat nem számítva, akik mindig és kizárólag kedvesek velem), ebből az egyik rendkívül kedves volt. 5. Végére értem az aktuális könyvnek, ami megint rossz volt, bár annyira nem, mint a legutóbbi vámpíros, mert ebben legalább nem folyt a vér. 6. Holnaptól egészen vasárnapig hétvége lesz egy csomó szuper programmal. Negatív: 1. Ma is állati erős szél fúj, ezért ma megint nem futottam, és ez már a harmadik ilyen nap, ha jól gyanítom. (De cserébe holnap a szig

Általában. Mert lehangolnak, mert kiderül belőlük, hogy ronda vagyok, kövér és elhanyagolt, én meg szeretek néha legalább közepesen elégedett lenni, mikor tükörbe nézek. Ma azonban az egyik olyan oldalon, amit követek a facebookon, valaki linkelt egy cikket, amiben arról értekezik adott női magazin egyik zseniális újságírója, hogy mit kap ma az a tini, aki tinimagazint vesz. Mivel én notórius BRAVO-olvasó voltam egészen sokáig, talán 17 éves koromig is, azonnal éreztem azt a kellemes kiengedést, lelazulást, amit tinikoromban szoktam, amikor leültem egy adag szennykajával (jellemzően chipsszel) meg az újsággal, és egy órán át csak a pletykákat, képregényeket meg dalszövegeket olvastam. Nagyon szerettem, nagyon jól kikapcsolt, és tény, hogy sokáig nem láttam, milyen igénytelen a maga módján az egész újság. Úgyhogy kíváncsian vártam, mi van ma egy tinimagazinban, pontosabban a BRAVO-ban, az IM-ben, a Popcornban (állítólag ez is régi, én sosem láttam), a 100xSzépben, a Total Girlben (ez va

Ti tudtátok, hogy 2008-ban végleg bebizonyították , hogy a cári család minden egyes tagja meghalt, beleértve Anasztáziát és az öccsét is, tehát tényleg csak pletyka volt, hogy ketten túlélték a kivégzést? Én csak most jöttem rá. Szerintem ez szomorú, bár lehet, hogy nekik jobb volt így.

1. Nem volt hiszti abban a csoportban, ahol vártam. 2. Csupa jófej csoportnál helyettesítettem. 3. Megjelent a könyvem!!!! 4. Fogok publikálni folyóiratban!!!! (Úgy néz ki.) 5. Már két ajánlás kell a doktori fórumra, de mivel nekem csak egy van, hát most tolódik a megjelenésem, örvendek.

Elmegy a suliból az egyik kedvenc kolléganőm :( Ne már :(

Ma még csak harmincadszor kb., de már tegnap is végtelenítve ment. (A videót közben szigorúan nem nézem, csak szólok.) A szalagavatón erre keringőzött az egyik osztály (de már nem tudom, hogy a B vagy a C, mert összesen 2, azaz kettő év kellett hozzá, hogy már ne tudjam, melyiknek volt az ofője a töritanárunk és melyiknek a helyettesítő töritanárunk, és melyikbe ki járt, nagyon durva, pedig nekem ráadásul elefántemlékezetem van) meg az egyik osztálytársunk, akinek abba az osztályba járt a barátnője, ezért velük táncolt. Az egyik osztálytalálkozón néztünk videókat a szalagavatóról, és egyedül én szavaztam arra, hogy nézzük végig ezt a táncot, pedig szerintem nagyon szép a zene, és nagyon jó koreográfia is járt hozzá. A legjobb az első pár taktus volt, azt sosem fogom elfelejteni.

