LizaGazdija

Tomi átvette a fényképeket meg az albumot is. Szépek lettek a képeink, és be fogom őket pakolni, amint lesz időm meg energiám. Mondjuk vasárnapig. Itt lesz az album helye a gépem mellett a polcon.

Egy darabig most ez volt az utolsó Laura-könyvem, mert bár ma megérkezett az utolsó három kötet (csodaszépek), a soron következő, a hatodik továbbra sincs meg. Mint már sejtitek, nagyon tetszett, nagyon jó volt, örülök, hogy olvashattam. Azzal kezdődik a történet, hogy az előző könyv vége óta eltelt majdnem négy év, és a család éppen a skarlát után van Walnut Grove-ban. Mindenki meggyógyult, mindössze egy apróság maradt emlékeztetőül: Marynek a szemére ment a betegség, ezért szegény megvakult. Annyira sajnálom most megint. Ő volt mindig a jó kislány, a szófogadó, a csendes (meg a testvéreinek parancsolgatós, de ez most mindegy), és akkor az univerzum mindezt ezzel tudja jutalmazni. Bár az is lehet, hogy azért kapta ezt pont ő, mert ő volt a jó kislány, és ő tudta leginkább türelemmel viselni a helyzetet. Akárhogy is, 14 évesen megvakulni nagyon-nagyon rossz lehet, ráadásul nála úgy történt, hogy egyre kevesebbet látott, aztán már csak fényeket meg árnyékokat, aztán semmit. Ebben másfél

Tanítok heti 27 órában, utazom kb. 12-14 órát, és készülök az órákra még kb. 7-8 órát. Kicsit úgy érzem magam, mint akit agyonvertek, de egyelőre tetszik. Reméljük, így is marad.

Megmondjam, mennyire hiányzott, hogy részt vehessek benne? Mint ablakos tótnak a hanyatt esés, pont annyira. Az van, hogy kaptam három újságot, aminek minden számát olvassam el adott időszakból, és írjak fel minden cikket, amiben említik a célszemélyt, valamint minden olyat, amit a célszemély írt. Ezt a Széchenyi Könyvtárban lehet megtenni, úgyhogy tegnap fel is másztam a hegyre, és eltöltöttem majdnem négy órát újságok átnyálazgatásával. Amikor kb. a felénél jártam, már erősen úgy éreztem, mindjárt sírok, de végül nem, és a végére is értem. Azt nem is kell mondanom, hogy a bejutás és az eligazodás megint elég kalandosra sikerült, úgyhogy most sem szerettem meg ezt a helyet, legyen bármilyen magas presztízsű hely. Megtanultam mikrofilmolvasót kezelni is, az se volt egy egyszerű menet, de végül csak megoldottam. A három újságból az egyik egy cserkészcsapaté, a másik egy gazdasági lap, a harmadik meg egy magát érdekvédőnek mondó propagandalap. Ez utóbbiban kemény dolgok vannak, megdöbben

Megcsináltam a második Jillian-féle tornát duplázva: minden etap után megállítottam a videót, és lenyomtam még egyszer az egészet. Nagyon kemény volt, 50 perc torna után 10 perc telt el, mire megint kaptam levegőt rendesen, viszont a kezem még most is remeg. Meglátjuk, mennyire lesz ez hasznos. Marcival voltam sétálni délután, miután este kicsit összevesztünk. Morogva jött felém, amitől én kissé megijedtem hajnali 1 környékén. Végül nem bántott, és reggelre összeszedte magát, délután meg elmentünk a partra, ahol szabadon futkározhatott. A színház felé meg visszafelé is. Találkoztunk pár kutyával, de egyikkel sem akart játszani, inkább csak úgy a saját örömére rohangált. Egyébként egész szépen hallgatott rám, főleg azután, hogy felfedezte, van nálam jutalomfalat. Haszonleső. Séta után megnéztem a Brian életét, mert azt csak egyszer láttam, az is nagyon régen volt, és csak nagy vonalakban emlékeztem a történetre. Vicces, vicces, de azért én most is sajnáltam Briant. (Akkor is, amikor elő

Nekem hiányzik az egyetem.

Marci utazhatott egyedül a hátsó ülésen, tele is hányta, ahogy kell. Aztán nem értünk haza, mire Blanka megjött, és ez azért volt, mert későn indultunk el, ami meg azért volt, mert későn keltünk, konkrétan negyed 1-kor. Mindketten. Azért ilyen is szökőévente egyszer fordul elő, viszont jól mutatja, mennyire vagyunk fáradtak. De azért hazaértünk, és akkor Blankával csináltunk gyümölcssalátát, Tomi meg sütött rizskochot, aztán beszélgettünk, majd nem a Smoke Signalst néztük meg, mert a videó eszi a szalagot (megvan már vagy 10 éves, végül is örülhetek, hogy eddig jól viselte magát), úgyhogy néztünk együtt két rész Castle-t, és nem is én vetettem fel, viszont jól szórakoztunk, és Blanka utalt rá, hogy talán végignézi a sorozat eddigi részeit, szóval lehet, hogy megfertőztem a Castle-rajongással. (Bár ez csak olyan mérsékelt rajongás, mert pl. nem olvasgatom a színészek életét meg a sorozat hátterét. A Farm, ahol élünk ezzel szemben nem mérsékelt rajongás :) ) Aztán amikor Blanka elment, e

