Szintén Murphy
(Röviden: Marci átfutott a HÉV-sínen engedély nélkül, majd visszafutott, csak visszafelé jött a HÉV, és bár nem ütötte el, nekem nagyban sérült a lelki békém.)
(Most ugyanez jön hosszabban.)
Amikor az ember már teljesen biztonságban érzi magát valamilyen szempontból, na akkor történik valami pont azon a téren.
Én például már annyira megszoktam, hogy az esti séta helyett átálltunk az esti futásra Marcival, és teljesen nyugodt lehetek, mert bár mellettem futni nem tud (nem érti, annak mi az értelme), de kiszámíthatóan előrefut, bevár, lemarad, előrefut, és így tovább, hogy már egyáltalán nem gyanakodtam rá, hogy valami történhet. Történt is.
Elértünk a Lágymányosihoz, ahol is a visszafutás előtt meg szoktam állni kicsit nyújtani (meg azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy le tudom már futni megállás nélkül a távot így, hogy ősz óta nem futottam). És a kutya továbbfutott. És mikor rászóltam, akkor sem állt meg. Én meg nem estem kétségbe, mivel ugye már teljesen megbíztam benne, és azt gondoltam, maximum befut az első bokor alá, ahol megeszik valami gusztustalanságot, amit jobb is talán, ha nem látok. Szóval szép nyugodtan nyújtottam egy kicsit. Közben azért szólongattam, nem volt válasz. Átmentem a HÉV megállójába, ott is kiabáltam utána, arra sem volt válasz. Visszamentem a színházig, közben folyamatosan hívtam, továbbra sem volt válasz. Ekkor, lévén némileg külső kontrollos személyiség, felhívtam Tomit, hogy megkérdezzem, mi lenne a következő lépése ilyen helyzetben. Ekkor gördült mellém Csongi kutya gazdája a biciklijén, és mondta, hogy látta, hogy keresem a kutyát, de ne izguljak, csak átment, mert meglátta Csongit. Először nem is értettem. Hova ment át? Hát a túloldalra, oda a fűbe játszani. Ja, hogy a sín túloldalára? Tekerem is ki a nyakát, csak kapjam a kezem közé. El is indultam öles léptekkel, és mikor másodszor is elértem a megállót, meglátott a kutya. És fél pillanatra el nem gondolkodva meglódult felém. A HÉV meg csak jött, mert az olyan. Ez a jelenet, azt hiszem, beleégett a retinámba: a kutya őrületes tempóban rohan, a HÉV lámpái egyre közelebb jönnek, én meg ordítok, hogy álljon meg (mármint a kutya), és az istennek nem áll meg. Hozzáteszem, Csongi gazdái nem értették, min vagyok úgy kiakadva, mikor még vagy 20 méter is lehetett a kutya meg a HÉV között, amikor a kutya a sínekre ért. Szóval szerintük nem volt ez olyan komoly dolog, egyébként Tomi szerint sem. Csak én kaptam majdnem szívrohamot. (Ja, arról nem is beszélve, hogy persze Csongit is hozta magával, Csongi jött hátul, szóval neki még 20 métere sem volt.) Az a rossz, hogy ilyenkor nem is lehet lekenni a kutyának egy nagy pofont, mert éppen állati büszke magára, amiért ügyesen visszajött, és egy pofonból azt tanulná meg, hogy nem szabad visszajönni. Ezért aztán azt a büntetést kapta, hogy pórázra vettem, és így kellett végigjönnie a parton, pedig ott mindig futhat.
Az még ebben a rossz, hogy bár tényleg nem lett baja a kutyának, és két ember is azt mondja, hogy nincs okom kiakadni, ha egyszer végül is nem ütötte el a kutyát a HÉV, de engem azért annyira megrázott a dolog, hogy nem tudom, mikor merem legközelebb elvinni futni ezt a kis ostobát. De komolyan, ha ennyire lehet bízni benne, akkor honnan tudhatom, hogy legközelebb nem fog pont a HÉV elé kifutni, mert arra nincs esze, hogy bármit is észrevegyen maga körül a nagy örömtől, hogy meglátott? Szerintem az lesz, hogy amíg meg nem nyugszom, addig pórázon fut. Csak az meg nem jó, mert azt nagyon fogja utálni. Nem könnyű vele, az biztos.