Ez annyira rossz, hogy már jó. Nem, igazság szerint ez csak egyszerűen rossz. Joanne Harris az egyik kedvenc írónőm, gondoljunk csak pl. a Csokoládéra, a Partvidékiekre vagy az Urak és játékosokra... Ugye, hogy ugye? A 2008-as új kiadás előszavában két dologra hívja fel a figyelmet az írónő: ez az első könyve, és vámpírok vannak benne. Ha utóbbi információt előbb tudom, a könyv eleve fel sem kerül a várólistámra, de mire már az előszót olvastam, mindegy volt, már csak azért is, mert ez a könyv is részt vesz a várólista-csökkentős kihívásban. Nem is mondanék sokat a cselekményről, legyen elég annyi, hogy egy kegyetlen vámpírnő dúl egy békés angol kisvárosban korokon át. Gyakorlatilag a könyv minden lapján dől a vér, iszonyú, tényleg. Én vámpírosat eleve csak akkor olvasok, ha muszáj, meg ugye most, amikor nem tájékozódtam megfelelően, de szerintem pl. a nyáron fordított vámpíros novelláskötet tizedannyira sem volt véres, mint itt egy fejezet. Van benne egy rahedli fordulat, szóval m

Még 2008-ban láttuk Tomival a Gettómilliomos című filmet, ami kegyetlensége ellenére is nagyon tetszett, ezért azonnal megvettem a belőle készült könyvet, és eltettem későbbre, amikor majd már kevésre emlékszem a filmből, mert nem akartam tovább sokkolni magam. Idén meg szerepel a molyos várólista-csökkentős kihívásban a választottjaim között, és mert már csak néhány jelenetre emlékszem, ezért sort kerítettem rá. Megérte. Valahol Indiában él egy szerencsétlen kis utcagyerek, Ram Mohammad Thomas (a filmben Jamal Malik), akinek az egész élete gyakorlatilag tragédiák sorozata. Még a humoros pillanatai is mélységesen szomorúak. 18 éves korában úgy dönt, jelentkezik a Legyen Ön is milliomos! indiai változatába, mert... Azt nem mondja meg, miért, maradjon titok, az egyik legjobb fordulat a történetben, amikor végre elárulja. Tizenkét kérdésre kell válaszolnia, hogy egymilliárd rúpia üsse a markát, ő pedig válaszol is. Mind a tizenkettőre. Mivel csak egy pincér, aki sosem járt iskolába eg

Az író 15 éves fia baleset miatt bekövetkezett halálát próbálja feldolgozni, úgy tűnik, sikertelenül. Eléggé zaklatott a könyv, nehezen követhető. Van benne valóságos történés meg vagy háromféle folytatásos álom, amikről viszont nem mindig derül ki, hogy egymás folytatásai, illetve hogy álmok vagy valós események. Emiatt eléggé nehéz olvasni. Nem tudom, mennyire segít valakin, akinek szintén meghalt a gyereke, de az biztos, hogy én nagyon szenvedtem vele. Összesen három csillagot kapott.

Ha tudom valakiről, hogy egy féreg, miért sokkol, amikor valami olyat árul el nekem, amiből csak az derül ki, hogy tényleg egy féreg?

Szívet melengető könyvecske egy családról, amelynek tagjai soha nem unatkoznak, és humorosabbnál humorosabb kalandokba keverednek. A középső gyerek, Laci naplójából értesülünk körülbelül egy év különböző történéseiről. A belvárosi lakásban van minden, mi szem-szájnak ingere: két szoba, három gyerek, megszámlálhatatlan biológiai és kémiai kísérlet, rengeteg állat, na és mit sem érne az egész szomszédok nélkül. Belviziék elég súlyos esetnek tűnnek, kellően megutáltam őket a 150 oldal alatt, de azért persze minden jó, ha jó a vége. A kedvenc epizódom Filu kalandja, aki egy filodendron, és a szeleburdi kis család még sétálni is hordja, hiába, no, a növényeknek is kell az izgalom meg a levegőváltozás. Kihagyhatatlan, én mondom. Igaz, végül csak négy pontot kapott, de ha ma túlestem az óratervek legyártásán meg a takarításon, megnézem az 1981-ben készült filmfeldolgozást itt , majd pediglen utánanézek, milyen lehetőségeim vannak a regény folytatásának, a Hajónaplónak a beszerzésére. UPDAT

Gondoltam, úgy zárom le a Laura-olvasást, hogy elolvasom egy életrajzát is. Erre a könyvre esett a választásom, mert azt ígérte a leírás, hogy rengeteg kép lesz benne. Van is, úgyhogy ilyen szempontból nem csalódtam. Többnyire olyan dolgokat mond el kis színes gyanánt Lauráról, amiket egyébként is lehet tudni, de például arról még soha nem olvastam sehol, milyen volt a kapcsolata a lányával, Rose-zal, és örülök annak a néhány fotónak is, amit a neten nem láttam. Két olyan új infóval is szolgált a könyv, aminek kapcsán én eddig elhittem, amit Laura írt a könyveiben, pedig mindkét eset máshogy történt. Egyrészt azt hittem, tényleg a skarlátból maradt vissza Mary vaksága, miközben most kiderült, hogy valójában 14 évesen agyvérzést kapott (!), és ennek következtében veszítette el a látását. Másrészt azt hittem, tényleg Laura gyújtotta fel azt a szép kis házat De Smetben figyelmetlenségből, miközben valójában az akkor 2 és fél éves Rose volt az elkövető: látta, hogy anyukája nincs magánál

Ez a kötet szintén Laura halála után került kiadásra, amikor is a holmija között megtalálta a lánya az összes levelet, amit San Franciscóból küldött Almanzónak 1915-ben. Rose akkoriban éppen abban a városban élt, a világkiállítás meg akkora esemény volt, hogy nem szerette volna, ha az édesanyja lemarad róla. Éppen ezért egy humoros kis levélben meghívta őt, ez nyitja a kötetet. Aztán a következő néhány a vonatutat írja le, ami egy hétig tartott, a többi pedig már San Franciscót és az ott eltöltött kb. két és fél hónapot. A könyv közepén van egy fényképes szekció, ahol eredeti képeket közölnek a világkiállításról, főleg azokról a dolgokról, amikről Laura is ír a leveleiben. A levelekből több dolog is kiderül számomra. Egyrészt az, hogy nagyon szerették egymást Almanzóval még 30 év házasság után is, és mindketten nagyon szerették a lányukat, ahogy a lányuk is őket. Másrészt úgy tűnik, Laura nem látott annyit a világkiállításból, mint amennyit én megnéztem volna, ha lehetőségem lett

Érdekes cikk , érdemes elolvasni.

Mi köze Salman Rushdie-nak a Terminál című filmhez?   Akkor elárulom, nekem tegnap esett le, akkor raktam össze a kétféle infót. A Terminál egy megtörtént eset alapján készült. Valójában egy iráni politikai menekült próbált Angliába jutni, de a gépe leszállt Párizsban, és onnan már nem engedték el, mivel az országa és Anglia között megszűnt a diplomáciai kapcsolat. Felajánlották neki, hogy hazamehet, de mivel politikai menekült volt, nem élt a lehetőséggel, hanem inkább ott maradt a Charles de Gaulle repülőtéren 1988-tól egészen 2006-ig, amikor is végül kórházba került valami betegséggel. 1988-ban történt az is, hogy megjelent Salman Rushdie kötete, a Sátáni versek, amiből óriási botrány lett, és többek között azzal járt, hogy Irán és Anglia között megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok. Minden valószínűség szerint ez a diplomáciai botrány volt az oka annak, hogy Mehran Karimi Nasseri a Charles de Gaulle repülőtéren ragadt.

Lenne kedvem egyszer megkérdezni Liza Minellit, szokta-e nézni az anyja filmjeit annak halála óta, és vidám tőlük vagy nagyon szomorú. Nem tudom, én megnézném-e a filmjeit, ha az én anyukám lett volna.

Elsőre vicces volt, hogy odamegyek, és nincs óra, van ilyen. Az viszont nem vicces, hogy másodszor megint végre van időm rá, odamegyek, és megint nincs óra. És ezt sehol nem tüntetik fel. Azt nem értem, minek akkor nekik facebook oldal. Ott általában az aktuális infókat közlik a kedves ügyféllel a különböző cégek, például azt, hogy hahó, ne gyere ma órára, mert elmarad! Ez most dühítő. Közben meg pereg az idő a bérletről, és már kétszer is megakadályoztak abban, hogy éljek vele. Na, ez is a régi mondást bizonyítja: olcsó húsnak híg a leve. Már csak az a mázli, hogy nem teljes áron vettem azt a bérletet, tuti agybajt is kapnék.