Blankával mentünk fel a Várba szombaton a csokifesztivál alkalmából. Az 1900 Ft-os belépőt kicsit soknak éreztem ahhoz képest, hogy mennyi stand volt, meg hogy milyen feltételek mellett felhasználható vásárlási utalványt kaptunk érte. Viszont elég sok helyen lehetett csokit kóstolni, annak meg nagyon örültem. Volt nagyon jó kis fagyi is, rengeteg ízben, de mind csokis, és rózsa formájúra alakították a tölcsérben. Én levendulás fehér csokit, gyömbéres étcsokit meg azték csokit ettem, és mindhárom nagyon-nagyon finom volt. Az emberek között járkált Gombóc Artúr, és lehetett volna kapni lufit, amin ő látható, de ahhoz le kellett volna rajzolni, és arra nem vállalkoztunk :) Én a magam részéről kóstoltam valami újfajta géppel készített szénsavas narancslét, de semmi különlegeset nem tapasztaltam, pont olyan volt, mint a régi patronos szóda, ha narancslére öntik. Nem hinném, hogy kiadnék ezért a csodáért kb. 10 ezer forintot, de legalább ezt is kipróbáltam. Vannak egyébként képeim is, de csa

Ez már a negyedik Little House könyv, és a harmadik, ami Laura gyerekkoráról szól. (Közben megfejtettem, miért választhatta Almanzo gyerekkorából pont a 10. életévet könyvtémául. Talán azért, mert ő maga éppen abban az évben született.) Megint nagyon tetszett az egész. A prérin sosincs idő se pihenésre, se unatkozásra: ha nem lenne elég a napi munka, akkor mindig van némi sáskajárás, préritűz vagy hóvihar. A legdurvább azért a sáskajárás, az jó kis tanulsággal szolgálhatott a családnak arra vonatkozóan, miért nem kell tartozni senkinek. Mármint náluk is alapvetés, hogy sosem tartozunk, de az újrakezdéshez Walnut Grove-ban kell némi hitel, amit mind akkor szándékoznak megfizetni, amikor majd learatták a rengeteg búzát. Aztán az aratás előtt egy héttel megjelennek a sáskák, és mindent fölzabálnak. Annak azért kicsit örülök, hogy valójában nem a kőfejtőbe ment ezután Charles munkáért, és nem robbant fel a munkatársa, hanem egyszerűen elsétált 300 mérföldre (!) keletre, és ott aratott. Csa

Több ismerősöm van a facebookon, aki napi rendszerességgel posztol valamit a legújabb VV5 eseményről, majd sietve hozzáteszi, hogy csak a Discovery reklámszünetében kapcsolt oda, meg csak az utolsó pár percet nézte meg, és egyébként is, ő sokkal értelmesebb annál, hogy ilyesmivel töltse az idejét, még olvasni is szokott. Nekem meg ez fura. Nekem úgy tűnik, nagyon is nézik, különben nem jelenne meg tényleg minden áldott este egy-két ilyen témájú bejegyzés a hírfolyamomban. De nem is az a fura, hogy nézi, mert nézze, ő dolga. Csak azt nem értem, hogy ha szégyelli, hogy nézi, akkor miért ír róla. Vagy ha nem szégyelli, miért mentegetőzik folyton, miért próbál úgy tenni, mintha a vakszerencse intézné úgy, hogy lát minden adást. Azért csak annak van igaza, aki szerint ez is egy olyan műsor, amit mindenki fikáz, senki sem néz, mégis kétmilliós nézettséget produkál. (Mondjuk én tényleg nem nézem. De nem is írok róla, hogy XY-ka milyen ostoba :) )

Tegnap a Tesco előterében egy néni elvette a szemüvegem, befújta egy csodaszerrel, majd azt állította, hogy ettől 3 napig nem lesz koszos a lencse, és ideges volt, amikor nem vettünk tőle csodaszert annak ellenére sem, hogy összetapicskolta meg összevizezte a szemüveget, és tényleg minden lepergett róla. Mondjuk inkább legyen ideges ő, mint én, amikor a csodaszerre kiadott (vélhetően) sok ezer forint után vettem volna észre ma reggel, hogy az első véletlen hozzáéréstől ujjlenyomatos marad a lencse.

Hirtelen megváltozott valami, és most már nem sírni van kedvem, ha meglátok róla egy képet, hanem mosolyogni. Nemsokára elkészül az a 100 képes album, amiben a fele minimum Liza képe (direkt ezért vettem a kupont, miután meghalt), és már alig várom, hogy le lehessen venni a polcról, és át lehessen lapozni, amikor olyan kedvem van. Azért egy album mégis más, mint gépen kattintgatni.