(Most ugyanez jön hosszabban.)
Amikor az ember már teljesen biztonságban érzi magát valamilyen szempontból, na akkor történik valami pont azon a téren.
Én például már annyira megszoktam, hogy az esti séta helyett átálltunk az esti futásra Marcival, és teljesen nyugodt lehetek, mert bár mellettem futni nem tud (nem érti, annak mi az értelme), de kiszámíthatóan előrefut, bevár, lemarad, előrefut, és így tovább, hogy már egyáltalán nem gyanakodtam rá, hogy valami történhet. Történt is.
Elértünk a Lágymányosihoz, ahol is a visszafutás előtt meg szoktam állni kicsit nyújtani (meg azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy le tudom már futni megállás nélkül a távot így, hogy ősz óta nem futottam). És a kutya továbbfutott. És mikor rászóltam, akkor sem állt meg. Én meg nem estem kétségbe, mivel ugye már teljesen megbíztam benne, és azt gondoltam, maximum befut az első bokor alá, ahol megeszik valami gusztustalanságot, amit jobb is talán, ha nem látok. Szóval szép nyugodtan nyújtottam egy kicsit. Közben azért szólongattam, nem volt válasz. Átmentem a HÉV megállójába, ott is kiabáltam utána, arra sem volt válasz. Visszamentem a színházig, közben folyamatosan hívtam, továbbra sem volt válasz. Ekkor, lévén némileg külső kontrollos személyiség, felhívtam Tomit, hogy megkérdezzem, mi lenne a következő lépése ilyen helyzetben. Ekkor gördült mellém Csongi kutya gazdája a biciklijén, és mondta, hogy látta, hogy keresem a kutyát, de ne izguljak, csak átment, mert meglátta Csongit. Először nem is értettem. Hova ment át? Hát a túloldalra, oda a fűbe játszani. Ja, hogy a sín túloldalára? Tekerem is ki a nyakát, csak kapjam a kezem közé. El is indultam öles léptekkel, és mikor másodszor is elértem a megállót, meglátott a kutya. És fél pillanatra el nem gondolkodva meglódult felém. A HÉV meg csak jött, mert az olyan. Ez a jelenet, azt hiszem, beleégett a retinámba: a kutya őrületes tempóban rohan, a HÉV lámpái egyre közelebb jönnek, én meg ordítok, hogy álljon meg (mármint a kutya), és az istennek nem áll meg. Hozzáteszem, Csongi gazdái nem értették, min vagyok úgy kiakadva, mikor még vagy 20 méter is lehetett a kutya meg a HÉV között, amikor a kutya a sínekre ért. Szóval szerintük nem volt ez olyan komoly dolog, egyébként Tomi szerint sem. Csak én kaptam majdnem szívrohamot. (Ja, arról nem is beszélve, hogy persze Csongit is hozta magával, Csongi jött hátul, szóval neki még 20 métere sem volt.) Az a rossz, hogy ilyenkor nem is lehet lekenni a kutyának egy nagy pofont, mert éppen állati büszke magára, amiért ügyesen visszajött, és egy pofonból azt tanulná meg, hogy nem szabad visszajönni. Ezért aztán azt a büntetést kapta, hogy pórázra vettem, és így kellett végigjönnie a parton, pedig ott mindig futhat.
Az még ebben a rossz, hogy bár tényleg nem lett baja a kutyának, és két ember is azt mondja, hogy nincs okom kiakadni, ha egyszer végül is nem ütötte el a kutyát a HÉV, de engem azért annyira megrázott a dolog, hogy nem tudom, mikor merem legközelebb elvinni futni ezt a kis ostobát. De komolyan, ha ennyire lehet bízni benne, akkor honnan tudhatom, hogy legközelebb nem fog pont a HÉV elé kifutni, mert arra nincs esze, hogy bármit is észrevegyen maga körül a nagy örömtől, hogy meglátott? Szerintem az lesz, hogy amíg meg nem nyugszom, addig pórázon fut. Csak az meg nem jó, mert azt nagyon fogja utálni. Nem könnyű vele, az biztos.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése