Laura Ingalls Wilder: On the Banks of Plum Creek

Ez már a negyedik Little House könyv, és a harmadik, ami Laura gyerekkoráról szól. (Közben megfejtettem, miért választhatta Almanzo gyerekkorából pont a 10. életévet könyvtémául. Talán azért, mert ő maga éppen abban az évben született.)

Megint nagyon tetszett az egész. A prérin sosincs idő se pihenésre, se unatkozásra: ha nem lenne elég a napi munka, akkor mindig van némi sáskajárás, préritűz vagy hóvihar. A legdurvább azért a sáskajárás, az jó kis tanulsággal szolgálhatott a családnak arra vonatkozóan, miért nem kell tartozni senkinek. Mármint náluk is alapvetés, hogy sosem tartozunk, de az újrakezdéshez Walnut Grove-ban kell némi hitel, amit mind akkor szándékoznak megfizetni, amikor majd learatták a rengeteg búzát. Aztán az aratás előtt egy héttel megjelennek a sáskák, és mindent fölzabálnak. Annak azért kicsit örülök, hogy valójában nem a kőfejtőbe ment ezután Charles munkáért, és nem robbant fel a munkatársa, hanem egyszerűen elsétált 300 mérföldre (!) keletre, és ott aratott.

Csalódtam Caroline-ban. Eddig mindig tökéletes anyukának tűnt, a sorozatban meg aztán pláne, erre most kiderült, hogy neki is voltak gyengébb napjai. Ezzel párhuzamosan meg az is, hogy a gyerekeket nem is engedelmességre nevelték a férjével, hanem szervilizmusra, arra, hogy soha ne álljanak ki magukért. Történt ugyanis, hogy vendégek jöttek a családhoz, a szomszédék, akiknek volt egy pici lánya, aki csak norvégul gagyarászott, mert norvég volt. Ez a pici lány jól eljátszott Laura rongybabájával, majd amikor haza kellett menni, nem adta vissza, és ekkor Caroline ahelyett, hogy a kislánynak magyarázta volna el, hogy ami a másé, azt nem tartjuk meg, Laurát szidta össze nem kicsit, hogy miért ilyen önző, hogy van képe azt mondani, kéri vissza a babáját. Nyolcéves Lauráról beszélünk, valamint az egyetlen játékáról. Tehát még csak nem is arról van szó, hogy lenne ezer játéka, és abból nem ad egyet, hanem összesen az az egy babája van, és azt is elveszik tőle. Ez kész, ezen kiakadtam. És aztán jött a legszebb rész: "Ne haragudj, Laura, nem tudtam, hogy ilyen fontos neked Charlotte, alig játszottál vele." Azért csak árulkodó, ha egy gyerek az egyetlen játékát a kincsesládájában tartja. Jó, mindenki hibázhat, de én ezen teljesen megdöbbentem. Azt nem tudom, a valóságban is visszaszerezte-e Laura Charlotte-ot, de gyanítom, hogy ez a motívum azért kerülhetett bele a könyvbe, mert gyerekkönyv, és különben is az volt a család mottója, hogy minden jó, ha jó a vége.

Nellie Oleson egyáltalán nem fontos szereplő a könyvben, amit sajnálok, mert a filmben fontos volt, és olyan jól lehetett utálni. Itt csak egy-két nagyon szemét megjegyzést szúr oda Laurának, és összesen talán három fejezetben van róla szó. Ezen kívül az anyukájáról egy rossz szót sem szól Laura, egyáltalán nem az derül ki róla, hogy egy elkényeztetett liba lenne. Mondjuk azért elgondolkozik az ember, amikor egy nyolcéves gyerek azzal nyit egy zsúron, hogy "természetesen nem a legszebb ruhámban jöttem egy ilyen vidéki zsúrra", hogy mégis honnan hall ilyeneket. Egyébként a Nellie-Laura csörte Laura erkölcsi győzelmével végződik, úgyhogy azért egy nagyon kicsit lehet kárörvendeni :) (Mellesleg Nellie karakterét három lány alapján írta meg Laura, akik közül az egyik tényleg Nellie volt, de nem Oleson, viszont a szüleinek boltja volt Walnut Grove-ban.)

Egyébként szinte minden történet bekerült a sorozatba ebből a könyvből, még ha kicsit átalakítva is. Majdnem minden fejezet mellett ott láttam a sorozat egyik epizódjának jeleneteit :)

Persze megint öt csillag, annak ellenére is, hogy Caroline ilyen szarvashibát vétett.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nehéz

Gumimacik utoljára

Gárdonyi Géza: Isten rabjai