Múlt szombat. Fél éve még úgy volt, aznap az esküvőm lesz, de aztán máshogy alakult, és inkább kirándulni mentünk. Szervezett, buszos túra volt, anyuékkal meg anyu egyik barátnőjével és az ő fiával mentünk, összesen hatan. A busz hajnali 5-kor indult a Délitől, de 4:40-től lehetett gyülekezni. Mi 3-kor keltünk, ha jól emlékszem, és nem volt könnyű összeszedni magunkat. Pláne úgy, hogy éjfél után feküdtünk. Legalább Marcival nem kellett huzakodni a séta hosszán, mert már péntek este átvittem Éva nénihez, úgyhogy csak magunkkal kellett megküzdeni - az sem volt könnyű menet. 4:40-re oda is értünk a Délihez, és éppen apuék kocsija mögé parkoltunk. Mint utóbb kiderült, ez jó döntés volt. Összesen három buszon vittek a szervezők 150 embert meg három túravezetőt. Mi kaptuk a legjobbat :), egy hihetetlenül jó pasit, aki egyébként érdekes módon dohányzik. Ez önmagában nem fura, de azért egy olyan embertől, akinek az a munkája, hogy kirándul, kicsit meglepett. 5-kor elindultunk, a srác elmondta,

Ez a sorozat címadó kötete, bár a két történetnek még mindig nem sok köze van egymáshoz. Ugyan még csak ezután érkeznek meg Walnut Grove-ba, de felismertem néhány jelenetet a filmből. Ezek szerint azért sok kis történetet felhasznált Michael Landon, bármennyire átírta is a nagy egészet. Nagyon-nagyon tetszett. Még mindig tetszik a könyvek stílusa, a sok szép rajz, és továbbra sem zavar, hogy az írónő 8-12 év közötti gyerekeknek szánta. Nagyon szimpatikus nekem ez a család és ez az életforma. Ez az igazi életrevalóság: bárhová vesse is őket a sorsuk, apa fogja magát, épít egy házat meg egy istállót, ás egy kutat, aztán megműveli a földet. Azt azért sajnálom, hogy ennyire nagyon nem szerették az indiánokat, a rasszizmus ellen kiművelt fejemben sikítozik ez ellen egy hang, de onnantól kezdve, hogy találkoznak is indiánokkal, nemcsak beszélnek róluk, már jobban érthető a hozzáállásuk – én sem örülnék, ha valaki néha megjelenne a házamban, és elvinné az összes élelmemet. Nagyon meglepő szám

Két év után ismét egyetemi előadáson jártam. Nem mondom meg a címét, ide ne találjon valaki, de annyit elárulhatok, hogy kb. a harmadik percben veszítettem el a fonalat, és nem is lett meg többet, úgyhogy egyrészt szégyelltem magam, másrészt rettentően hosszú volt a 90 perc. Nem volt hangosítás, így a bácsi mondandójának negyedét kapásból nem is hallottam, nem mindig értettem az akcentusát, és a maradék kb. 70%-ban meg úgy érzetem, én ehhez nem vagyok elég bölcsész. Amikor aztán valamikor a 60. perc környékén előkerült Foucault neve, már egészen biztos lehettem benne, hogy én itt nem rúgok labdába. Megint eszembe jutott az a kedves emlék, hogy elsőéves koromban minden kognitív nyelvészeti óra után úgy mentem haza, hogy egy hang azt sikította a fejemben: "Matekpéldát elém, de gyorsan!" Egyszer tényleg le is ültem másodfokú egyenleteket megoldani, talán még némi logaritmus is előkerült, és esküszöm, helyreállt a lelki békém fél óra alatt. Nem vagyok klasszikus bölcsész.

Megkaptam az instrukciókat a nyár eleji előadásom cikk formátumának elkészítéséhez. A formázási izéket most hagyjuk, még nem volt kitartásom végigolvasni ezt a részt, de a lényeg, hogy 20 ezer karakter lehet a cikk címmel, bibliográfiával együtt, és persze másfeles sorköz kell. Ezek után hazajöttem, megnyitottam az előadásomnak azt a változatát, ami felolvasva 20 perc volt, és eltettem, hogy cikknek jó kiindulási alap lesz. 20348 karakter. Hát, így legalább sokat nem fogok szívni azzal, hogy mit írjak még hozzá. Csak kicsit sajnálom, hogy nem írhatok hozzá semmit, hanem még törölni is kell, mert mondanivalóm azért maradt még a dologról. Ebben a félévben egyébként Roald Dahl lesz a projekt, a Matildát meg a Csokigyárat szeretném górcső alá venni. Hogy mikor, az egy nagyon jó kérdés, egyelőre még ugye a "minden nap takarítsunk valahol, és vasaljunk 15 percet" sem illeszthető be a napjaimba, de tökre próbálkozom.