(Röviden: Marci átfutott a HÉV-sínen engedély nélkül, majd visszafutott, csak visszafelé jött a HÉV, és bár nem ütötte el, nekem nagyban sérült a lelki békém.) (Most ugyanez jön hosszabban.) Amikor az ember már teljesen biztonságban érzi magát valamilyen szempontból, na akkor történik valami pont azon a téren. Én például már annyira megszoktam, hogy az esti séta helyett átálltunk az esti futásra Marcival, és teljesen nyugodt lehetek, mert bár mellettem futni nem tud (nem érti, annak mi az értelme), de kiszámíthatóan előrefut, bevár, lemarad, előrefut, és így tovább, hogy már egyáltalán nem gyanakodtam rá, hogy valami történhet. Történt is. Elértünk a Lágymányosihoz, ahol is a visszafutás előtt meg szoktam állni kicsit nyújtani (meg azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy le tudom már futni megállás nélkül a távot így, hogy ősz óta nem futottam). És a kutya továbbfutott. És mikor rászóltam, akkor sem állt meg. Én meg nem estem kétségbe, mivel ugye már teljesen megbíztam benne,

Az van, hogy reggeltől estig úton vagyok, jövök-megyek, rohanok. Közben lenne kedvem főzni például krumplis tésztát, rakott karfiolt, rakott zöldbabot, rakott krumplit, kelkáposzta-főzeléket rántás nélkül, de ha időm lenne bemenni a zöldségeshez, akkor erőm nincs, ha meg erőm lenne, időm nincs, amúgy meg főzni végképp nincs idő sose. Vasárnaponként kéne főzni előre pár napra, az lenne a megoldás. Amúgy azért minden nap eszem főtt kaját, csak vagy valami nagyon alap dolgot, ami tényleg 10 perc, vagy veszek valamit valahol. Na de! Az öröm az, hogy megkerestek egy folyóirattól, hogy szeretnék felhasználni a recenziómat, amit a doktorin írtam, és szeretnének még más szövegeket is tőlem, ha van kedvem. Örülök és izgulok, kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből.

olyan, hogy napok alatt ráveszem magam, hogy elmenjek az edzőterembe, kiválasztom, melyik óra tetszik, odamegyek, és kiderül, hogy az egész heti órarendből csak azt az egy órát törölték.

Az egyik tanítványom nem jött órára, mert óra előtt kicsivel eleredt az orra vére, és olyan durva volt, hogy majdnem el is ájult, le kellett ültetni, és nem bír felállni, várták hozzá az orvost. Óra után beszélgettünk a másik két csoporttaggal arról, hogy ez mennyire furcsa, hogy csak úgy eleredjen valakinek az orra vére, pláne, ha ez a valaki már elhagyta a gyerekkort egy ideje. Ezek után, mire leértem a kb. 20 fokból álló lépcsősor aljára, nekem is elkezdett vérezni az orrom. Nem is tudom, hogy ez akkor most Murphy vagy inkább emlegetett szamár. Vagy emlegetett orrvérzés.

Összességében nem volt jó hónap, amiről főleg a második fele tehet, amikor is meghalt a Mama. Ezen kívül apróbb negatív élmények is értek: Marcinak voltak kalandjai ezzel-azzal, egy kis harapás, egy kis lábsérülés, egy kis eltűnés... Pozitívat most nehezen tudok találni az élet apró örömein kívül, ezért csak azt mondom el, hogy ebben a hónapban utazás és napi egy óra fürdés közben 11 könyvet olvastam el. Voltak persze ebben könnyű könyvek is, pl. a Szeleburdi család, ami ugyan 150 oldal, de nagyon gyorsan olvasható, mert nagyon jó stílusban íródott. Ebben a hónapban tudtam meg azt is, hogy február 29-én (más forrás szerint szökőév Valentin-napján) a nőknek joguk van megkérni egy szabadon választott férfiember kezét. (Csakazértsem.)