Amióta nincs Danubius, kimaradok minden újdonságból. Szerencsére itt van nekem a Castle, ahonnan mindig értesülni lehet arról, mi menő éppen. Mondjuk van, amiről csak 2-3 év késéssel, ugyanis az első évadot ma kezdtem el, közvetlenül azután, hogy a harmadik évad végére értem. (Másfél évad után kapcsolódtam be, most jön a pótlás.) Mindenesetre találtam két elég jó kis dalt, az egyik Gaga, nem hittem volna, hogy tud olyat, ami tetszik nekem. (Csak az a klip, csak azt tudnám feledni.) 3x23, Pretty Dead     1x02, Nanny McDead  

Amióta nincs Danubius, kimaradok minden újdonságból. Szerencsére itt van nekem a Castle, ahonnan mindig értesülni lehet arról, mi menő éppen. Mondjuk van, amiről csak 2-3 év késéssel, ugyanis az első évadot ma kezdtem el, közvetlenül azután, hogy a harmadik évad végére értem. (Másfél évad után kapcsolódtam be, most jön a pótlás.) Mindenesetre találtam két elég jó kis dalt, az egyik Gaga, nem hittem volna, hogy tud olyat, ami tetszik nekem. (Csak az a klip, csak azt tudnám feledni.)  

Akkor most megosztok egy nagyon-nagyon szuper oldalt , érdemes elejétől a végéig átnyálazni. Nem tudom, mit szeressek jobban: Ingallsék kis házainak helyszíneit vagy Charles dalait, amiket a hegedűjén játszott, de az biztos, hogy készen vagyok. Meg ha már itt tartunk, ez a képgaléria sem rossz. Meg ez a másik oldal .

Két teljes hete nem aludtam annyit, amennyit akartam, és nem keltem magamtól, csak órára. Mivel közben egyfolytában rohanok valahova, vagy órákra készülök, vagy kutyát sétáltatok, mára odáig jutottam, hogy például nem fogok tornázni sem, mert félek, hogy mindjárt az első gyakorlatnál betörne az orrom, amikor lefejelem a parkettát. (Az első gyakorlat nagyon kemény, és minél fáradtabb vagyok, annál keményebb.) Nem tudom, jövő szombaton és vasárnap milyen programnak nézek elébe, de egy biztos: nincs az az isten, hogy ébresztőórára keljek, sőt a kettő közül legalább az egyik nap sehová nem megyek. Összesen 19 pihenésmentes nap után legalább egyre szükségem lesz. Laura Ingalls akarok lenni 1874-ben a Szilva-patak partján. A dolog megannyi előnye közül a mai túra után az önsétáltató kutyát tudnám kiemelni. Mondjuk azért elég király lehet egy dombba vájt házban lakni is, konkrétan ebben:     Amúgy erre az emberre most nagyon irigy vagyok.        

Nagyon-nagyon szeretném ezt a könyvet:     Hogy ne legyen könnyű velem, pontosan ebben a kiadásban szeretném, nem jó se régebbi, se újabb, csak ez. (Csak azért, mert az összes többi is ennek a sorozatnak a tagja, és zavarna egy kakukktojás.) Ha valaki meglátja ezt valahol 5-6 eurónak megfelelő áron, esetleg úgy, hogy nincs hozzá még egyszer ennyi szállítási költség, az ne habozzon szólni nekem! Nagyon megköszönném. (A bookdepositoryt néztem, ott éppen out of stock, de már csak két könyvem van itthon a boxed setből, és nemsokára érkezik a többi három. Igen, a Long Winter pont a hatodik kötet. Ez nem igazság.)

Ezt egyszer már posztoltam, bár lehet, hogy akkor magyarul. Most megint eszembe jutott. Hogy én ezt mennyire szeretem…   Órám lejárt, tova tűnt az életem, Száz hű barát, künn az ültetvényeken, Ott várnak rám, ahol minden szép és jó, És hívogatnak csendesen: "Jöjj Ol' Black Joe!" Ó, megyek, már megyek, Hajam hamvas, mint a hó, S már hívogatnak csendesen: "Jöjj Ol' Black Joe!" Miért sírok hát? Szívem megnyugvásra vár, Szép ifjúság, soha nem jössz vissza már. Vár rám az éj, s halkan cseng a tiszta szó, Már hívogatnak csendesen: "Jöjj Ol' Black Joe!" Ó, megyek, már megyek, Hajam hamvas, mint a hó, S már hívogatnak csendesen: "Jöjj Ol' Black Joe!" Mind sírba hull, aki itt örült velem, Lányok, fiúk, akik ültek térdemen, Túl a folyón, vár egy part - oly biztató, Ott hívogatnak csendesen: "Jöjj Ol' Black Joe!" Ó, megyek, már megyek, Hajam hamvas, mint a hó, S már hívogatnak csendesen: "Jöjj Ol' Black Joe!"

Nem tudom, milyen asszociációs lánc útján jutottam el idáig, de eszembe jutott, mennyire utáltam azt a tanáromat az egyetemen, aki minden kérdésére adott minden helyes válaszra a következőt bírta reagálni: "Lucky guess". Akkor is, ha a kérdése a "Mennyi 2+2?" komolyságával vetekedett. Most sem értem, hogy bírja ezt megtenni egy ember más emberekkel, de arra emlékszem, mennyire elcsodálkozott, mikor egy ilyen után egy csoporttársam közölte vele, hogy "This was not a guess, I knew the answer." Vajon hogy lesz egy ember ennyire beképzelt bunkó?

Amennyiben így teszünk, ilyeneket láthatunk (valami petíció szövegéből való az idézet): "Baukó Éva rendkívűl erős karakterként nyilvánvalóan megosztott egyes nézőket". A helyesírás hagyján, de ennek a mondatnak minden szava arany! Meg még azt is megtudhatjuk, hogy tegnap valami nem túl értelmes hölgy a következőt tudta mondani (kb., nem keresem meg a blogbejegyzést): "Fogok egy motrot és elszáguldok." Értitek, egy motrot. Ez kész.

Láttatok már sajtszagú kutyát? Na, ha nem, akkor ideje megismerkedni Marcival. Olyan erős sajtszaga van, amilyen még a sajtnak sincs.

Ez a Little House-sorozat második kötete, és kis kitekintés a többihez képest, ugyanis kivételesen nem Laura családja áll a középpontban, hanem Almanzóék. Almanzo 9 éves, amikor a történet kezdődik, és 10 is elmúlik, mire véget ér, tehát kb. egy évet mutat be a regény. Jófajta gyerekkönyv: nagy betűkkel szedték, gyönyörűek az illusztrációk, és eléggé egyszerű a nyelvezete, rövid mondatokkal operál az írónő. Továbbra sem ismerem a farmon használt eszközök többségét se angolul, se magyarul, de azért a képek meg a képzeletem minden helyzetben kisegített. Az a fantasztikus ebben a könyvben, hogy aprólékosan, részletesen leír minden tevékenységet, ami csak egy farmon előfordulhat, így aztán az amerikai célközönség, vagyis az amerikai, 8-10 év közötti gyerekek pontosan megtudják, hogyan éltek az elődeik. Árad a szeretet abból, ahogyan az írónő megmosolyogja férjének gyermekkori énjét, amiért folyton éhes, és bármit megtesz, hogy ne kelljen iskolába mennie. Az egész regény inkább novellafüzér

A CNN-en volt egy olyan feature, hogy az alsó sávban futottak időnként SMS-ek, amikben azt írták meg nézők, hol voltak 2001. szeptember 11-én, amikor a terrortámadás történt. Valaki azt írta, a 2 hetes csecsemőjével ült a tévé előtt, és nem tudott megszólalni, aztán egy interjúban valaki azt mondta, a munkahelyén látta meg a tévében a képeket, és meg is kérdezte a kollégáit, milyen filmet néznek, aztán leült, amikor mondták neki, hogy ez a CNN adása élőben. Én arra emlékszem, hogy kilencedikes voltam, kedd volt, otthon voltam már a suli után, és anyuékkal néztük a CNN-t teljesen döbbenten, és láttuk, ahogy összedőlnek a tornyok. Nekem egy jelenet maradt meg nagyon-nagyon erősen, amit tegnap a visszaemlékezések közt megint mutattak: két fiatal nő, akik sikítva guggolnak be egy kocsi mögé nem messze a tornyoktól, és egy férfi rohan oda hozzájuk, és mondja nekik, hogy ne ide bújjanak. Ez beleivódott az emlékezetembe, hogy ennyire sokkolódtak, hogy teljesen irracionálisan cselekedtek, mert

Most nem fog eszembe jutni, melyik magazin készítette a listát, de ezt a dalt sikerült a legrosszabbnak megválasztani:   Most nem azért, de én ezt akkor is nagyon szerettem, amikor sláger volt, és most is nagyon tetszik. Szerintem hatalmas poén a dal és a klip is. Mióta kijött az a lista, nem egyszer meghallgattam, és még mindig végigvigyorgom. Igenis jó szám.

Most nem fog eszembe jutni, melyik magazin készítette az összeállítást, de ezt a dalt sikerült a legrosszabbnak megválasztani: watch?v=ZyhrYis509A&ob=av2e

Kedden egyedül hagytam a kutyát összesen két és fél órára. Amikor hazaértem, nagyon érdekes kép fogadott. Az előszobát a komód és a szobaajtó között három kupac díszítette, többnyire csontdarabokból, de azért volt ott más is, biztos, ami tuti. Először majdnem szó nélkül feltakarítottam, mert annyira megszoktam, hogy szegény Lizámnál ez így működött a vége felé, aztán rájöttem, hogy helló, Liza 17 és fél éves volt meg beteg, Marci ehhez képest 2 éves és egészséges. Úgyhogy meg is kérdeztem tőle, ki csinálta ezt (meg ki tépte le az ajtóról a szigetelést szolgáló fadarabot). Erre ő büntetésbe helyezte magát a konyhában (egy félreértés miatt azt hiszi, a konyha a büntetés helye), én meg hagytam, hadd szégyellje magát, és bejöttem. Gondoltam, elüldögél ott egy 10-15 percet, aztán kimegyek, és behívom, de ő csak 10 percig bírta, és bejött magától. Én közben nagyon vigyorogtam ezen a jeleneten, hogy rámutatok a kupacokra, mire ő berohan a konyhába. Ja, volt egy meglepi is: gyanúsan összegyűrv

Egész augusztusban működött a minden nap takarítás a zónaelv szerint, csak múlt héten borult fel minden, és ezen a héten esélye sem volt visszaállni. Még nem találtam meg azt az energiát, ami ennyi óra mellett és ilyen késői hazajárással ehhez kéne, de talán most majd sikerül ez is, mert ma megírtam az összes óratervet egész hétre, és mindent kinyomtattam, tehát a tanítással csak az órákon kell foglalkoznom egész héten, ráadásul ezen a héten pilates sem lesz. Reméljük, sikerül visszaállni, plusz behozni az elmúlt kb. másfél hét lemaradását. Jó lenne.

A TTT a Teljesítménytúrázók Társasága, szeptemberben 20 éves, ennek örömére rendezett egy 20 km-es túrát. Ezen mi Blankával, a húgával, Mimivel, Tomival és Marcival vettünk részt múlt vasárnap, 4-én. Ez egy rendhagyó túra volt olyan szempontból, hogy kb. a fele városban gyaloglásból állt. Bejártunk néhány lakótelepet, nagyon furcsa élmény volt. 6 óra alatt kellett megtenni a távot, nekünk 6 óra és 12 perc kellett hozzá, vagyis egészen jól teljesítettünk. Volt az úton néhány kemény emelkedő, aminél arra gondoltam, a kevésbé szerencsések ezt naponta megmásszák, meg arra, hogy az előttünk 4-5 perccel haladó anyuka is megmászta egy saccra 12-13 kg-os gyerekkel a hátizsákjában, úgyhogy nekem is muszáj lesz, amikor én nem viszek a hátamon senkit. Az erdő még mindig szép, ráadásul jókat beszélgettünk, bár ténykérdés, hogy nem sokat, mert főleg a kaptatásra koncentráltunk. Én a magam részéről azzal is elszórakoztam, hogy amikor Blanka és Mimi is a hátam mögött voltak, és valamelyikük beszélt,

Múlt szombaton Velencefürdőn voltunk. Katáék ott nyaraltak a Velencei-tótól kb. két perc sétára egy nyaralóban. Ott ünnepeltük meg Matyi szülinapját, meg mi Tomival Bence névnapját, és Zoli szülinapja is bekerült volna a szórásba, ha eltesszük az ajándékát. Reméljük, legközelebb sikerül. Dél körül érkeztünk Marcival felszerelkezve, aki odafelé nyilván hányt. Nem tudom, mi baja, lehet, hogy a költözéstől kicsit meggárgyult, de most megint azt játsszuk, hogy minden 10 perces úton hány, hát még a 30 percesen, és később kiderült, hogy kutyákra is rátámad. Ezt bemutatkozásként mutatta be Dömpin: ahogy meglátta, rárohant, és megpróbálta leharapni a fülét. Nem kicsi riadalom támadt, én a szívemhez kaptam, Matyi haladéktalanul sírásban tört ki, és Kata sem volt nagyon vidám. Innentől kezdve egész nap igyekeztünk egymástól távol tartani a két kutyát. Azért is bosszant ez az egész, mert Marci eddig tényleg nem volt ilyen, és tökre örültem neki, hogy lehet majd vinni kutyás helyekre is, mert ilye

CNN-t nézek, mert csak azt tudom fogni az amerikai TV-k közül. Helyi idő szerint 8 körül egy olyan műsorral kezdtek, ahol teljesen egyszerű, fehér háttér előtt kérdeztek túlélőket és családtagokat 9/11-ről, és csak az egész műsor legvégén mutattak két képet az összedőlt tornyokról. Utána kezdődött 8:35-kor a megemlékezés a Ground Zero helyén épült emlékparknál. Az még mindig tart: áldozatok családtagjai olvassák fel minden áldozat nevét, és a saját szerettükről mondanak pár szót. Ez minden évben így van, csak én most látom először, és nagyon tetszik, szép szokás ez. Pontosan abban az időpontban, amikor a gépek becsapódtak és a tornyok összeomlottak, mindig harangoznak, aztán kb. egy perc csend jön, majd valaki visszaemlékezik. Most percre pontosan 10 éve omlott össze az északi torony (10:28), és Rudy Guiliani beszél, aki 10 éve New York polgármestere volt, de beszéltek már családtagok is egy-egy halottukról. Nagyon szép az egész, tényleg, és nagyon tetszik a park is, elkészült mindkét

Honnan tudjuk, hogy nem egy "profi", hanem egy csoporttárs tanulmányát olvassuk? Onnan, hogy 16 oldalon keresztül könnyedén követhető a gondolatmenet, és nincsenek benne ismeretlen kifejezések, vagy ha mégis, könnyedén kitalálható a jelentésük.

nem volt egyben egy órám, hogy megírjam, mi volt Velencefürdőn, a kiránduláson meg amikor kedden hazaértem, és még legalább vasárnapig nem is lesz. Kemény tanévnek nézek elébe. (De azért szeretem.)

sosem hazudtolja meg önmagát. Szeptember 5-én értesítenek, hogy szeptember 7-én szíveskedjek befáradni egy szemináriumra délben. Hihetetlenek, de komolyan.

Nekem rossz, hogy itt a kutya. Még két hónapom se volt rá, hogy "elbúcsúzzak" a kutyámtól, pedig úgy készültem, arról volt szó. Érdekes, hogy nem csütörtökön lett rossz, hanem csak ma, de ma nagyon. Ettől még a kutya természetesen marad, meg nagyon igyekszem kedves lenni vele, meg játszani, meg mindenféle programot kitalálni neki, de azért csak eszembe jutott ma vagy hatszor, hogy bár ne lenne itt. Szegény kutya.

Nem tudom, antiszoc vagyok-e, de az a gondolatom támadt, hogy én csendben szeretnék utazni. Főleg este fél 10-kor, főleg hétfői napon, főleg akkor, amikor olyan borzalmas napom volt, mint ma, és olyan fáradt vagyok, mint ma. Akkor szeretek a gondolataimba mélyedve utazni. Persze nem várom el, hogy teljes kuss legyen körülöttem, mert nyilván nem a színházban vagyok, meg az nem is zavaró, ha emberek normál hangerőn beszélgetnek. De könyörgöm, ne kelljen már azt hallgatnom, ahogy ötfős csoportok üvöltve röhögnek gagyibbnál gagyibb poénokon... És amikor leszállnak, akkor ne kezdjen már el valami torz énképpel rendelkező lányka popslágereket vernyákolni olyan hangon, mint valami herélt kandúr... Hihetetlen. De még mindig lehet, hogy csak antiszoc vagyok, vagy még annál is rosszabb passzban vagyok, mint eredetileg gondoltam.

hogy emberek félnek attól a kutyától, akit én sétáltatok. Ugyebár Lizától csak a nagyon gyenge idegzetű emberek estek kétségbe, és valljuk be, nem is volt rajta semmi ijesztő. (Mert egy kutyatündérlány volt, azért.) Ehhez képest Marcitól félnek. Szinte mindenki, aki kutyát sétáltat. Az is, aki minikutyát, meg az is, aki nála nagyobb kutyát. Az egész kb. 45 perces séta alatt egyetlen ember nem akadt, aki odaengedte volna hozzá a kutyáját, pedig szerencsétlen az agresszivitás legkisebb jelét sem mutatta, sőt volt, akire tojt, meg volt, aki felé érdeklődéssel fordult. Egészen megsajnáltam csórikámat. A legröhejesebb az a babakocsit toló nagymama volt, aki velünk szemben sétált az utcán, és mikor meglátta Marcit, fejhangon visítva hívta vissza a westijét, akit egyébként póráz nélkül sétáltatott. De komolyan mondom, úgy visított, mint akit ölnek. Miközben Marci pórázon volt, nem próbált rárontani a kiskutyára, és a kiskutya érdeklődve közeledett felé. A végén átmentem a túloldalra, de a nő

Nem sokat láttunk belőle, hála az égnek, mert 9 után értünk haza. De azt a néhány percet pont sikerült elkapni, amiben egy srác megalázta az egyik kedvenc dalomat . Na, ezek a pillanatok azok, amelyek miatt rá nem venne semmi, hogy tehetségkutatót nézzek, ha a másik felemet nem érdekelnék az ilyen műsorok.

Tegnap strandra akartam menni Blankával, utána meg Nyelvparádéra Andiékkal. Ehhez képest már reggel 8-kor annyira fájt a feltört sarkam, hogy levegőt is alig kaptam, tyúklépésben tudtam közlekedni, bónuszként pedig még rendesen meg is fáztam az előző esti sétától. (Innen sétáltam a kutyával a Móriczra, és a hídon iszonyatosan fújt a szél, meg szakadt az eső, én meg nyári ruhában indultam el, mert akkor még nyoma sem volt esőnek.) Mivel közben Blanka is dögrovásra került, a tanítás meg a kiadóban tett látogatás után hazatipegtem, itthon lerúgtam a cipőmet, főztem egy kübli teát, és délután 3-ig azt iszogattam, óránként mértem a lázamat (mindig helyzet volt), valamint sajnáltam a lüktető sebek miatt a lábamat. 3-kor átjött Blanka, és nyomibulit csaptunk. Beszélgettünk, egészségtelen dolgokat ettünk, vicces videókat néztünk, valamint műveltségi vetélkedős feladványt fejtettünk. Tök jó volt :) A nap végére még ez a megfázásos izé is elmúlt. Ennek részben a tea lehet az oka, részben meg az,

Alig tudtam járni, úgy feltörte a lábam a cipő, ráadásul megfáztam csütörtökön este, amikor nyári ruhában ballagtam el a Móriczra este 10-kor szakadó esőben és erős szélben. (Mindkettő akkor kezdte rá, amikor a hídon jártunk Marcival.) A megfázásnak jót tett az egész napi teaivás meg a torna, ez utóbbi meglepett, de majd észben tartom, és ha kijön rajtam valami, gyorsan lenyomom a napi tornát, hátha mindig segít. Délután aztán átjött Blanka, így az eredetileg tervezett közös strandolásból nagy beszélgetés meg videózás lett, miután mindketten némileg dögrovásra kerültünk.

Az elmúlt egy évben nulla haladást tudunk felmutatni. Az elmúlt két évben is. Az elmúlt három évben is. Ahogy így elnézem, a következő 10 évben is. Szinte irigylem magam, hogy ennyi sok felesleges időm van.

Marci átköltözött. Nem szeptember közepén, ahogy eredetileg megbeszéltük, sőt cipőtartó sem lett tegnapra, ahogy megbeszéltük, de ő itt van. Eddig viszonylag jól viselkedik, de nagyon jól teszi, ha leszokik a hajnali kelésről. Illetve ő tőlem akkor kel, amikor neki jólesik, de én nem akarok hajnalban kelni. Tudom, tudom, majd ha gyerekem lesz, kénytelen leszek. De egyelőre nincs gyerekem, csak Tominak van kutyája. Az így elsőre jó jel, hogy hiába volt itthon a kutya kb. 4 órát egyedül tegnap, semmit nem tett tönkre. Oké, a szobaajtót eleve nem is hagytam nyitva neki, mert úgy éreztem, nem akarom látni a papagájom félig megevett holttestét, amikor hazaérek. Így aztán még a papagájt sem tette tönkre. Viszont érdekesen alszik. Ez a két kép az elmúlt óra termése.

"Nem ízlik már étel s ital, fáj a torkom, de nagyon, és ez épp most utazásnál, segítene bajomon?" "Ez angina vogularis, megártott a dalolás, óránként egy bogárlábtól holnap jól lesz, nem vitás." (Törpi és Vörösbegy párbeszédéből :) )

Nem hangulat, csokizó . A Pozsonyi utcában található, valamikor tavaly nyitott, ha jól emlékszem, és egy kupont vettünk hozzájuk, ami 650 Ft-ért két jeges csokit meg két pillenyalókát ért. A jeges csoki rengeteg különböző ízben kapható, úgyhogy én amarettósat kértem, Tomi meg narancsosat, és megkóstoltuk egymásét. Nekem mindkettő ízlett, Tominak az enyém jobban. Ő a végén azt állapította meg, hogy több cukor kéne bele, én azt, hogy kevesebb. Hiába, nem vagyunk egyformák :) Az egész egyébként olyan, mint a jégkása, csak csoki ízben, és a jégnek nincs külön vízíze, hanem valahogy jól összekeverik a kakaóval. A narancsosban voltak narancshéjdarabkák is, az nagyon tetszett nekem. Ennél viszont jobban bejött a pillenyalóka. Ez egy darab pillecukor csokiba mártva, színes kis cukorkákkal megszórva, nyalókapálcikán. Nagyon dekoratív, és nagyon finom is. Kaptunk egy tejcsokisat meg egy étcsokisat, és kiderült, hogy a pillecukor sem egyforma bennük: a tejcsokishoz epres járt, az étcsokishoz van

Újabb krimi. Be ne forduljak ennyi gyilkolászástól. Április elsején a gyerekek egy hullát találnak egy bokor alatt. Egy csúnyán szétlőtt hullát, aki ráadásul meztelen is, csak a cipője van rajta. Mivel még nem 2011-ben vagyunk, hanem csak 1960-ban, nem tudják fél pillanat alatt megállapítani az elhunyt személyazonosságát, így a történet eleje elég lassú. Mindenesetre a gyilkossággal párhuzamosan egy olyan ügye is van a 87. körzet rendőreinek, hogy egy heccelődő hívogat üzleteket, és megfenyegeti a tulajt, hogy ha április 30-ig nem hagyja el az üzletét, akkor sajnos meghal. A két szál összefügg, de ez csak az egész nyomozás legvégén válik nyilvánvalóvá a rendőrség számára. Az olvasó végig tisztában van vele, mert végig látja a bűnözőket is, pontosan informálódik minden lépésükről. Nem mondanám, hogy olyan nagyon jó volt ez a krimi, de a végén azért sajnáltam a főgonoszt. Csóri ember megtervez egy bűncselekményt a legapróbb részletekig, és akkor egy mikroszkopikus méretű részlet miatt bu

csak két dolog végtelen, az emberi hülyeség és a világegyetem, bár utóbbiban ő sem volt biztos. Őt látszik megerősíteni az a tény, hogy Kadhafi megbuktatása után most begyűjtik Líbiában a feketéket, aztán táborokba szállítják őket, mindezt azzal a felkiáltással, hogy Kadhafi hadseregében szolgáltak feketék. El nem tudom mondani, mennyire szomorúnak tartom ezt.